készülőben
levágtam rövidre körmeim
két szótár félig a fejemben
mindent tökéletesre csináltam
és a végén lerészegedtem
levelek hosszú hallgatással
elnapolva megint a válasz –
a holdat nézem az oriont
aludni hajnalig nem tudok
üvölt a magnó kikapcsolom
azután vissza megint
félig lerágott körte morzsa
halott tárgyakba visszaint
mi kellene még hogy üvöltsek?
bandák összevissza ráznak
– addig tanítanak erkölcsre
míg a végén ez is parázna
tág terekről poszterekben…
három négyzetméteren lakol
addig mondják legyél legyél jó
végül káromkodol –
s akiknek oka volna rá
azokat süllyeszti bánat
harminc éve hallgatom
a beszédeket a pad alól
és higyjétek el, jóindulattal:
mikor jön, ami ide szól?!
lassan már tele mint szemetes:
nincs hova üríteni
mert köpni nem, azt soha nem
így nevelték az illemen
félek magamtól. mint a gát
még egy utolsó cseppre vár
és soha többé nincs szabály
ha egyszer elveti magát
mindent elsodor az ár
félek nehogy te vagy ő
legyél a következő
s ezért inkább elkerüllek
míg a kiáltás egyre nő
torta párna kirakat
seregestől ülepít
jön és megint jót akar
erre hogyan védekezz?
ismételem egyre: nem –
csak az egy szükségeset
és egy napon szétrúgom
biedermayer seggeit
beton
monostori végállomás. most már tudom, ez az a hely
ahova, ha valakit hívok, holtbiztosan nem jön el
négy vagy ötödik alkalommal állok így itt, nem is tudom
a megállóban számomra senki, zacskó repül a betonon
fekete kabátban fekete arccal jönnek mennek az emberek
másfél órám van kettőig, addig az erdőn átmegyek
a szélen egy vándorló család tüzet rakott, sátrat szerel
kezemet zsebembe süllyesztem, a fenyves felé térek el
az erdő csenevész fái akár ritkán ültetett gyufaszálak
ebből az aftershave sűrűből engedéllyel (?!) még így is vágnak
átkonvertálva ott díszlik az újságbódés ahogy kitette
természet konyha és más mennyek visszaszorultak képkeretbe
az üzletsor előtt condrába bugyolált öregasszony párnán koldul
néha megállnak, lehajolnak, mennek tovább, meg se fordul
reklámoznak visszatapsolnak minden rikító kezdetet
csak a végkifejletet nem, ezt nem mondják el neked
visszajöttem, háromnegyed kettőt mutat az üzleti óra
ha kint nézném, mindkét kezem ráfagyna a mutatóra
félórája várok itt és ahogy sejtettem hiába
hideg van és nem bírom már nézni ahogy a koldus várja
jó hírt összecsomagolva adhatok egy halkonzervben
közben emlékek sorjáznak egymás után százezerben
valahol nagyon öreg vagyok a világnál kicsit idősebb
majdnem mindenkire vártam már egy ismerőset
perceimből társaimnak gazdag kézzel osztogattam
végül mind elmentek és a megállóban ittmaradtam
megfestetlen számtalan kép vár vissza a műhelyemben
ha még hallgatnálak, be nem fejezném, ideje mennem
erdőn járok rajzfüzettel egymagamban és gyalog
hogyha jönnél itt keress fel több találkát nem adok
arcotok ebben a bermuda-szögben hagyom
s ha el akarok tűnni előled meghívlak a nulla időbe
a legutolsó vonalon
feladvány pénztárcámnak
félórát bámultam ma a gázórára
tizennégy fok van bent a házban, meg kétely
egyetlen ponton át írom a verset
ezt még megértem
de hogyan szelelhet
el óránként egyszer egyetlen résen át
egyetlen nap alatt
hét köbméter?
X.S.:
lennebb húzom míg kitalálom.
félek, a szavak is rajta függnek
s zsugorodnak. tágulnak ismét … nyáron.
vagy függetlenek, a gyémánthegyit… !
s vannak, csakúgy – ingyen?
a gázórámon még nem segít.
majd magamon kipróbálom
zen, jóga, tummo módszereit…
a szellem mennyire melegít?
rángathatom
mint kolostoroknak harangjait: segítsen.
kon-takt
hozzádbeszédhez ideális hely egy üres váróterem.
álmaimat idézhetem fel, kedvenc dalom énekelem
s mivel, kiknek szólna, jelenleg távol vannak mind a fülek
legújabbkori módra hologramot képzelek:
mondjuk azt, hogy van egy DNS-SMS, aki mindenütt
játssza magát s ez emberekre, folyókra, tájakra kiüt
hogyha ide beléphetnél s változtatnál a képleten
megváltozna szél, sebesség s az egész történelem
most meg fordítva képzeld el – vajon nem ez a meglevő
kezdeti szó énekel minket, s magából így hoz elő?
akkor pedig a hang, amit én most kiadok, nem is enyém
ugyanaz szól füleitekbe, s mindenkinek „saját zeném”
te úgy hallod, hogy belőled jön, én úgy hallom, ha egyedül
tíz év múlva akárhol is vagy, ha találkozunk, összeül
mint egy külön-külön játszott szimfónia, a nagy egészben
hogy hozzád jussak, mit tehetnék? éneklem itt a saját részem.
mi maradt?
évezredek óta vágják
egymástól szíved és agyad
kiszívják és exportálják
külföldön mi vagy? nyersanyag
Varga Borbála 1986-ban született Kolozsváron, a Képzőművészeti és Formatervezői Egyetemen végzett festészet szakon. Kötet: Seurat és az áriák (Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2008).
