– Első könyved, a Magyarok Ausztriában és Nyugat-Németországban interjúkönyv volt. Miért fog hozzá egy harminc év körüli fiatalember ahhoz, hogy saját nemzedéktársaival interjúzzon?
– Ennek hosszabb előtörténete van, ami azzal függ össze, hogy én a Burg Kastl-i magyar gimnáziumba jártam Nyugat-Németországban 1964 és 1969 között, amely ugye akkor az „egyetlen szabad magyar gimnázium” volt a világon. Ott nagyon furcsa didaktikai módszerek és ideológia alapján oktattak minket. A magyar történelmet és irodalmat, a biológiát, szóval az ideológiailag érzékeny tárgyakat nyugaton összetákolt tankönyvekből oktatták, míg a matematika, a fizika és a kémia tankönyv Magyarországról származott. Amikor elkezdtem 1980-ban a Bécsi Egyetem Finnugor Intézetében magyart tanítani, akkor dilemmaként merült fel bennem, hogy mit tanítsak a zömmel osztrák érdeklődőknek németül – milyen fajta képet közvetítsek a kortárs magyar irodalomról. Teljesen világos volt számomra, hogy sem azon a vulgarizált Horváth János-i alapon nem tudok építkezni, amit a Tóth Veremund bencés szerzetes által írt, és 1960-ban Buenos Airesben megjelent magyar irodalomtankönyvünk nyújtott, sem pedig a Spenót néven közismertté vált magyarországi irodalomtörténet alapján, ami 1964–1966 között jelent meg hat kötetben – egyébként egyik sem tárgyalta a kortárs magyar irodalmat. De akkor mit közvetítsek? Végül is az interjúkötetet magam számára egyfajta lakmuszpapírként képzeltem el: kíváncsi voltam, hogy azokban az emberekben, akik megkapták az említett nevelést az iskolában, és elvileg ezekre az információkra épült a magyar irodalomról alkotott képük, megmaradt-e ez a kép valamennyire. Lényegében ők is ahhoz a csapathoz tartoztak, mint én magam: voltak ugyan Ausztriában vagy Németországban születettek is néhányan, de a nagyobb részük azokból állt, akik a kádári amnesztiával, családegyesítés útján vagy kivándorló útlevéllel kerültünk ki Magyarországról 1963/64-ben.
Rájöttem a beszélgetések nyomán, hogy nem érdemes sem a pozitivista, sem az úgymond marxista irodalomfelfogással bajlódnom, hanem a magyar irodalomtudomány, jelesen az irodalomkritika akkori legkorszerűbb eredményeire kell a tanításban támaszkodnom. A kutatásban nem – de az egy másik kérdés (az avantgárdkutatásban ugyanis eleinte teljesen tévútra vitt a magyar szakirodalom.) A beszélgetőkönyvet nem tudományos, szociológiai felmérés szempontjai szerint készítettem tehát, hanem teljesen magánjellegű érdeklődés teljesen amatőr kivetülése lett. Éppen ezért szociográfiai értéke nulla. De számomra mégis fontos volt akkor.
– Eleve a nyilvánosságnak szántad egyébként ezt az interjúsorozatot?
– Nyilvánosságra szántam, és az ausztriai magyarok egyik kiadója, Deák Ernő, aki később a bécsi magyar szervezetek vezetője lett, az Integratio című sorozatába rendelte meg, s ennek a részeként jelent meg a könyvem. Voltak bennem bizonytalanságok, a műfajt előtte nem műveltem. Magyarországon többeket megkérdeztem, hogy mit tartanak erről a vállalkozásról. Mások mellett a költő Csoóri Sándort is. Ő nagyon a lelkemre kötötte, hogy készítsek úgymond disszidens magyar fiatalokkal is interjút. A kiadómnak, Deáknak meg az volt a kérése, hogy készítsek burgenlandi magyar fiatalokkal is beszélgetéseket. Így lett egyfajta vegyesfelvágott ebből a kötetből. De számomra az első része volt a fontos, amit a magyar irodalom tanítása szempontjából próbáltam hasznosítani.
– A „nyugati magyarság” egy köztes korosztályához tartozol, hiszen már az ’56-osok után távoztatok Ausztriába. Mi történt a generációddal? Ha ma csinálnád meg az interjúkötetedet, hol találnád meg őket?
