Szabó T. Anna: Határ. Magvető Kiadó, Budapest, 2018.
Mi tagadás, szeretünk alkotókat dobozba zárni. Nem csupán alkotókat, de őket igazán annyira egyszerű. Vegyük például Szabó T. Annát. Kolozsvár, kitelepedés, költészet, műfordítás, poeta doctus, gyerekek, és igen, újabban novellák. Ja, szóval akkor még egy novelláskötet. Hát, nem!
A fülszöveg is óvatosan így utal a tartalomra: „A Határ személyes emlékekből táplálkozó prózái.” És valóban, személyes történetek sorjáznak itt, illetve jó néhány lap egy lehetséges világjáró útinapló oldalairól. De próza? Mert látjuk, hogy széltől szélig futnak a sorok, semmi verses rendetlenkedés, semmi irregularitás, semmi sorkihagyás? Akkor, ugye, próza. Vagy nem?
Mondanám a fülszöveg-íróval én is, hogy próza, de sokszor annyira hallom e prózában tördelt szövegekben a költő hangját, sőt, látom a rímeket, hiába nem segít hozzá a sortörés, hogy azt kell mondanom: Szabó T. Anna prózában is költő marad, ha megfeszül, akkor is.
Elsősorban azért, mert költői a látásmódja, és ez keresztülüt a próza szikár, szigorú rendjén. Különösen, mondanám, akkor, amikor utazásélményeiről ír.
A Városok közelről ciklus például önmagában egy Walt Whitman-i folyam: „Spotlámpák fényében lüktető ékkövek, komor kőszobrok termek hűvösében, minden változik, minden ugyanaz, mindig.” Tetszettek volna másként tördelni e sorokat, egyáltalán nem biztos, hogy a fülszöveg prózát hirdetne.
Szabó T. Anna úgynevezett „prózakötetei” fölött mindig elgondolkodom azon, hogy már milyen régóta a legtöbb művészeti ágban a címkézés ellen hadakozik, akibe csak kevéske egyéniség is szorult, miért kellene akkor egy ennyire jellegzetesen önazonos, ennyire jellegzetesen költői alkotóra ráütni a prózabélyeget.
Úgyhogy mondanám annak, aki prózát olvasva is költőien szeretne lakozni, hogy nyúljon a szűkszavúan címzett Határ után, mert ez a könyv afféle kettő, három, több az egyben, elbeszél, leír, emlékezik, filozofál, lelkendezik, kesereg, mindezt költőtől szokatlanul tárgyilagosan, prózaírótól szokatlanul árnyaltan teszi. Lépésről lépésre követi a mindennapokat, annak állandó örömével, hogy bármily nehezünkre esne is: létezünk.
