"az állóháború nagy díszletére látni"
Kereső  »
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 7. (477.) SZÁM - ÁPRILIS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Cseh Katalin
Töprengő
Léthelyzet
Pomogáts Béla
Ötvenhat öröksége
Ferenczes István
Esteban Zazpi de Vascos verseiből
Szombati István
Ahol majd kiszállok
Barcsay Andrea
Állóvizek
Körtánc
A kócbaba
Karácsonyi Zsolt
Színház a sivatagban
Demeter Szilárd
Nász (Apokrif levelek)
Francois Bréda
Exódusok az égien égő, egyedi Egyiptomból
Fábián Lajos
A François Bréda szitaszókötő leírása
Móritz Mátyás
Vendégem Drakula
Lászlóffy Csaba
Hiányzol-e magadnak?
Szőcs István
MERENGŐ - MÁGUS Déva vára
Terényi Ede
Műhelyjegyzeteim - Nap, hold, csillagok
 
Móritz Mátyás
Vendégem Drakula
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 7. (477.) SZÁM - ÁPRILIS 10.

Nyugtalanul ébredtem. Pár perccel negyed tizenegy után.

Idővel legyőzve ijedségemet, megpróbáltam előhalászni az Álmoskönyvet, (amit még anyámtól örököltem) hogy megfejtsem furcsa látomásomat. A könyv azt írta: a denevér mindig titkos szerelmi vágyat jegyez.
Elmosolyodtam, és próbáltam cinikus maradni, –még véletlenül sem venni komolyan a leírtakat. Mert ugyan kibe lennék, vagy lehetnék szerelmes itt, az Isten háta mögött, a Borzalmak-hegyének lábánál, ahol egy rozoga, de barátságos házat örököltem, -ahol jóformán csak pletykás csorosznyák laknak jószágaikkal, és lusta uraikkal, akik idejük nagy részét ivással, és a feleségük verésével töltik.

A falu csupán gazos és romos, festésre szoruló épületek zűrzavara. Az egyetlen hang ami megtöri a néha már-már nyomasztóvá váló csendet, az a novemberi halálukat váró, dagonyázó kocák röfögése.
Azt mondják, hogy aki az erdő mellett lakik, az vagy elmebeteg, vagy megkockáztatja, hogy azzá válik. Állítják hogy a sűrűben olyan lények vannak, akik sosem halnak meg. Ők a Köztes Világ homályos árnyai között élnek, és szolgálják a Legfőbb Gonoszt. Ők azok a Haláltalanok, akik a csillagfényes éjszakában csoszognak.
Persze: pletykás vénasszony mind, akik imádják a kísértethistóriákat. Nyugdíjasok, akik miután reggel felkapják az újságot, azonnal a gyászjelentésekhez lapoznak, hogy megnézzék, kit éltek túl.
Amit meséltek, nem is feküdte meg a gyomromat túlságosan, hiszen mindenki tudja, hogy a parasztok előszeretettel gazdagítják életüket a botrány és a mítosz zamatával.
Teljes meggyőződéssel hiszik, hogy léteznek a lélekre ártalmas helyek és épületek, ahol még maga a Tejút is megsavanyodik.
Nem is igen kerestem ezen emberek társaságát. Köztük éltem ugyan, de nem voltam kíváncsi történeteikre, se arra, hogy mit tartanak az olyan emberről, aki egyedül él.

