"mert jön a nagy király"
Kereső  »
XXX. ÉVFOLYAM 2019. 11. (769) SZÁM – JÚNIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Június
László Noémi
„Nagyon erősen él bennem gyerekkori önmagam” Interjú - Berg Judittal
Máté Irén
Es Mal Pas
Vermesser Levente
Versek
Filip Tamás
Versek
Antal Balázs
Mózes Attila novellisztikája (részlet)
Bajtsi Violetta
Versek
Borcsa Imola
Az oszlán
Csordás László
Egy írói életmű rejtekútjain
Bogdán László
Gertrúd és Fox eltüntetése
Gyenge Zsolt
Cannes-i fesztiválnapló 2019
FISCHER BOTOND
Vicces élveboncolás
Borsodi L. László
A harag színei
PATAKI–PÉTER HANNA
Kortárs elégiák
Kovács Péter Zoltán
Érzékenység, fájdalom?
Jakabffy Tamás
Telemann, még mindig árnyékban
HORVÁTH BENJI
Mozgás a kőben
 
Csordás László
Egy írói életmű rejtekútjain
XXX. ÉVFOLYAM 2019. 11. (769) SZÁM – JÚNIUS 10.


 

Aki csak félszemmel is követte Szilágyi István életművének egyre kiterjedtebb és mélyebb befogadástörténetét, aligha kerülhette el a figyelmét Márkus Béla értelmezői tevékenysége. Kevés olyan fontos mozzanat, alkalom, évforduló, díjátadó vagy egy-egy szépirodalmi kötet megjelenése említhető a Szilágyi-életmű tekintetében anélkül, hogy Márkus ne szólalt volna meg nyilvánosan akár összefoglaló jellegű jegyzetben, esszében, akár terjedelmesebb recenzióban, tanulmányban. És ha ehhez még hozzávesszük, hogy ő volt a szerkesztője-összeállítója a 2003-ban megjelent Tanulmányok Szilágyi Istvánról című reprezentatív kiadványnak, amely a már ismert és sokat idézett értelmezések mellett az összmagyar kultúrát tekintve nehezen hozzáférhető, a kulturális központoktól gyakran igencsak távollévő szerkesztőségek polcain porosodó regionális periodikák archívumaiból emelte át az olvasásra és vitára ma is méltó szövegeket. Azokat tehát, akik követték a befogadástörténet alakulását, bizonyára nem érte meglepetésként a hír, hogy összefoglaló szintézis készül az életmű egyik alapos ismerőjének műhelyében. És meg kell hagyni, maga a gesztus sem lehetett volna szebb, hiszen az író nyolcvanadik születésnapjára időzítve jelent meg a monográfia a Magyar Művészeti Akadémia Közelképek írókról elnevezésű sorozatában.

 

Már első pillantásra, a fejezetek címeit átfutva feltűnhet, hogy a könyv alapját részben a korábban megjelent szövegek kibővített, átdolgozott változatai képezik, másrészt pedig az eddig a tanulmányokban, recenziókban elszórtan megjelenő gondolatok, értelmezői lehetőségek kapnak bőséges teret a kötet lapjain. Márkus Béla komolyan veszi a jogos olvasói elvárást, ami a (nagy)monográfia műfajával szemben jelentkezhet, mégpedig azt, hogy nagyelbeszélésekbe vetett bizalom megrendülése ide, a töredékesség szükségszerű vállalása oda, egy valamirevaló, mértékadó munka azért lehetőleg ma is az életmű egészét tekintse át, értékelje. Ezért nem lehet csodálkozni, hogy fejezetet kap a két – talán ma már megszorítások nélkül, nyugodtan le lehet írni: – konszenzuálisan az írói életmű csúcsteljesítményének tartott nagyregény (Kő hull apadó kútba, Hollóidő) mellett a sokáig meglehetősen mostohán kezelt Agancsbozót, és az előző monográfiában, a Mester Béláéban még a Kő hull apadó kútba első változataként emlegetett Üllő, dobszó, harang. A regények mellett az elbeszéléseknek szintén komoly elemző részt szentel a monográfus a 2009-ben megjelent válogatáskötet, a Bolygó tüzek kompozíciójából (és hozzá lehet tenni: a szövegváltozatokból) adódó problémák mentén elindulva, ahogy a korábban kevésbé ismert – bár manapság, az író műhelyében készülő nagyregény miatt elég gyakran emlegetett – kisregényről, A hóhér könnyeiről sem feledkezik meg. De sorolhatnám még a különféle emlékezéseket, önéletrajzi jellegű elbeszéléseket/esszéket, a két korszakra tagolt közírói pálya sokrétű dokumentumait: a kötet olvasója számára egy idő után bizonyossá válik, hogy aligha lappang olyan jelentős Szilágyi-írás valamelyik folyóiratszám, évkönyv, antológia lapjain, amit Márkus Béla ne olvasott és ne elemzett volna. Ilyen szempontból minden további nélkül kijelenthető: ez a monográfia az életmű eddigi legteljesebb áttekintése és összefoglalása. Az összefoglalás viszont egyáltalán nem jelent lezárást: az értelmezéstörténet túlkapásainak vagy félreolvasásainak kiigazítása, az új szempontok felvetése, vagy éppen a kortárs magyar irodalomtudománnyal, pontosabban annak fogalomhasználatával szembeni ironikus bizalmatlansága miatt a könyv nagyon is eleven, vitára ösztönöz.

