1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

„Én azokkal vagyok rokon,

akik egész testtel hasítanak a szélbe,

csontjuk is rámegy

az életben maradásra,

akik mindenüket odaadják

egy marék fölöslegért,

akik csak akkor ülnek ki a ház elé,

mikor a sarkon befordul a halál.”

                        (Hervay Gizella: Zuhanások)

Vénleány, mikor gyűrűt adnak neki,

az évgyűrűk vastag kérget vontak bőre köré.

Hiába próbálkoznak, nem tudnak gyökeret ereszteni.

Összecsomagolják a ráncaikat,

dátum szerint hajtogatják egybe.

Arra tanították őket, szolgálják az Urat.

Csak szolgasággal tudnak valamit kezdeni.

A fiatalasszony gyomlál, tyúkot kopaszt,

a fejeket külön válogatja férjének,

este a gazda kutyák elé dobja azokat.

Az öregasszony visszazuhan a jelenbe.

Sírni kezd, megtörli szemét.

A szempillangók szárnyai

mintákat festenek kezére.

Nem tudja értelmezni a jeleket,

sosem tanították meg olvasni.

Az öregembernek rügyezni kezdenek

a végtagjai,

nem panaszkodik akkor sem,

mikor visszametszik.

Cserépbe ültetik,

a fal mellé állítják,

az öregember nyújtózik a fény felé,

megkérgesedik a bőre,

begörbül a háta.

Karót állítanak mellé a

visszametszett végtagokból.

Az öregasszony zsugorodni kezd,

bebújik a földbe,

így táplálja férjét

rothadásig.

Rothadásig táplálja férjét,

mindketten esővizet isznak.

Felisszák a vizet más elől,

felisszák a fájdalmat,

hogy az utánuk következőknek

ne kelljen.

A fiatalasszony kibújik a földből,

korpáiból kenyeret süt.

Kenyéren és esővízen élnek.

A férfi hiába borotválkozik,

másnapra visszanőnek tűlevelek.

Az öregasszony visszazuhan a jelenbe.

Kigyomlálja férjét a cserépből,

koporsót farag belőle,

belefekszik.