– Ez a generáció lényegében a hetvenes-nyolcvanas és kilencvenes években csinált karriert szerte a világban, és azt lehet mondani, hogy megállták a helyüket. Többen orvosok, üzletemberek lettek – döntő többségük mindenképpen polgári jólétet ért el. Körülbelül a kilencvenes évek közepéig nem nagyon foglalkoztak politikával, főleg nem magyarországi politikával. Akkor néhányan vállalkozásba kezdtek Magyarországon, néhányan házat/üdülőt vettek ott, de ez nem feltétlenül odaköltözést jelentett, inkább azt, hogy nyaranta ott töltöttek pár hetet. Tehát az én ismeretségi körömből senki sem kapcsolódott be aktívan a magyarországi politikába. Ennek ellenére elkezdődött egyfajta egyre élesedő politikai szétválás ennek a társaságnak a soraiban, és ez nem csupán azzal függött össze, hogy kinek lett üzleti érdekeltsége vagy háza Magyarországon. Ezért ha ma próbálnék a nyolcvanas évekbelihez hasonló interjúkötetet csinálni, többen már valószínűleg nem állnának velem szóba, hiszen én magam is része vagyok ennek a megosztottságnak. Ma nem is csinálnék ilyen interjúkötetet, ennek csak akkor volt értelme számomra. Visszakanyarodva kicsit az akkori kontextushoz: az a kötet legalább három évig készült. Akkoriban történt, hogy nagyon sok kulturális lapot megrendeltem a Bécsi Egyetem könyvtára számára, nemcsak magyarországit, hanem erdélyieket, vajdaságiakat, felvidékieket is. Ennek viszont az lett a következménye, hogy mivel kortárs magyar irodalmat akartam tanítani – és akkor még nem volt internet, pláne nem volt olyan adatbázis, amilyen az OSZK vagy a Szabó Ervin Könyvtár később elérhetővé vált cikk-bibliográfiáihoz mérhető –, a lapokból a hallgatók segítségével és Károlyi Csaba hathatós közreműködésével hatalmas, egyre terebélyesedő cikk-bibliográfiát állítottam össze. Az anyaggyűjtést 23 éven át folytattuk, 2008 volt az utolsó kicédulázott év. Akkortól váltak aztán lekérdezhető adatbázisként hozzáférhetővé más bibliográfiák. Ha valakit Nemes Nagy, Mészöly, Ottlik, Tandori, Grendel, Bodor, Tolnai, Esterházy, Nádas, Garaczi, Németh Gábor, Szijj Ferenc, Balla Zsófia, Tóth Krisztina, Kertész Imre, Szilágyi István, Karafiáth Orsolya, László Noémi vagy akárki más kortárs fogadtatása érdekelt akkoriban, naprakész adatbázist találhatott róluk a tanszéken, hiszen a friss folyóiratszámok tanulmányainak, kritikáinak adatait mindig bevezettük az adatbázisunkba. Ez a tanítás során nélkülözhetetlen volt. És ez mind annak a hosszú távú következménye, hogy elkészítettem az interjúkat, és azok megerősítettek abban, hogy kortárs magyar irodalmat oktassak Bécsben, mert az érdekes.
– Gyakran jársz Erdélyben, otthonosan mozogsz itt. Milyennek látod az erdélyi életformákat, gondolkodásmintákat?