 

A monográfia szerzője mindjárt az első oldalakon egy megmerevedni látszó toposz mögé tekint: Szilágyi István tényleg „rejtőzködő író” lenne? Márkus finoman fogalmaz, elismeri, hogy az íróval kapcsolatban valóban emlegethető valamifajta „rejtezkedés kérdése” – ez, ha a szerzői önértelmezéseket vagy az évről évre egyre ritkábbá váló nyilvános szerepléseket értjük alatta, nyilvánvaló –, de árnyalja is véleményét, amikor hangsúlyozza: „félrevezető, megtévesztő lenne a rejtőzködő, a személyességét megtagadó írók közé sorolni” őt (7.). Ezt az állítást pedig a Katlanváros, az Asszonyélet egy sírkövön, Vesztesek, Kóborló évek és az Idelenn, odafenn című önéletrajzi elbeszélések/emlékezések/esszék elemzésével támasztja alá. Ezeket a Szilágyi-befogadástörténetben alig-alig emlegetett, a kötet lapjain tulajdonképpen újra felfedezett szövegeket az életmű szerves részének tartja Márkus, és megmutatja azokat a rejtekutakat, amelyek átvezethetnek az inkább a tényirodalomhoz sorolható szövegektől az alapvetően fikciós természetű szépirodalmi műalkotásokhoz. Közös történeteket vagy történetelemeket, sorsokat, alakokat ismer fel és mutat meg az életmű két szegmensét vizsgálva, amelyek – éppen emiatt – aligha választhatók el mereven egymástól. Viszont vigyáz arra is, hogy az életrajzi jellegű tényeket ne feleltesse meg minden áron a sajátos esztétikai-poétikai logika mentén felépülő, autonóm szövegvilágoknak. Az egyik elbeszélés, A végállomáson leszállsz kapcsán konkrétan meg is fogalmazza: „Sem (próza)poétikai, sem esztétikai szempontból nincs értéknövelő hatása annak, ha tudjuk, hogy egyik-másik sztori a cselekmény vázát tekintve Szilágyi István önéletrajzi emlékezéséből, a Vesztesekből ismert, és a szerző anyai ükapjának, valamint édesapjának a jellemrajza, illetve históriája” (306.).

 

A Szilágyi-olvasást tekintve leginkább persze a regényeknek van kiterjedt, mély értelmezői hagyománya, ez a monográfia fejezeteinek arányaiban is megmutatkozik. (Az viszont hiányként említhető, hogy a fordítások, illetve a külföldi recepció kérdése még említés szintjén sem jelenik meg a könyvben.) Márkus lelkiismeretesen összefoglalja a befogadástörténet legfontosabb kijelentéseit, gyakran vet fel lehetséges új szempontokat, ugyanakkor kiigazítja a nem pontos vagy nem eléggé megalapozott véleményeket. Az Üllő, dobszó, harang kapcsán például Mester Béla megfigyelését kérdőjelezi meg, mely szerint Szilágyi nőalakjai az „otthon-lét metaforájával”, míg a férfiaké az „úton-létével” lennének leírhatók (91.). Ugyanígy a regényből vett konkrét példák alapján vonja kétségbe a Kő hull apadó kútba recepciójában szinte alaptétellé vált megállapítást – éppen itt Maszárovics Ágnessel vitatkozva –, hogy II. Rákóczi képe „a hősnő szexuális életének vizuális pótléka” lenne, hiszen ha a narrátori közlésekre figyelünk, hamar kiderül: „a lány nem mindig fordult ehhez a pótszerhez” (126.). Az Agancsbozót eddigi visszhangján töprengve felveti, hogy a leggyakrabban emlegetett műfaji kategóriák (ellenutópia, parabola, fantasztikus-mitologikus regény) közül egy újabb fejezetnek kellene választani – ám arra, hogy új fejezet nyíljon az értelmezéstörténetben, egyelőre nem igazán mutatkozik szándék. De a Hollóidőt középpontba állító fejezet érzékelteti talán legjobban, Márkus mennyire otthonosan mozog Szilágyi megköltött világában, számon tartva szűkebb és tágabb szövegkörnyezetet, valamennyi utalást, látszólagos elvétést vagy következetlenséget, hogy végső soron a lehetetlent, a titkok feltárását, a rejtélyek feloldását kísértse meg. Ebben a fejezetben talál leginkább termékeny módon egymásra a szövegvilág sajátos logikája és az értelmező felderítő munkája, kitartó figyelme.

