Az ősök tisztelete – szólongatás. Az apához fordulás – mint Laurettáé Puccini Gianni Schicchijében. Vagy mint a régesrégiek megszólítása, csupa kérdező alakban, hiszen nincs, nem lehet róluk közvetlen tapasztalatunk.
Van elődje, volt mestere – de kit vall ősének a látványszerző művészember?
A képzelet határa a csillagos ég, mondhatnók, de tudjuk, azon is túl terjed; sebessége van, technikája – egyelőre – ismeretlen. Állomásait és nem határait jelzik az anyag művészileg érzékelhető formái.
*
Második egyéni tárlatával áll elő Nemes András Csaba. Miféle utakra hív?
Ott jár, ahol a madár sem. Ló és (hős helyett) ember: vagy inkább mágikus születésük és nehéz célbajutásuk; aztán a nyers erő, a ravaszság, a másféle tudás, a harcvállalás, az elhivatottság plasztikus képei. Egynemű, föld-víz alapanyagú, tüzes próbákat kiállt alkotások.
Kijelentjük, hogy Hephaisztosz álmodik.
Mondhatnók azt is, Vasgyúró álmodik, de a figura a kiállított munkák egyike…
Az álmok önállósodnak: az agyag formát öltött, alkalmas ideig szikkadt, hevült, színt nyert, talapzatra került. (A kínai agyaghadsereg figuráit a korróziótól védte valaha a lakkfából kinyert réteg: itt a képzeletnek a patinázás sugall színeket.) Hephaisztosz most hagyta a pajzsokat; álomba merült, keze játékba vette – az agyagot. Műhelyét bevilágította a kemence tüze, a falra vetített árnyékok mozogni kezdtek.
Lám, álmodik. Vasgyúrós-kőmorzsolós történetek alakjai népesítik be az alvás mélyebb, még mélyebb időszakait. Varázsdob szava visszhangzik a figyelem csöndjében, a valamikor sokat hallgatott csodaelbeszélések levegőjében pedig eltévedt lovas patadobaja (mondjuk ki: szívverés).
*
Nevet az agyagnak, Hephaisztosz!
Gúnyolja is a puszta erőt, sajnálja a varázsénekbe talán belevétő jósige-szerzőt. Igazmondó meséket rak ki az arcot nyert képzetekből. Megalkotja (ha úgy tetszik, idézi) a közösség múltját, mint valami időtlen időt.
És látjuk vele a születést: (Fehér)lófia világra jön és háromszor hét esztendeig – felnőtté válásáig – a varázskabala tején él. Hogy képes legyen túlvilágjárásra, akár elrabolt tavaszokat is visszavezessen a földre!
Hol jóakarók, hol csalárd barátok veszik körül meseszülte ősünket vagy a magyar Don Quijote de la Manchát. A nagy büszkeségre semmi ok, de túlélni a halálos próbákat szabad. A hétéletű, matuzsálemi kenderszakállú manó a földön bosszantó garabonciás – az önmagára találás útjára azonban ő vezeti az utazót.
Mintha valami távoli hangra figyelne itt minden. A tekintetek, mozdulatok, mértani formák dinamikája az „ősidőkre” utaló, változatokban élő történeteknél is jobban összehangolja a kiállított darabokat. A dobverő ormótlansága, az emberi testarányok megőrzése vagy megváltoztatása, a körpalást, a függőlegesek sajátos rajzzá rendeződnek.
„Kelj fel, anyám, kelj fel, apám (…)
Mert béjöttek a régiek.”
Hogy a művész a felhők játékára figyelt vagy a gyermekkorban hallott mondókák, mesék és A Gyűrűk Ura történetei összefonódott emlékképeire, verssorokra vagy Freud-olvasmányokra – nem fogjuk megkérdezni. Azt sem, hol szorította meg az agyagot; vagy a bumfordiságot, titkos tudást, sorsba gabalyodást vagy letisztultságot milyen véletlenek kombinálásával hozta létre.
Az agyagból, földből, hőből (sőt füstből) született lényeken állapodik meg a tekintet. Firtathatjuk ezeket és a részleteiket is, mint jegyeket, szabálytalan számú vagy sűrűségű testrészeket, dobon titkos ábrát, totemállaton csillagot – legalább hét rejtélyes feleletet identitáskérdéseinkre.
Állomások, helyzetbe hozás, a lélek virtualitásai.
*
Teremtő játék és mítoszkritika határán Nemes András Csaba tavalyi, Tükör című bemutatkozó tárlata után Kolozsvár központjában vállalkozik egyéni kiállításra. Mítoszértelmezése ezennel terrakotta kisplasztika-sorozatban szemlélhető, szimbolikus alakjai egyike raku technikával készült. A kamarakiállítás megindító vagy mulatságos arányokban megformált figurái, izgalmas patinázásukkal, kemény cserefa talapzataikkal, egyszeri társításukkal anyagi és képzeleti dimenziók érintkezési felületét alakítják.
