Pókháló-szonett
Pár napja ott tanyáz a plafonon
egy szívós pók félelmes feketén
ügyelve engem szobám fenekén,
ki csak émelygek, akár Laokoón,
midőn hiába figyelmezteti
Tróját a falovas veszedelemre…
de beletörődöm, vagy nehezemre
esik pókhálókefével esni neki,
s amikor leszáll képernyőm fényére
betűim elé, nincs erőm
eltépni fonalát fóbiám kényére,
míg ihlet ezüstjén leng levegőn,
talán megfoghatatlant is fog ezzel
az együtt szőtt pókháló-szonettel.
Bandériumok
Lefelé irányított mikroszkópján
mustrál az ég emberi mikrobát,
amely gömbölyödésre kipróbált
rutinnal él, akár a bisztrók kosztján
gombák, vírusok, baktériumok,
csak ölni, rabolni intelligensek,
névtelenségből kiugró régensek
agyat fertőző bandériumok
élén tépnek széjjel határokat
génbe kódolt, mohó határozat
szerint, s trónolnak, mint hiú véglények,
míg szervest szervetlenné degradáló
kézben lobog a győzelmi zászló,
s az Úr egy lencséjét sem cserélné meg.
Sámáni vízég
A magzatvizet, amelyből véttettünk,
tengerré rúgva, vörösre pacázva
löttyintettük ki hazátlan, vad árba,
s gyönggyé lett, amit ellene vétettünk,
szemünk világát sámáni vízég
tavából fogta napnak ősi varsa,
hogy lélek a testet egyensúlyban tartsa,
amíg az édes anyanyelv íz még,
mely kultúrából szőtt balzsamos gézben
őrzi koponyák életmosolyát,
homlokráncokat is erezett jégben,
s amiket ettünk: bölénykocsonyát
csillagos ég alatt, jó magokat,
azért is böfögtünk jó nagyokat.
Hívogató
Felhívtam magam mobilról a fixen,
amerre sejthető holtbiztos hajlék,
s visszhangot lélek kagylója ad még,
mint rímhívóra koccanna két rizsszem,
míg el nem tűnik mélyen legbelül
a sejtközi zajba halkuló hangzó
elektromágneses hullámon patakzó
hieroglifája megfejtetlenül,
hol válasz nélkül csillag sem ragyog,
a legbelső hangrendi illeszkedés
ha felbomlik, képzők, jelek, ragok
egymásnak esnek, az illem kevés,
fül sípol vaktában, s a telefonszámom
szétgurul gyöngyönként rekedt hangszálon.
Egy levélkét én is
Őszi piktor papagájszínekkel
kenjen valószínűre írván át
varázslattal ringató nirvánát
kegyesen füllentve, akinek kell,
de lebegni elixírt kérjenek lombok
megtartó örökzöld identitásban,
avarrá ne hűljön út menti sárban,
ami időtlen áramlatra zsongott,
mennyei szerért nyomuljon ág karja,
mint plázás árleszállításra törtet
fejvesztett tömeg, aki bírja, marja,
s ha feltalálnák a huszonnegyedik
órámban mégis az örök zöldet,
egy levélkét én is, ha megengedik.
Befúj a szél bordák lécein
A ház, levél, a fák, a gondolat
se enyém, csak örököltem, s adom
tovább egy elkövetkező napon,
mely hűs falat, cserepet bontogat,
hogy befúj a szél bordák lécein
ó szívpitvarra sodorva kavart
rozsdabarna érzelmekből avart,
s kacarászik szétporló élcein,
örökölte ő is az adomát,
ahogy szobámat, kertemet adom át,
átíratok fűt, fát, zümmögő létet,
bőrében nem férő percet, szökőévet,
világbolond hegedűt, zongorát,
azt is, amit álmában komponált.
