Helikon - Irodalmi folyóirat

A lány titokban, a padlásszobában öltözött át, a falusi ünnepélyre készülve, barátnője vidéki rokonaihoz. Fehér, kézi szövésű ruhát öltött, fekete fürtjeit szoros, hátára csüngő copfba fonta, melybe színes szalagok vegyültek. Aztán már a falu széles, poros útján futottak, nevetve, ketten, mint bármelyik helybeli.
Lenn a faluban már táncoltak, ők is beálltak a körtáncba. Előbb lassan, lépkedve, aztán gyorsabban, egyre gyorsabban forgott a kör. Jobbra, majd váratlanul balra forogtak tovább. Szédület.
Koncentrikus körök, az élet pulzált bennük. Létünk körei. Napkörök.
A kör nemcsak forgott, hanem szűkült és tágult, lépések ki és be a körbe. Akár a pulzáló napsugarak. Akár az élet, akár a szerelem. Egy lépéssel közelebb jön, aztán újra távolodik, mint az a rejtélyes férfi, akit a szívébe zárt.
Érdekes, felfokozott élet, de nem az övé. Mint egy álom. Mintha valaki másnak az álmában járna…
Aztán váratlanul véget ért az egész, mintha elvágták volna. Mint a gondtalan gyermekkor. Közbeszólt nagyanyja megrendült egészsége és a többi.
A körtánc, a hóra más, spirituálisabb szinten folytatódott. Ez már nem a napkerék volt, hanem a spirál alakú kígyó-szimbólum. Szentélyek rituális táncai rémlettek fel előtte, amiket fiatal nőalakok kígyózó formákban lejtettek a híres templomok előtt, az istenek tiszteletére.
Különálló bolygóként kerengett tovább, a maga naprendszerében. Rázárult sorsa börtöne. Egyedül maradt.
Mígnem újból metszették egymást sorsuk vonalai. A feketehajú férfi sorsa és az övé.