A kereszt alatt
Kákonyi Csilla: Emberi színjáték c. festménye alá
Mi van ott a Via Dolorosán? – kérdezi jobb agyféltekém,
amint épp hideg tükör üvegéhez nyomom az arcom. Bele
akarok lesni. Ölelne, keblére vonna, érzem, de szegek
fészkében ül az elmozdult világ. Rúgna, ha tudna, ahogy a
dákó bök a golyóba, mozdulni kellene oda, ahol a
cél emberpróbáló, de nem olcsó csoda, mindenki bírja és
birtokolja, de nincs szabadsága a lábnak, szaggatja szegek
szigonya. Vérköntös hullik a sebekre, fájdalomtakaró,
és egyben szeméremtakaró. Alant a mélyben, már szinte egy
másik világban azok, akiket rendes anyaméh rendesen
kihordott, víg patríciusok, rút rabok, paprikás polgárok
pörgetik táncukat hangszerre fűzve … várakoznak rózsaszín
ingben … kérdezősködnek, ma péntek van-e, vagy vétek, vagy farsang,
gyermekcsináló kedvvel. Szorgos asszonyok tartós lenből fehér
gyolcsot szövögetnek, halotti lepelnek, viseli majdan a
holt, kinek kedve kiismerhetetlen. Tükrömhöz nyomom arcom,
félig én is ott vagyok…
Lefényképeztem a felhők fölötti találka helyét
„Kinek is használ ez a sűrű íráskényszer”
„Miről is szólhatnék, hisz alig érint valami, ha nem vagy ott”
Nyírfalvi Károly: Selyempapír
Remek érzés az élet, mi tagadás. A törpék ujjonganak,
Hófehérke életre készül, behálóz a virtuál, mint a
felhők mögötti világ. Remek itt lenni. Félve fölszáll veled
a Wizzair, fölemel a bárányfelhők fölé, kábé nyolc-nyolc és fél
kilométernyi zuhanásra, apró ablakból fényképezed
a képzelet világát, valaha ott laktak az angyalok, Szent
Péter, az Isten, ily képeket ecsetelt a totál plébános,
tetszett a táguló horizont, oda belépni nem lehetett
a hittanórán, csakis a képzeletnek, de én már jártam ott
párszor, lefényképeztem a felhők fölötti találka helyét,
találkoztam magammal és a mennyei tájjal, velem volt a
láthatatlan, az egészen más is, nem úgy, ahogy a falusi
papok lerajzolták a hittanórán, ó, segíts, oly távol a
föld, a nyugodt, bizalommal teli ősök szent hona, hát persze,
akkor még egy se járt közülük ezeken a földnélküli tág
tereken, igenis, égies-légies tájakon, nem láttak
annyit, amennyit én ott gyorsan lefotóztam, ismerős vidék.
Remek érzés megosztani, mi tagadás. A törpék vidámak,
öröm-könnyeikkel tisztára mossák apró ösvényeiket,
ujjongó tekintetük lesepri a felverhető éteri
port, jól megtalálták szerepeiket, Hófehérke hiába
hal meg a gonosz szeme láttán, kiköpi az almarögöt a
felhők fölött… a föld felé irányuló gravitációba.
Jelzők és asszociációk
Lomhán, mint a tavaszi Tisza sodrása,
Lomhán és fürgén, ahogy az idő folyik az utcámban,
Fürgén és vidáman, ahogy a mongúz szegődik a kígyó nyomába,
Vidáman és kecsesen, hasonlóan a fogarasi zergékhez a szakadék fölött,
Kecsesen és begyesen, mint a menyecskék esküvő előtt,
Begyesen és kéken, mint a freskók a templommennyezeten,
Kéken és lilán, mint a tetkók a börtönök lakóin s a smasszereken,
Lilán és szomorúan, mint az utcasarki prostituált,
Szomorúan és halálosan, mint a látni vágyók a London Bridge-dzsel,
Halálosan és berúgva, mint a földtúrás a hörcsögodúkba,
Berúgva és kirúgva, ahogy a tisztességgel teszi a kurva,
Így fut, így szalad, így illan el az urnából a hamu,
S nyílik ki a temetőkapu, NE SÍRJ! ötbetűs biztatóval.
Kutyáért kiáltok
Leguggolok látni, ami lent motoszkál, ami lent meglapul, ami mellettem él
utak, sáncok mélyén, porban és fű között, időbe bezárva, múlásba kulcsolva.
Keresem értelmét a reggeli fénynek, déli harangszónak, est-sötétedésnek,
kút apadásának, vizek ostromának, tűz lobbanásának, föld indulásának.
Apró tárgyak hangja, hangszer húrozása, ajtók kopogása, virágok omlása
körém telepedik, mint a hét törpe Hófehérke köré a boszorkánymesében.
Szellő szertefújja rossz emberek bűzét, felhő esőt ront rá, leoltaná tüzét
minden lopott lángnak, feneketlen füstöt okádna a rosszra, s tenné láthatatlan’,
perzselő magánynak helyét kiseperné, térdeplő testemet oda beengedné,
s ott szelíd virtusok szárba szökkennének, virtus-ciheresben táplálnának ágat.
Bokrok s platán mellett ott szerteterülne minden, amit fentről, szálfaegyenesen
meglátni nem lehet, átölelni úgy se, míg a fény felébred, míg az eső áztat,
míg a fürtös felhő távlatokat elrejt, s míg a fal le nem dől, erdő ki nem sarjad,
feneketlen titkok éghasadásában, fekete temetők földindulásában.
De, ha a fal ledől apró ropogással, kutyáért kiáltok, hátha megtalálna,
kihozna a fényre, kitenne a szélbe, megmosna az eső, s kezdődne elölről.