– Úgy látom, hogy mostanában Erdély is nagyon megosztottá vált, persze ez nem teljesen újkeletű, valamilyen szinten létezett, de igazán hangsúlyossá talán a kilencvenes évek végétől vált itt is. Óriási mértékű az elvándorlás, és akik elvándorolnak, azok közül nagyon sokan előbb-utóbb máshogy gondolkodnak, mint az itthon maradt kortársaik, családtagjaik. Egy teljesen más információs közegbe kerülnek bele, akár Magyarországra, Angliába, Németországba kerülnek, akár máshová. Ez egyfajta elidegenítő hatással jár nemcsak a kapcsolataikra, hanem az egész gondolkodásmódjukra nézve. Másrészt viszont érdekes módon most látszik igazán újra az is, ami a második világháború idején egyszer lezajlott már, amikor a korábban Magyarországtól elcsatolt területek egy része ismét az ország részévé vált: akkor sem volt teljes egyetértés az anyaországiak és a külföldön élők között, akik más közegbe kapcsolódtak bele időközben. Óriási örömrivalgással, nagy szeretettel fogadták a bevonuló csapatokat, és nagy reményekkel, viszont ezt nagyon gyorsan egy bizonyos fajta kiábrándulás követte. A csehszlovákiaiaknak volt egy kifejezésük erre, hogy na, jól ránktelepdtek az „anyások”. Ez arra a magyar gyakorlatra vonatkozik, hogy mindenhol meg kellett és kell adni az anya nevét. Vagyis egyfajta basáskodásként fogták fel azt, hogy újra a felsőbbségtudatú, urambátyám magyar közigazgatás alá kerültek, ami folyamatosságában egyébként nem tűnt volna fel nekik. Az elkülönülés most újra jelentkezik, ennek a jeleit ismét látni vélem, mindenek előtt annak az éles Európa-ellenességnek a kapcsán, amit sok nem Magyarországon élő magyar az ottani durva propaganda dacára – vagy éppen azért – nem oszt.
– Az avantgárddal kapcsolatos munkáid meghatározó jelentőségűek lettek a témában. Fontos eredményüknek tartom, hogy láthatóvá vált általuk Kassákon kívül egy egész csapatnyi avantgárd művész. Hogy látod, a többi avantgárd munkásságából mi az, ami még fontos, aminek megismerése elmélyítésre vár?
– Valóban az volt a célom, hogy Kassákon kívül a többiek is láthatóak legyenek. Az a helyzet, hogy mindenki írt arról, hogy ez vagy az a szerző avantgárd, és hogy így vagy amúgy avantgárdok. Bori Imre mindenkit avantgárddá avatott Móricz Zsigmondtól Ady Endréig, és saját, belső fejlődésű magyar avantgárdot tételezett. Nála ez odáig ment, hogy számára ez a széles hatókörűen értett avantgárd sokkal lényegesebbnek tűnt, mint a modernség. Ebből nyilván óriási polémia lett, és mindenki leugatta szegény Borit – akinek egyébként ebben valóban nem volt igaza. Az avantgárd az én véleményem szerint is a modernség egyik mellékvonala a magyar irodalomban. Ugyanakkor az rendkívül leegyszerűsítő, hogy csak Kassák van. Még Mészöly Miklós is azt mondta nekem a kutatásaim kezdetén, hogy miért foglalkozom a többi szerzőkkel, hiszen a többiek is mind úgy írnak, mint Kassák, csak gyengébben. Nem látszottak. Egy ilyen érzékeny ember, mint Mészöly Miklós, sem látta azt, hogy milyen óriási különbségek vannak. Nem is csak az izmusokra gondolok, az azok ihletésében keletkezett művekre, hanem arra, hogy más-más írói világok, más felépítések jelennek meg. Először meg kellett határoznom, hogy mit tartok én avantgárd műalkotásnak, milyen kritériumok alapján mondom egyikre, hogy az, a másikra meg, hogy nem az. Egy olyan dolgot csináltam végig, amit előttem mások nem, de később egyre bátrabban alkalmaztam: ezáltal vált lehetővé A magyar avantgárd irodalom olvasókönyvének összeállítása. Nevezetesen azt, hogy az írói életművekből kivágtam az avantgárd részeket. Pontosan ki lehet metszeni az avantgárd rétegeket József Attilából, Kassákból, Déryből. Mint egy ollóval vagy pengével. A kivágott, egymás mellé rakott dolgokból építettem fel ezt a korpuszt, szöveggyűjteményt, hangsúlyozva, hogy ez az én egyéni véleményem, bárki elvehet, hozzátehet. Alternatív korpuszok sajnos nem jöttek igazán létre azóta sem, Kálmán C. György adott még ki egy válogatást, de az a kötet csak 1919-ig ment. Pedig az érdekességek 1920 után kezdődnek és a húszas évek végéig tartanak. Tamkó Sirató Károly életműve tovább is megy, ő később is készített avantgárd műveket. Mindez nem azt jelenti, hogy én Kassákot háttérbe akartam szorítani, hanem azt akartam, hogy a többi is látszódjék. Az eredménye ennek jelenleg nem nagyon mutatja magát, legfeljebb a hallgatók, kutatók szűk köre tud róla, hiszen a politikai csatározások és a globalizáció következtében az irodalomtörténet elveszítette társadalmi jelentőségét, száz meg száz magán-irodalomtörténet szilánkjaira esett szét. Nemzetközi vonatkozásban amúgy is csak a legnagyobbak emlegetésére van mód, ezen a szinten abból a korból Bartók látszik, Moholy-Nagy látszik, s harmadik-negyedikként talán Kassák meg Kodály. Véleményem szerint ebben a 21. század közepe előtt nem is nagyon lesz változás. Lehet, hogy akkorra valami más jön, ami miatt ezek megint érdekessé válnak, és nem a politikai hátterükre gondolok, az többé-kevésbé érdektelen már ma is, hanem a művészi világlátásukra, stíluseszközeikre.
