Kétségtelen, hogy a színház az emlékezettel játszik és – ellene van, többet akar, mint egyszerű emlékezést, Thália nem más, mint Mnémoszüné kegyetlen és engedetlen lánya, olyan jel, amely jeltelenné válni igyekszik, éppen a folyamatos jeladás által, a benső világ látszólagos megvilágítása által, amely látszólagossága közepette mégis a lényegi folyamatokra irányul, ezek színpadi megvalósíthatósága felé irányít, de már a leírt szavak közötti térben eléri a drámaiságot.
Amint ez megtörténik a kortárs spanyol drámákat felmutató, Tetemre festés című kötetben is. Különböző hangok, drámaírói, színpadra hangszerelt mondatok hangzanak el, hogy a tér, az egyetlen lehetséges (belső) színházi és színházias tér – maga a világ, már olvasói szemeink előtt is megképződjék.
Mert a kortárs spanyol dráma és színház e szavakba fordított és magyar nyelvre átültetett formájában is tündökölni képes – ugyanis az emlékezés intim szférájába vezet el bennünket, ahol a Te és az Én, az Én és a Te olykor egyetlen szósorozatba, vagyis monológba olvad.
Mert e kötet nem más, mint egyetlen egy, vagy csak néhány hangra írt monológok összessége, a szereplők számától függetlenül…
A drámák sorában az első, a magyar olvasó számára akár valamiféle Németh Lászlóra emlékeztető dramaturgiát idéz, ám a kötet címadó darabja, Juan Luis Mira Tetemre festése, mégis egészen más – a magánszemély drámáját dolgozza fel, a művész, Leonardo (da Vinci) egyik lehetséges élethelyzetét. Nem kíván valamiféle Nagy drámát felmutatni, megelégszik a szellem belső romlásával, amely a test, a festett holttest felszínén, még egyszer felvillantja eredeti, immáron a túliba tűnő erejét, hogy ugyanez a fény Paloma Pedrero Egy csillag című színművében már egészen más fénytörésben lépjen elénk. Hiszen Paloma Pedrero hősnője éppen a fenti és az alsó világ színei, törésvonalai között lépked, hogy rátalálhasson önmagára.
Paloma Pedrero magányos hősnőjének alakját idézi a Nő Juan Pablo Heras Minden út című darabjában, amely természetesen Rómában játszódik, az emberi magány és magára utaltság mélyrétegeibe vezet. A halálra szánt, öngyilkos(ságra készülő) apa találkozása lányával: a reménytelenség, a fel nem adható álarc hétköznapi (bűn és bűnhődés) történetbe ágyazott valósága visszaköszön a bohóc magányosságát felmutató A bohóc egy perce című, a Luis Bermejo, José Ramón Fernández és Fernando Soto szerzőhármas által írt „drámai nagymonológban”, amelyben a magány és a társadalmi elkötelezettség tétje egyaránt képes megszólítani a befogadót.
A társadalmi dráma regiszterében jár be valami hasonlót (a magányt és az emberi megismerés korlátai által okozott kilátástalanságot) Borja Ortiz de Gondra Észszerű kétely című kamaradarabja, ahol a szereplők végezetül a teljes bizonytalanság és a minden cselekvést átható gyanakvás ködében tűnnek el a dráma végén, amelyben „nem történik semmi”, csupán az űr hidege lopakodik be a szereplők csontjaiba, szavába. A polgári dráma és az abszurd vonalvezetés lehetősége is felvillan ebben a száraz, pompásan szikár szövegben, ahol az emberi lélek megismerhetőségének lehetetlenségéről rántja le a leplet a szerző.