Jobban kedvemre volt az erdő, a befagyott víz, a repedezett jégtáblák szürkészöld, félig behavazott világa. A nyugalom, a csend, és a százéves tölgyesek. Fűrészgépek nem döntik halomba az égig nyújtózkodó fákat, favágók sem igen járnak erre – mintha tartanának valamitől. Beszélték ugyan az öregek, hogy már többen is nyomtalanul eltűntek a sűrűben, hogy aki egyszer enged a csábításnak és mélyebbre merészkedik (akár kíváncsiságból, akár felelőtlenségből), az bizony soha nem talál vissza, de ezen a mendemondán is csak mosolyogni tudtam.
Jól megvoltam én egyedül, és nem mondanám hogy elvonultam volna a világtól, hiszen ez a ház is a világhoz tartozott – amúgy meg: nevetséges lenne az állítani, hogy a világtól el lehet zárkózni. Hiszen az erdő a maga természeti rendjével, meg a ház is a maga múltjával a világ része.
Kietlennek sem kietlen hely. A kilátás nem rossz, csend vesz körül, azonkívül nem fizetek lakbért, nincs gondom a villany- és gázszámlára, fűtőanyagot pedig találok bármelyik fa alatt. Itt nyugodtan dolgozhatom a könyvemen.
Erről, -mármint hogy író lennék, kevesen tudtak, és aki hírét vette, az is csak szörnyülködött, hogy ilyen körülmények között hogy lehet bármit is papírra vetni.
Bár én nem tudom, miért képzelik azt, hogy könyvet csak jól fűtött szobában, koloniál íróasztal mellett lehet írni.
De nem akartam vitába bocsátkozni, vagy példának hozni Kőrösi Csoma Sándort, aki Tibet egyik fennsíkján, a lámakolostor közelében egy ablaktalan cellában lakott, és ott írta meg a tibeti szótárt.
Igaz: nekem ablakom is van, és faggyús teát csak azért nem iszok, mert ki nem állom.
Eszembe sincs persze bármilyen párhuzamot vonni Kőrösi és a magam munkája között, mert ugyan minden nap megpróbálok erőt venni magamon, és leírni legalább pár valamirevaló mondatot, de sokszor magam is kételkedem benne, hogy egy felbecsülhetetlen munkával ajándékozhatom majd meg az irodalom-tudományt.
Nem tartom magam valami nagy művésznek, de mindig is éreztem a késztetést, hogy írjak. Tehát nap mint nap újra átszűrtem az iszapot, átrágtam magam a megfigyelés, az emlékek és a töprengés fennakadt darabkáin, próbáltam kihozni valamit a masszából, amely nem ment át a szűrőn, nem süllyedt a lefolyón keresztül a tudatalattiba.
De az írónak hinnie kell abban, hogy amit csinál, az a világon a legfontosabb. És akkor is ragaszkodnia kell ehhez az illúzióhoz, ha tudja, hogy ez nem igaz.
Mert az ember mi másért tanult meg a szavakkal bánni? Csak hogy elmondhassa, amit már nem muszáj elmondania, vagy úgy mondja el, ahogy már nincs kedve elmondani.

Becsuktam a könyvet, és bár legszívesebben a sarokba hajítottam volna, de tekintettel mert örökség volt, ha nem is nagy értékű, inkább visszatettem a helyére, hogy porosodjon tovább.
Lefőztem egy méregerős kávét, elropogtattam mellé pár pirítós szeletet, megetettem a két kandúrt, majd vettem a kabátomat, és elindultam kiszellőztetni a fejemet, hátha használ a friss levegő.

Többször jártam már az erdőben, de ami igaz az igaz: sétáim nem voltak hosszúak. Legtöbbször csak leültem egy fa tövében, és a gondolataimba merültem, de soha nem indultam nagyobb túrára, felfedező körútra. Most ezen próbáltam változtatni.
Felszerelkeztem némi ebéddel, egy jó Buckwhite iránytűvel, és természetesen új lakhelyem különös, ősi térképével.

Furcsa, sejtelmes idő volt; a madarak meg sem szólaltak.