– Az Olvasókönyv összeállítása után főként neoavantgárddal kezdtél foglalkozni, de ezzel kapcsolatos munkáidat nem raktad össze önálló kötetté. Nem lett volna egy kötetnyi anyag hozzá? Vagy más okai voltak ennek?
– Ez pontosan abból fakadt, hogy egymás után nagyon sok könyv jelent meg ezen a területen, még olyan, korábban teljesen ismeretlen témáról is, mint a Neoavantgárd tendenciák a magyar fotóművészetben például. A Törvénytelen avantgárd a balatonboglári kápolnaműteremről; az Artpool történetéről szóló könyv, amit Klaniczay Júlia és Galántai adtak ki angolul (Artpool: The Experimental Art Archive of East-Central Europe). Az Erdély Miklós munkáiról szóló könyv (Kreativitási gyakorlatok, FAFEJ, INDIGO), Pauer Gyuláról, Hajas Tiborról, a szentendrei csoportról szóló könyvek. Legalább huszonöt-harminc súlyos könyv jelent meg tehát a képzőművészet és részben az irodalom körében – a médiumok a neoavantgárdban eléggé össze voltak keveredve. A Balázs Béla Stúdiónak a munkásságáról is volt egy nagy kiállítás a Műcsarnokban, ahhoz reprezentatív filmkatalógus készült. Olyan emberek láttak hozzá a dologhoz, akik vagy maguk is érintettek voltak, vagy kiérlelt kutatási eredmények voltak a birtokukban, amiket azért nem hoztak addig nyilvánosságra, mert többé-kevésbé magánügynek gondolták. És olyan eredményeket értek el, amik mellett nagyon sokat kellett volna még kutatni, hogy ehhez valamit hozzátehessek. Nem mondom persze, hogy hiba volt a Né/ma kötetnek az összeállítása és megjelentetése, amit Müllner Andrással közösen adtunk ki 2004-ben, mert az mintha egy gátat szakított volna át: a megjelenése után nem sokkal ömleni kezdtek az említett feldolgozások. Mind a mai napig tart ez, de itt is észlelhető valamiféle elfordulás. Az Artpoolt betagolták a Szépművészeti Múzeumba, egyelőre nem használhatóak az anyagai – és ebben az ágazatban is beköszöntött sajnos az, ami világjelenség, hogy minél fontosabb lett ez az irányzat, minél több pénzért keltek el a művek, annál nagyobb féltékenységek törtek ki. Nagyon sok szerzői jogi per zajlik, minden össze van gabalyodva. Belátható időn belül valószínűleg ez sem oldódik fel.
– Most a Korunk Kulcsa-díj átvétele kapcsán tartózkodsz Kolozsváron. Már a kilencvenes évek elejétől fontos háttérmunkát végeztél a Korunk és más erdélyi folyóiratok körül, és a kilencvenes évek elejétől publikáltál is a lapban. Hogyan kezdődött ez az odafigyelés?