Ignacio del Moral Amikor alszik az Isten című darabja egy apácáról, Teresáról szól, aki gyermeklányok megmentése miatt végül már a gyilkosságtól sem riad vissza. A gyilkosságot elköveti, és önmagát tisztának tekintve vállalja fel az ezzel járó büntetést, a rendőrségen is jelentkezik a tett után. Azonban felbukkan a megkísértő Belda atya. Lépésről lépésre bontja le Teresának az igazság fényre derülését hirdető érveit, hogy végül okfejtése az igazi bűnös, Teresa csakis megmenekülése által, a bűnhődés nélküliség terhének felvállalásával mentheti meg azt a kislányt, akinek megmentéséért még a gyilkosságot is elkövette. Belda atya vaslogikával vonja le a következtetést: „Ki kell magát szedjem innen. Gondolja át. Ha perre megy, megkapja a dicsőséges pillanatot, amire vágyott. De a kislány meg fogja szenvedni. Ő lesz a mártír, nem maga. Feláldozható bábut akar csinálni egy kislányból a gonosz elleni személyes játszmájában?” A kortárs spanyol drámaírók fegyelmezett, a színrevitelre szántságot hangsúlyozó szövegépítési technikái itt is jól érzékelhetőek. Teresa végső döntésének irányát csupán a szerzői utasítások jelzik – egyértelműen: „Egyszerre hallani a rács nyílását, lassan, csikorogva, miközben a vasrudak árnyéka fokozatosan kinyílik. Teresa a nyitott ajtórács felé fordul. Lehunyja a szemét. Sötét.)”
A kötet egészére jellemző, hogy a közéleti kérdések folyamatosan felbukkannak a drámákban, szó szerinti vagy áttételes formában, az éppen itt és mosttól azonban a szövegek finoman, de mégiscsak távol tartják magukat. Fermín Cabal Riera Vallomások Tejas Verdesből című drámája a chilei diktatúra kegyetlenségeit helyezi a cselekmény középpontjába, azokat a szörnyűségeket, amelyek a múlt század 70-es éveiben zajlottak. A szöveg mégis a szeptember 11-i események felelevenítésével indul, ezzel a gesztussal hozza közelebb az időben a szerző a Tejas Verdesben történt rémtetteket, a diktatúra sötét bugyrait, amelynek egyik jól ismert alaphelyzete a Besúgó és a Besúgott közötti viszony, annak lehetséges változatai. Ez esetben a naivan ártatlan, Tengelicének nevezett fiatal nő és besúgója, María közötti viszony változásai azok a momentumok, amelyek e feszes, lendületes, mégis töredezetten előrehaladó rekonstrukció során, az eseménysorok újrafelépítése közepette a drámai feszültséget fenntartják.
Hatalom és egyén viszonya jelenik meg Juan Mayorga Reykjavík című drámaszövegében is, ahol a XX. szászad egyik legismertebb sakkjátszmasorozata és annak körülményei elevenednek meg a szemünk előtt Bobby Fischer és Borisz Szpasszkij között zajló csatában, amelyben a két profi sakkozó közül a nagyon is kiegyenlített esélyek közepette csak az nyerhet, aki sikeresen összetöri lelkileg a másikat. E sakkjátszmasor ugyancsak a hatalom és egyén viszonyát szétszálazó drámák sorába illeszkedik, ugyanis a tét nem pénzben mérhető, nagyonis vérre megy, mindkét játékos hátralevő civil játékát is meghatározhatja. A szöveg egyik olvasata szerint az győzött, aki jobban el tudott tekinteni a hatalom több mint valós fenyegetésétől, aki képes volt egyszerre több szférában, dimenzióban is átlátni a helyzetet.
Az adott helyzet elfogadásáról, ám a továbblépésről is szól Alberto Conejero A sötét kő című drámája, amely Federico García Lorca közeli barátjáról és annak haláláról szól. A tétek között itt is szerepel a hatalommal való nyugodt szembenézés, melyet a jövőbe, a megőrző emlékezet erejébe vetett hit támaszt alá. Ezt a hitet sikeresen adja át az elítélt a fiatal őrnek – mintha Conejero jelezni kívánná, a szellem fontos javait (ez esetben Lorca kiadatlan műveit) olykor csak a szív mentheti meg.
A kortárs spanyol drámákat felvonultató antológia talán legköltőibb drámaszövegével van dolgunk, ám ezt is áthatja az egyes mondatokban rejlő, az „éppen mostra” nyitott beszédmód, visszafogott közéletiség, amely úgy szól a régi vagy jelenkori emberi konfliktusokról, hogy a XXI. századi ember egyre inkább erősödő elmagányosodására is rávilágítanak – személyesség és politikai érzékenység jól összehangolt kettőssége jellemzi a spanyol drámát, legalábbis az e kötetben bemutatott vonulatát.
Tetemre festés. Kortárs spanyol drámák. Budapest, Napkút Kiadó, 2019.
