1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

A ki­in­du­ló­pont egy an­to­ló­gia (cí­me Egy po­hár fény. Kolozsvári kor­társ költők és a Tinivar ki­adó­nál 2005-ben je­lent meg), egy csak­nem tel­jes­nek mond­ha­tó an­to­ló­gia, gon­do­la­ta­im pe­dig vissza­visz­nek ab­ba az időm­be, ami­kor a ro­má­ni­ai ma­gyar lira fel­fe­de­zés-szám­ba ment.
Ott az em­lé­ke­zet bolt­íve­i­ alatt, pon­to­sab­ban re­dő­i­ben e fris­sen va­salt fe­hér ing­nek, ame­lyen meg­lát­szik a szor­gos kéz nyo­ma, e csit­ri blúz haj­tá­sa­i­ban, vagy ép­pen e fel­nőt­tes szok­nya ra­ká­sa­i­ban, amely lám, vissza­for­dul a ro­man­ti­ka ko­ra fe­lé, nos, ott ne­vek ta­lál­ha­tók, Létay La­jos, Lászlóffy Ala­dár és Csa­ba, Balla Zsó­fia, Ki­rály Lász­ló és újab­ban Ki­rály Zol­tán ne­ve is, kezd­ve Kányádi Sán­dor­ral vagy Jánky Bé­lá­val vagy Jan­csik Pál­lal, az ener­gi­kus Szőcs Gé­zá­ig vagy a ko­mor Egyed Pé­te­rig, Egyed Eme­sé­ig, a ta­nár­nő­ig vagy, vagy…
Igaz, a má­ra idős korba ért köl­tő­vel, aki va­la­ha az Utunkot ve­zet­te, mos­ta­ná­ban ritkán ta­lál­ko­zom. Pe­dig ko­ráb­ban gyak­ran össze­fu­tot­tunk a vá­ros pi­a­cán – ami­koris a tu­li­pán­hagy­mák és ró­zsa­tö­vek kö­zött Grigorescu negyedi kis kert­jé­be va­lót vá­sá­rolt ép­pen.
De hi­szen azo­kat a fo­lyo­só vé­gi lép­cső­ket sem kop­ta­tom már a Mihai Viteazul tér öreg há­zá­ban fel­fe­lé meg le­fe­lé. Ott Balla Zsó­fia la­kott, a köl­tő.  A szom­széd­sá­gá­ban lak­tam ak­ko­ri­ban, alig két, há­bo­rú előt­ti ház­nyi tá­vol­ság­ra tő­le, és mint if­jú echinoxos büsz­ke vol­tam ar­ra, hogy is­me­rek egy eny­hén ve­len­cei jel­le­gű kö­zép-eu­ró­pai fo­lyo­sót, amely­ről ke­ve­sek­nek van tu­do­má­suk.
A Tí­már (amo­lyan csa­tor­nás-kis­hi­das er­dé­lyi) ut­cá­ból rend­sze­rint a vá­ros nagy­pi­a­cá­ra vitt az utam.
 Eme két ut­ca, két vi­lág, két elem kö­zöt­ti át­já­rót sze­rin­tem ma­ga Iri­nyi Kiss Fe­renc sem is­mer­te, az, aki a há­rom nyel­vű Echinox ma­gyar ol­da­lát szer­kesz­tet­te. 71-ben együtt in­dul­tunk a pá­lyán a Da­cia ki­adó­nál, Alexandru Căprariu igazgatása alatt, aki, ha mó­kás ked­vé­ben volt, ma­gya­rul is tu­dott. Ta­lán Ros­tás Zol­tán, akit a ré­gi csa­lá­dok­kal va­ló fog­lal­ko­zás és a le­tűnt vi­lág­gal va­ló pár­be­széd szen­ve­dé­lye űzött, ta­lán ő volt az egye­dü­li, aki­nek a lép­tei a jel­zett lak­cím csend­jét is fel­ver­ték, ami­kor, akár­ha a múl­tak ár­nya­it, be­szél­ge­tő­tár­sa­it ke­res­te.
De az is meg­le­het, hogy ar­ra­fe­lé ve­tő­dött, ha út­ját rö­vi­dí­te­ni akar­ta
Ke­néz Fe­renc sán­ta lá­bú is­te­ne is, akit, igaz, más nyel­ven ha­do­váz­va, Aurel Şorobetea is lá­tott.