 

Innen nézve persze egyáltalán nem meglepő, hogy a monográfus magabiztosan igazodik el a különféle szövegváltozatok, kiadások között, és következetesen bírálja is az írót, aki az újra kiadott elbeszélések átdolgozásának tényét – a Kő hull apadó kútba újabb kiadásaihoz hasonlóan – sehol nem jelöli, bizonyos szempontból tényleg félrevezetve ezzel az olvasót. És mert ilyen következetes, jogos a bírálat, kevésbé érthető, Márkus miért nem jelöli sehol az imént említett regényt elemző fejezetben („…más rendet kicsikaró más idők”), hogy ő maga pontosan melyik kiadásból idéz, vagy melyik szövegvariáns alapján alkotja meg saját véleményét, értékítéletét. Mert sem a regény esztétikai értékét, sem pedig a befogadástörténet bírálatát tekintve nem mellékes, hogy az értelmező az első kiadásra vagy pedig a kétezres éveket követőkre gondol, amikor véleményt formál. Itt szükséges kitérni még a hivatkozások kérdésére. Márkus köznyelvhez közelítő, a gazdag magyar értekező irodalom hagyományaiból merítő, olvasóbarát esszéstílusát nem szakítja meg lábjegyzetekkel. Ez szemléleti megfontolásból jól érthető: a zárójelek között megadott hivatkozások kevésbé vonják el az olvasó figyelmét az elemzésekről. De míg a Szilágyi munkásságával foglalkozó szakirodalom rendszeres és pontos hivatkozásokkal van jelen a kötetben, addig az elméleti szakirodalom esetében időnként el-elmaradoznak az efféle jelölések – nem mindig világos, mi okból. Miért van jelölve pontos könyvészeti adatokkal mondjuk Gadamer Igazság és módszere vagy Victor Turner A rituális folyamata, miközben nem található ehhez hasonló hivatkozás Odo Marquard (44.) vagy Kierkegaard (254–255; 318–319.) idézett gondolataira?

 

Összességében elmondható, a monográfusnak legalább kétféle toposzt, illetve sztereotípiát sikerült biztosan árnyalnia. Az egyik nyilvánvalóan az, hogy Szilágyi István „egy- vagy kétkönyvű író” lenne. Aki végigolvassa a kötetet, könnyen beláthatja, hogy az író életműve valójában mennyire sokrétű és mennyi rejtekút nyílhat meg az értelmező előtt, ha eddig kevésbé ismert szövegek felfedezésére vállalkozik. A másik, amit már fentebb említettem, a „rejtőzködő íróé”. Ami viszont megerősítést nyer, az Szilágyi István saját műveihez való különös hozzáállására vonatkozik: „a szerző a saját véleményükhöz, akaratukhoz csökönyösen ragaszkodók fajtájából való” (299.), ez pedig hozzájárulhatott ahhoz, hogy – Ács Margitra hivatkozva írja a monográfus – „a nagyregények szomszédságában született novellák nem jelentek meg együtt egy külön kötetben”. Majd ehhez még hozzáfűzi: „ezen, persze, azért nem lehet csodálkozni, mert mint az önéletrajzi esszék esetében is, feltételezhetően maga a szerző gátolta meg kiadásukat” (322.). Anélkül, hogy kétségbe vonnám ennek a kijelentésnek az igazságtartalmát, annyival kiegészíteném, hogy szerencsére a Digitális Irodalmi Akadémia archívumában Kötetben meg nem jelent írások cím alatt azért sok Márkus Béla által elemzett írás elérhető a nagyközönség számára is. Így tulajdonképpen már csak elhatározás kérdése, hogy a nagyregények mellett ki ismerkedik meg a közéleti, az önéletrajzi vagy a rövidebb szépirodalmi, elbeszélő jellegű szövegekkel. Az elhatározás megvalósításában pedig biztosan jó társa lesz ez a monográfia.

 

 

Márkus Béla: Szilágyi István. Budapest, MMA, 2018.

 

 

 





Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében