Ha nem láttad még soha az Egyiptomi Fickót
nem is igazán sejted milyen lehet a színház,
ahol a titkos éjben feljajdul az oázis,
eltévedt dervis kárál, s tevéje mosolyogva
nézi a már ezerszer kiszáradt keskeny vádit,
amelyben a reménység víg csermelye világít.
Az egyetlen ilyen még képzelhető térben
a teljes színészgárda a lágy homokba térdel,
azt játsszák el, hogy: „Sorra lelőnek itt ma minket.
Ki őrzi majd virágzó, legbelső kertjeinket?”
E gondolattól űzve a Sivatagi Macska,
akár egy díszletmunkás, úgy lép az adott tájba,
odasimul szelíden, nyújtózik, prüszköl néha,
készen a legutolsó, legdurvább árulásra.
Ahogy a Tejút fordul és közeleg a reggel
a félelem tavába befulladhat akárki,
lángol a nap, s a dűnék élezett peremén túl
az állóháború nagy díszletére látni.
a színészeket ide kergeti be a Szellem,
a Kutyafejű Démon, akit majd megszeretnek,
mert igazsága fénylik az igazságon is túl,
de legelőször vékony, feszes húron lebegnek.
„Nem tévedhetsz el soha, e húrok erdejében,
a jó fiúk s a rosszak két oldaladon állnak,
mint titkosabb szereplők, akik a drámaszerzőt,
ott hagyják a rácsmentes, legvégső sittre vágva.
E sok húr csak a háló egy hulló kapcsolatnak –
az égben kezdődött de várja már a földmély,
a világhírű színész, s a filmes hullócsillag
a szilánkok között a fény után keresgél.” –
ennyit mond és hatalmas kőszája is bezárul,
száraz szemét lecsukja az Egyiptomi Testvér.
„Reggel van és ugatnak az alvilág kutyái,
a világ nagykutyái, hogy szóljak pontosabban,
egy délelőtti próba és aztán élesebben
emlékezünk az újból felfénylő hangulatra.
Az állapot taván a lélek hajója úszik,
előtte hellén delfin, de mögötte a sólyom.
Figyeli már a mérleg nyelvét a bölcs Anúbisz,
a nevem: Főszereplő, nincs miért meghatódnom.”
„Nevem: Mellékszereplő, a lényeget kihányja
velem együtt az álmok dúlt statisztériája,
a Csapat tagjaként és ritkán hisztériázva,
eljutok talán én is a Fény oázisába.
Addig is Kő legyen, a földi álnevem,
mindegy már, hogy a másik fölé, vagy alá raknak,
a karaván kutyái mellettem elhaladnak,
itt nem kell már nevetni, és nem kell sírni sem.”
A lassú délutánban elkezdődik a dráma,
tenyéren szúr egy régi, megfontolt deszkaszálka,
s az Egyiptomi Fickó, megszólal: „nézd a Szfinkszet,
hogy zárják be a száját feloldó titkos X-ek,
neked is jobb lenne a mélyebb utat járni,
ha leromboltan se tudsz semmit kitalálni.
A Sivatagi Macska a szívedet kitépi,
az est függönyét azzal festi sötétvörösre,
ha majd mindenki tapsol, egy félelmetes hurrá,
mint éles bikaszarv a szíved helyére tör be.
Látja, hogy ott bent: csend van, csak dervisek kerengnek,
és néhány kósza porszem a sivatag hajóján,
alszanak még a földmély fellángoló kutyái,
amíg a Főszereplő a függönyökbe szurkál.”