Nem tudom mennyi ideje járhattam a csapáson, mikor az erdei ösvényen papírfecnikbe, műanyag dobozokba, nejlonszatyor darabkákba, cigarettacsikkekbe és üres konzervdobozokba ütköztem, amin igencsak meglepődtem, hiszen emberrel még nem találkoztam erre, és ugyan ki a fene hordaná ide a szemetét.
Miközben ezen filozofálgattam, majdnem orra estem. Először azt hittem egy zsákban botlottam meg, de bizony egy ember volt az. Életjelet nem igen adott magáról. Hiába szólongattam, lökdöstem.
A hátára fektettem, és próbáltam felismerni benne valamelyik falubelit, de ezt az arcot soha nem láttam. Igazi remetének nézett ki, a szakállával, kócos hajával. Megkíséreltem kitapintani a nyaki-verőerét. A szegény ördög álla alatt két apró, tűszúrásnyi, roncsolt szélű lyuk tátongott.
Gondoltam a vállamra veszem, és valahogy elvánszorgok vele a házig, majd értesítem a rendőrséget, amikor hangra lettem figyelmes. Egy szarvas, gondoltam. De a szeme… vörösen villant.
Életem során már sok szarvast láttam éjjel, egy egyikük szeme sem verte vissza vörösen a fényt.
Önkéntelenül is a szíjamhoz kaptam, ahol a pisztolyomat szoktam tartani, de sikerült a házban hagynom.
Egy öles fa mögül lestem, de szarvas helyett csak egy fekete ruhás alakot sikerült kivennem, és üldözőbe vettem.
Próbáltam lépést tartani vele, mert többször is úgy tűnt, hogy a nyomát vesztem. Addig kergettem, amíg egy temetőhöz értünk, aminek létezéséről nem is tudtam, amiről még az öregek sem meséltek.
De nem is volt ez a szó klasszikus értelmében temető, hiszen alig pár kereszt volt a földbe szúrva.
Az idegen egy félretolt kőlap alá próbált volna bemászni, de a kabátja beakadhatott, amivel sikerült pont annyi időt nyernem, hogy nyakon ragadjam.
A nap éppen a kőlapra sütött, majd az idegenre, aki mintha elvesztette volna minden erejét. Nem tanúsított ellenállást, csak eltorzult arcát próbálta eltakarni. Először azt hittem hogy egy ütéstől fél, de úgy látszott, hogy a fény bántja. Valahol a távolból egy kakas kezdett mindennapi rikácsolásába, amire az idegen összerándult, és mint egy csecsemő: összekuporodott.
Mivel nem akartam a sorsára hagyni, de azt sem hogy kereket oldjon: a hátizsák kötelével csomóztam össze a lábát, és a két kezét, melyeken a körmök emberemlékezet óta nem láttak körömcsipeszt.

A remetét az ágyamra fektettem, kifújtam magam, és újra nekivágtam az erdőnek, az idegenért, aki úgy feküdt a sírkövön ahogy otthagytam. Ahogy elnéztem, menekülni még csak nem is akart.
Próbáltam megitatni: amikor a száját szétnyitottam, két éles és hatalmas fog meredt rám. De azért is leerőszakoltam a torkán, a pár korty vizet, amire prüszkölni, harákolni kezdett, mint aki meg akar fulladni. A hátát kezdtem püfölni, amitől mintha jobban lett volna, de idővel megint visszavette a magzati pózt.
A vállamra nem vehettem, így ölben próbáltam meg vinni. Nem hittem volna hogy ez sikerül, hisz eléggé elfárasztott a remete cipelése, és az ijedség is sokat kivett belőlem, de amikor megemeltem, nem éreztem súlyát. Mint akinek nincsen csontja, de még csak vére sem, hiszen olyan hideg volt mintha egy jégtömböt szorongattam volna.
A házban leoldottam róla a kötést, és a konyhába vittem, ahol még nem húztam el a függönyöket. Az idegen kezdett magához térni, így le tudtam ültetni, és meg is kínáltam egy pohár vörösborral, amire mohón vetette rá magát, majd mint aki valami rossz lőrét ízlel: visszaköpte a pohárba.
Szóra akartam bírni, hogy miért is menekült el előlem, hogy mit tud a remetéről, és hogy egyáltalán: mit keresett az erdőben, miért akart egy sírkő alá bújni. De mindegyik kérdésem megválaszolatlan maradt, csak annyit tudott mondani, hogy szép nyakam van.
Gondoltam egy meleggel hozott össze a rossz sors, és máris összekötöttem ferde hajlamát és a nagy valószínűséggel már halott remetét, akit vagy megszentségtelenített, vagy meg akart erőszakolni. A remete talán ellenállt neki, és ez lett a veszte.
Próbáltam a tudtára adni hogy nálam ne próbálkozzon be, mert nem vagyok oda az ilyen kalandokért, de mintha a falnak beszéltem volna. Elismételte még egyszer, majd még egyszer, hogy nagyon a kedvére lenne a nyakam.
Mondtam hogy erre nekem se gusztusom, se időm sincs, majd a fürdőszobába mentem hogy felfrissítsem magam, és hogy megborotválkozzam. Sikerült meg is vágnom az arcomat, amit az idegen rögtön kiszúrt, és mint aki az eszét veszti, hadonászni kezdett, majd üldözőbe vett.
Egy idő után kezdtem magam nevetségesen érezni. Nem is tudtam hirtelen hova tenni ezt az egész történetet – az ágyamban egy félig halott ember hever, egy őrült fekete ruhás idegen meg az asztal körül, és a székek között kerget, hogy megöljön, vagy, hogy a magáévá tegyen.
A dolgozószoba felé vettem az irányt, mert az a házban az egyetlen hely, amit kulcsra tudok zárni, ami ez esetben nem sikerült, mert annyira remegett a kezem, hogy a kulcsot sikerült a földre ejtenem.