A Steaua fo­lyó­irat rend­sze­re­sen kö­zöl­te az Utunk-bé­li kol­lé­gák ver­se­it. Va­gyis ak­ko­ri­ban, a het­ve­nes évek­ben az volt a sza­bály, és le­gyen sza­bad meg­kér­dez­nem, mi­vé len­nénk sza­bá­lyok nélkül? Az iro­da­lom ma­ga ma­gát te­szi tönk­re, mint ahogy egye­sek sze­rint már tönk­re is tet­te, vers he­lyett lagzilajcsikkal.
Ro­kon­szenv alap­ján volt meg min­den­ki­nek a ma­ga em­be­re, Aurel Rău pél­dá­ul rend­sze­rint Kányádit, Aurel Gurghianu Létayt tol­má­csol­ta [értsd: mű­ve­i­ket ro­mán nyelv­re]. Mond­ha­tom, a Két dió na­gyon dal­la­mos­ra si­ke­re­dett. Né­ha Pi­linsz­ky Já­nos, vagy Áprily La­jos, vagy ép­pen egy-egy ki­te­le­pült mű­ve is sze­ren­csé­sen túl­ju­tott a cen­zú­rán. ĺgy az­tán a nagy­tü­rel­mű Ki­rály Lász­ló for­dít­ga­tott en­gem, szin­te el­ju­tot­tunk ez­zel egy tel­jes Kriterion kö­te­tig, ez­zel az em­ber­rel, aki Szováta mellett szü­le­tett, én pedig új­sü­te­tű írás­tu­dó­ként va­ká­ci­ó­i­mat Szovátán töl­töt­tem.
Akik most a ro­mán és a ma­gyar lí­rá­ból for­dí­tot­tak, köl­tők ma­guk is Molnos La­jos, Gáll At­ti­la (aki né­hány vá­ro­si vers­sel van je­len a kö­tet­ben), Gabriela Leoveanu, Anamaria Pop (aki­hez Szőcs Gé­za ver­se­i­nek for­dí­tá­sa­kor Mircea Dinescu is tár­sult) és/vagy Szon­da Sza­bolcs, Kolozsi Ka­ta­lin, akik ha­tá­ro­zott nyelv­ér­zék­kel ren­del­ke­ző for­dí­tók.
A ko­lozs­vá­ri pol­gár­mes­te­ri hi­va­tal ér­dem­le­ges ter­vet, ko­moly mun­kát tá­mo­ga­tott e vál­lal­ko­zás ré­vén, Emil Boc pol­gár­mes­ter be­ve­ze­tő­je pe­dig, amely­ben a multikulturalitásról be­szél, egy­ál­ta­lán nem sab­lon­szö­veg .
Mit is le­het egy gyors pillantással ész­re­ven­ni, ha az em­ber az itt je­len­le­vő ro­mán és ma­gyar szer­ző­ket ol­vas­sa? Hát azt, hogy iro­dal­muk (értsd: a ma­gya­ro­ké) erős fi­a­ta­lo­kat tud­hat ma­gá­é­i­nak Visky And­rás­tól (ne­he­zen utol­ér­he­tő szín­vo­na­lú Far­kas ut­cai an­zik­szá­val) Sántha At­ti­lá­ig, Papp At­ti­la Zsol­tig (a ki­vá­ló Kál­vá­ria hét­köz­na­pi tra­gi­ku­má­ra gon­do­lok), Bí­ró Lász­ló Fe­ren­cig, Szán­tai Já­no­sig, Gáll At­ti­lá­ig, Ka­rá­cso­nyi Zsol­tig, aki a mi (értsd ro­mán) Claudiu Komartinunkra vagy a ko­lozs­vá­ri Ştefan Manasiára em­lé­kez­tet – az ala­po­kat ki­kez­dő, de élet­fon­tos­sá­gú be­széd­mód­juk azo­nos­sá­ga okán.   
A Le­vél Corpusból cí­mű pró­za-kol­lok­vi­um­ban egy szer­ző fi­nom, köz­ve­tett val­lo­más­tech­ni­ká­val azt mond­ja: akár a há­ló­hoz, a drá­mai fe­lé emelt lab­da. A me­to­ní­mia és nem a me­ta­fo­ra, aho­gyan a pró­fé­tai hal­lás­sal meg­ál­dott Baconsky jö­ven­döl­te, „a me­ta­fo­ra ha­lá­la” – mon­dot­ta a jö­vő­ről, amely a szá­munk­ra mos­tan­ra múlt­tá vál­to­zott. Vir­gil Mihaiu (ő 1951-ben szü­le­tett) Ki­rály Zol­tán (szü­le­tett 1977-ben) szerelemteli port­ré­i­nak mint­egy elő­ké­pe
„Na­ta­şa doarme
plămânii ei troznesc
ca şi iarna
zăpada..
Na­ta­şa se învârte
încet frumos
ca toamna
păstrăvul pe grătar.”
(K. Z. versének vers ro­mán for­dí­tá­sa.)
Né­mi­leg ál­ta­lá­no­sít­va a ro­má­nok szer­tar­tá­so­sab­ban ké­pet mu­tat­nak eb­ben az an­to­ló­gi­á­ban
A ma­gya­rok méz­ről ír­nak (lásd Be­nő At­ti­lát), eny­hén mí­to­szi­an vagy ép­pen­ség­gel a mí­toszt poszt­mo­der­nül le­rom­bol­va, de méz­ről és kol­bász­ról is, jól ta­lál­nak ezek, mint a fe­hér bor a hal­étel­lel (lásd Ba­lázs Im­re Jó­zse­fet), vagy a gyer­tya­fény­ről és a kol­bász­ról (Cseh Ka­ta­lin­nál).
Va­la­mi bor­sos cso­ki-fé­le, oly édes és oly vad, az újabb  nyu­ga­ti mó­di sze­rint vagy a bor­sos vodkáról (értsd írnak) (ab­szo­lút bor­sos), miközen em­lé­ke­zet nya­ra­i­nak vé­ré­re vár­nak va­gyis a (vod­ká­hoz fel­szol­gált) pa­ra­di­csom­ital­ra
Mint Ion Mureşánnál, meg­je­len­nek a korcs­mák: Ka­rá­cso­nyi Zsolt­nál a Dan­te té­ri­ek, sőt asszony-kocs­ma, pi­ac és vá­sár is, vagy ép­pen egy az asz­ta­lok kö­zött pré­di­ká­ló Fa­ust hang­ja (hall­ha­tó)
”Credeai că eş­ti de fier
 şi acum totul ca spuma”
– jól mond­ja ezt Király, az idő­seb­bik fi­a­ta­labb tár­sá­nak fe­lel­ve ez­zel.
Városfeleink me­ré­szen ír­nak Ko­lozs­vár he­lye­i­nek po­é­zi­sé­ről, jegy­zi meg az utó­szó­ban Petru Poantă, vas­úti és autóbuszállomásokról. Így Ba­lázs Im­re. Nem vé­let­len, hogy ész­le­le­te nyer­sebb, cél­irá­nyo­sabb, ér­zé­ke­lé­sé­re az éber­ség jel­lem­ző, nem ter­he­li fö­lös re­to­ri­ká­val
Hi­te­les konk­rét­ság-igé­nyük meg­fe­le­lő­je fel­lel­he­tő ná­lunk is (Ion Pop­nál vagy Mar­ta Petrunál), de mi a va­lós­ra óva­to­sab­ban uta­lunk, minthacsak a be­fa­gyott vi­zet próbálgatnók: előbb csak láb­ujj­he­gyig, az­tán övig, vég­té­re csak el­me­rü­lünk (jaj, hi­de­gek hi­de­ge, mely ha­lá­lé), ők azon­ban be­ve­tik ma­gu­kat egy­ből. A vér­mér­sék­let kü­lön­bö­ző, el­té­rő stí­lus­hasz­ná­lat, ők fe­jest ug­ra­nak, gyors­úszók, mi­énk a tu­taj és a mell­úszás
De mi­cso­da re­mek össze­szö­vő­dé­se e könyv a stí­lu­sok­nak. Há­rom-négy szerző ki­vé­tel­ csupán, akik csak mí­me­lik az úszást, a va­ló­di stí­lu­so­kat. Egye­sek ku­tya­úszás­sal, va­dul ka­pá­lóz­nak ret­ten­tő­en pan­csol­va a lá­buk­kal, mert­hogy ta­lán láb­bal ír­nak, má­sok ele­gán­san sik­la­nak, az em­lé­ke­ze­tes vers lé­leg­zet­vé­te­lé­vel.
Iro­dal­mi sze­rep­lők és sze­mé­lyi­sé­gek lát­vá­nyos pro­duk­ci­ó­ja­ként tud­nám leg­in­kább meg­ne­vez­ni ezt a gaz­dag és ta­nul­sá­gos és iz­gal­mas an­to­ló­gi­át. Már csak azért is, mert, lám, kol­lok­vi­um, sőt szümpózium oka lett Ko­lozs­vá­ron egy tél­ví­zi hó­nap­ban.

EGYED EME­SE for­dí­tá­sa