Oké
(O.K.)
Minden okés. „Oké, bébi?” „Oké!” „Oké.”
Eleven vagyok. „Oké, bébi?” „Oké!” „Oké.”
Eleget tettem és még elég tennivaló van.
Egyesek szeretnek. Mások irigyelnek. Sokaknak
bosszantó vagyok. A legtöbben viszont
nem is hallottak rólam. Ez okés. Sok könyvet olvastam.
Úgy tartják, okos vagyok, sőt, nagyon is. De ez,
jól tudjátok, semmin nem segít, ha úgy alakul.
Pamutzoknit hordok, sötétkék, pamutnadrágot,
sötétkék, uniszex inget és kockás zakót.
Okés. Eleven vagyok. „Oké, bébi?” „Oké!” „Oké.”
Minden okés. Rettenetesen unatkozom. Amikor nem,
akkor félek. Máskor alszom. Alszom. Ez jó.
Ez okés. Megmondták az orvosok, a fehér
köpenyesek, hogy ha nem veszíted el álmod,
minden okés. „Oké, bébi?” „Oké!” „Oké.”
Nekünk nincs
(Noi nu)
Nekünk már nincs jogunk szeretni,
mert tudjuk: sebesen múló a láz,
az ámulat, a fájdalom, a szégyen…
Végtelen, végtelen a fáradtság.
A szerelem utáni. Amiben feledsz s felednek.
Ahol már nem egyéb, pára vagy csupán,
lassan szertefoszló.
Semminek nyoma légben, asztalon, szőnyegen, bőrön.
Semmi nyom nincs a frissen mosott lepedőkön.
Csak a fáradtság. A vég nélküli kimerültség.
Domboldal, virágzó almafák
(Un deal cu meri înfloriți)
Barátom kézfején barnás foltok jelentek meg.
Arca felpuffadt. Meg fog halni.
De én nem mondok semmit. Nevetek. És töltök
még a borospohárba. Keze remeg. Ujjai
megduzzadtak, tíz virsli
fehér, mind fehérebb körmökkel.
Meg fog halni. Szeme zsírban úszik. Mosolyog.
Én is azt teszem. A poharak közömbösen koccannak
össze, hangjuk belerobban agyamba, májamba.
Az ő mája egyre nagyobb, egyre vizenyősebb.
Nem akarom, hogy ezt olvassa ki tekintetemből –
virágzó almafákkal teli domboldalra gondolok.
Ott fogjuk viszontlátni egymást.
Valamikor. Egyszer. Biztosan találkozunk.
Csendes vers
(Poem liniștit)
Mindig csend van.
A fül nem tud hallani, a szem nem láthat
a szépen fodrozott függöny, a fal mögé.
Mindig csend van. A vörösvérsejtek, belépve
a tétován rémült szívbe, azt mondják neki: „Semmi
gond. Rendben minden. Nyomjad tovább!” Majd, kifelé menet:
„Csak bátran! Jó lesz. Bájbáj!”
Mindig csend van.
A szobában. A dobozban,
ahol élni megtanultunk. Ahol lazán
érezzük magunkat, otthon. De melyik is
lakhelyünk: a barlang, a nádkunyhó, a piramis?
Ezek a csodásan ellátott ketrecek?
Vagy lehet, a Kertek, talán a Kert,
a vizek és az ég és a föld között fekvő,
az egyetlen, igazán szerető ház,
ahol, mondják, egykor mindnyájan laktunk.
SZONDA SZABOLCS fordításai
Alexandru Muşina (1954 – 2013) költő, író, esszéíró, egyetemi tanár, számos vers- és esszékötet szerzője, a XX. századi román költészet meghatározó alakja.
Az itt közölt versek a szerző Regele dimineții (A reggel királya – Tracus Arte, Bukarest, 2009) című kötetéből származnak. A magyar változatok elkészítése során a fordító a Nemzeti Kulturális Alap Szépirodalom Kollégiumának Franyó Zoltán alkotói támogatásában részesült.