A Korunkhoz engem fűző viszony szintén 1980 őszén kezdődött, amikor tanítani kezdtem a Bécsi Egyetemen, a Finnugor Intézetben. A virtuális magyar tanszéken. Külön magyar tanszéket nem akartak létesíteni Bécsben, mert akkor a régió többi országa is külön tanszéket követelhetett volna, ezt elkerülendő, gyűjtőfogalmak (germanisztika, szlavisztika, romanisztika) alá csoportosították a tudományterületeket. Amikor megalakultunk, kaptunk egy hagyatéki könyvtárat, Papp István debreceni finnugor nyelvésznek a hagyatéki könyvtárát. Nyelvészet ebben sok volt, irodalom csak mintegy ötszáz kötet, folyóirat egy sem. Amíg én ott tanultam, általában a vendégtanárok ajándékozták saját könyveiket a tanszéknek, de nem folytattak rendszeres beszerző-gyarapító tevékenységet. Így volt a folyóiratokkal is. 1980-ban, amikor odakerültem, megrendeltem az összes kisebbségi lapot, és a leglényegesebb magyarországiakat is. Az összes határon túli lap szerkesztőségét-kiadóhivatalát felszólítottam, hogy küldjenek számlát, de a jugoszláviai lapokon kívül választ erre nem kaptam, csupán egy csonk érkezett be ezekből a lapokból ingyen, és 1990-ig nem is történt ezügyben semmi. 1990 őszén megérkezett Kántor Lajos felhívása, aki Kékesi Józseffel egy Kárpáti Futár nevezetű lapterjesztő céget alapított. Kántor Bécsben is járt, és felszólított minket arra, hogy támogassuk a Korunk új intézményi struktúrájának kialakulását. A Látó és a Helikon is benne volt ebben a körben a tervekben, de a Látóval és a Helikonnal végül nem lett annyira hosszú távú a kapcsolat, noha a Korunk mellett mindkét folyóirat az első számtól kezdve máig (és remélhetőleg még sokáig) szépen bekötve ott áll a Bécsi Egyetemi Könyvtár Finnugor Szakkönyvtárának a polcain. 1991–2001 között volt tíz év, amikor én is a legaktívabb életszakaszomban voltam, és volt energiám lapterjesztéssel foglalkozni. Aztán megváltozott a helyzet, az egyetemen is elkezdődött a teljes átállás a kreditrendszerre, nagy hangsúly került az egyetemek közötti együttműködésre, ösztöndíjhálózatokra, amelyek remek dolgok, csak rengeteg adminisztratív munkával járnak. Ehhez jött a magyarországi politikai intézkedések sora, többek között a státustörvény, az állampolgársági törvény, ami az ausztriai magyarokat is megosztotta. A megosztottság következtében a finnugor intézet újra gyanús színben tűnt fel némelyek számára. A nyolcvanas években azt hitték, ez egy kádári intézmény (noha semmi köze nem volt a kádári Magyarországhoz sem financiálisan, sem másképpen), 1990 és 2000 között oké volt, senki nem hitt semmit, illetve elhitték, hogy tanítunk, kutatunk, és az osztrák államtól kapjuk a pénzt. 2000 után kezdődött, hogy egyre többen akadtak, akik maszlagnak kezdték nevezni a finnugrisztikát, és nagyon sokan nem hosszabbították meg az előfizetést – mások elköltöztek, meghaltak. Röviden így foglalható össze annak az évtizednek a története, amelyikben havi szinten foglalkoztam az erdélyi lapokkal. A személyes kapcsolatok persze azóta is megmaradtak.
Deréky Pál 1949-ben született Budapesten. József Attila-díjas magyar irodalomtörténész, egyetemi oktató. 1964-ben telepedik ki családjával Ausztriába, a bajorországi Burg Kastl Magyar Gimnáziumban érettségizik 1969-ben. Egyetemi oklevelet a Bécsi Egyetemen szerez, 1980-ban tanítani kezd a Bécsi Egyetem Finnugor Intézetében, innen vonul nyugdíjba 2013-ban, egyetemi professzorként. Kutatási területe a magyar avantgárd és neoavantgárd irodalom. Kötetei: Magyarok Ausztriában és Nyugat-Németországban (beszélgetések, 1984); Ungarische Avantgarde-Dichtung in Wien 1920–1926 (1991); A vasbetontorony költői (1992); „Latabagomár ó talatta latabagomár és finfi”. A XX. század eleji magyar avantgárd irodalom (1998). Válogatásában jelent meg a magyar avantgárd irodalom legjelentősebb antológiája, A magyar avantgárd irodalom (1915–1930) olvasókönyve (1998). 2019 márciusában Korunk Kulcsa-díjat vett át Kolozsváron.