Emlékeztem hogy az asztalon hagytam egy ceruzát.
Bár ezt az alkalmatosságot csak széljegyzetelésre használom, és többnyire a fiókban tartom, -most több könyv (Stephen King: Borzalmak városa, Bram Stoker: Drakula gróf válogatott rémtettei) földre söprésével, sikerült megkaparintanom a frissen hegyezett grafitot.
Nem tudtam volna megmagyarázni hogy miért ehhez az eszközhöz nyúltam, mikor az idegen célba vehettem volna a levélnehezékkel, vagy a borítékvágóval és felvehettem volna a harcot, mégis a tollat éreztem az egyetlen eszköznek, amivel bármire is mehetek ez ellen az őrült és perverz állat ellen.
Aki csak jött és jött, felém hadonászva, lassított felvételként, mint aki Friedrich Murnau Nosferatujának ézi magát.
Felém nyúlt, és bár próbáltam hátrébb lépni, de megragadta a trikómat, amit el is szakított. A nyakláncomat a keresztel, nem tépte le a nyakamról, és mint megtudtam később: ez volt a szerencsém.
Mint akinek földbe gyökerezik a lába, úgy dermedt meg előttem, majd megpróbált kihátrálni a szobából, de ahogy megtette volna az első lépést, amilyen erővel csak tudtam: a szívébe vágtam a ceruzát.
Legjobban talán én ijedtem meg, amikor a ceruzát elöntötte a vér.
De már nem tudtam visszacsinálni azt, ami megtörtént: az idegen elvánszorgott a szoba legsötétebb sarkába, és összeesett.

A pár perc múlva befutó rendőrök felvették a jegyzőkönyvet, az orvos pedig megnyugtatott: a remete életben marad, de úgy látszik hogy az idegen menthetetlen. Szerencsére nem tettek bűnössé, és elhitték történetemet, nem állt szándékukba letartóztatni, őrizetbe venni, se a bíróság elé állítani, cserébe csupán annyit kértek, hogy a történtekről ne szóljak senkinek.
Amire kezet is adtam, de kértem őket, hogy ha egy mód van rá, tudassák velem hogy hova fogják eltemetni az idegent. Azt persze már nem tettem hozzá, hogy azért érdekelne a pórul járt vendégem sorsa, mert ha furcsán is fog hangzani, de valamiért megszerettem. Sokáig hitegettem magam, hogy a nőkhöz vonzódom, de úgy esett, hogy egy vadidegen próbált meg ráébreszteni arra – ezzel csak áltatom magam.

Évekig jártam ki a névtelen és jeltelen sírhoz, belátva hogy mégis csak igazat állított az Álmoskönyv, hiszen vágyam titkos volt, még magam előtt is. Pedig szívesen kiszívtam volna az idegen nyakát, hiszen nem volt közömbös nyaka, sőt: szép nyaka volt.

Lehet hogy nem voltam figyelmes, de bizony ez a sor is a Denevér címszó alatt szerepelt:
Denevérrel küzdeni, kétségbeesni, és végül megadni magunkat sorsunknak: jegyez álomtalan éjszakát.

Másnap reggel végignéztem emberéletem utolsó napfelkeltéjét. Ma is pontosan emlékszem rá. De elfelejtettem minden azelőtt látott napfelkeltét. Akkor, utoljára úgy bámultam a hajnal fenséges csodáját, mintha először látnám. Azután búcsút vettem a napvilágtól, hogy az lehessek, ami ma vagyok.
És hogy mit láttam? Arra nincsen szó. Ember ezt nem foghatja fel. A világ megváltozott, mégis ugyanaz maradt. És én, az újszülött vámpír, sírva csodáltam a gyönyörű éjszakát.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében