"az állóháború nagy díszletére látni"
Kereső  »
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 7. (477.) SZÁM - ÁPRILIS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Cseh Katalin
Töprengő
Léthelyzet
Pomogáts Béla
Ötvenhat öröksége
Ferenczes István
Esteban Zazpi de Vascos verseiből
Szombati István
Ahol majd kiszállok
Barcsay Andrea
Állóvizek
Körtánc
A kócbaba
Karácsonyi Zsolt
Színház a sivatagban
Demeter Szilárd
Nász (Apokrif levelek)
Francois Bréda
Exódusok az égien égő, egyedi Egyiptomból
Fábián Lajos
A François Bréda szitaszókötő leírása
Móritz Mátyás
Vendégem Drakula
Lászlóffy Csaba
Hiányzol-e magadnak?
Szőcs István
MERENGŐ - MÁGUS Déva vára
Terényi Ede
Műhelyjegyzeteim - Nap, hold, csillagok
 
Lászlóffy Csaba
Hiányzol-e magadnak?
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 7. (477.) SZÁM - ÁPRILIS 10.

   „Irtózatos nehéz igazat tudni magunkról:
   természetünkről, hajlamainkról, vágyainkról.
   Csaknem lehetetlen…”
                       (Márai)


1. (Ideje a sejtelemnek, ideje a sóvárgásnak)

Mindig a házuk előtt csellengtem, vagy a kertjük végén a kerítés tetején átmászva próbáltam meglesni a barátom minden mozdulatát, de nem csupán azt. Béci ugyanis szemrebbenés nélkül állította, hogy ki szokta hallgatni a szellemeket. „Tudod, minden este van egy óra – mondta –, amikor társalogni szoktak.” Én hittem is, nem is. Béci szerint van olyan ember, aki két lélekkel rendelkezik. Igaz, hogy a rigolyás, nyamvadt és tökunalmas öregek közt jóval több az ilyen. Mint például a lábszagú agglegény patikus; aki titokzatos, édes-kesernyés keverékeivel együtt úgy élt az emberek tudatában, mint valami provinciális Mefisztó; bár végtelenül óvatos, nem lehet a közelébe férkőzni, képes rád uszítani a kutyáját (azt a borjú nagyságú dögöt).
„Akinek két lelke van – oktatott ki Béci –, az egyikkel szabadon lebeghet a föld felett. Az ilyen szerencsés lény számára úgyszólván nincsen titok, mindennek könnyebben ki tudja deríteni az okát, mint a többi halandó. Mint mi, akik legfeljebb sejteni vélünk valamicskét abból, ami a világban, a nagy végtelenben minden percben, sőt minden másodpercben végbemegy. De a sejtelem szart ér! – mondta Béci meggyőződéssel. – A sok haszontalanul elfecsérelt idő, amitől  az együgyűek boldogságot remélnek, mint olaj fekszi meg vastagon a lényeget.”
Egyik nyár végén elmesélte nekem, hogy milyen finom a Xéni keze. Xénia nem számított közönséges lénynek; már fizikai megjelenésében valami különös szépséget, harmóniát sugárzott. Mintha az „ántik világból” itt felejtett élő ereklye lett volna, amikor megszólalt csupa sejtelmes, elfelejtett sztori hagyta el szép (érzéki!) száját. Bécit meg engem ezek az ismeretlen időből elővarázsolt emlékek több izgalommal töltöttek el, mint a szokásos napi hírek. És nemegyszer hajmeresztőbbnek hangzottak, ha nem is voltak olyan borzalmasak…
Xéni nem lehetett földre szállt tündér, de a gyermekek, különösen a fiúk, egytől egyig zavarba jöttek, ha netalán rájuk nézett. Igaz, keveset törődött velünk, egyáltalán az emberekkel; nem mintha nem osztotta volna meg szűkebb közösségével a mindennapi terheket, gondokat.
„Libabőrös lett tőle a hátam, amikor egyszer hozzámért, és megcirógatta a fejemet – áradozott nekem Béci. – «Látom az árnyékodat s még sok mindent« – nézett rám Xéni. Ibolyakék szeme aznap a hosszú, kifestett szempilláktól árnyékolva még szomorúbbnak tűnt. – «Ez a legnehezebb: mikor nem mered elmondani, amit látsz… Hogyan értessem meg veled? Olyan ez, mintha a tükör mögé látnál.«
Miközben Bécit hallgattam, mintha áramütés ért volna, többször is megborzongtam; jobban élveztem mégis, mint ócska Winnetou-történeteit.
„Ájulás környékezett – vallotta be Béci férfiasan; majd így folytatta. – «Szereted a fecskéket?« – kérdezte tőlem Xénia. – (Én, egyszemélyes hallgatósága, lélegzetvisszafojtva lestem nagy hantás hírében álló barátom suttogását, s azt, ahogyan közben behunyta szemét). – Bólintottam rá, legalábbis azt hiszem, mert minden olyan hihetetlen volt, mint mikor álmodunk… «Mondhattam volna bármilyen vándormadarat, amelyik messzire repül« – tette hozzá Xéni, és selymes haját boszorkányosan, szinte kéjjel rázta meg a szürkületben. Azóta szent meggyőződésem, hogy a sejtés körberepüli az égboltot, mint a vándormadarak – fejezte be a történetet Béci.
Aznap este otthon megálltam a tükör előtt és vártam a csodát. Hogy hátha nekem is sikerül a tükör mögé látni.
A havasok illatát éreztem hirtelen, amikor egy női árny haladt el mellettem a girbegörbe, krumpliköves mellékutcában. Sötétedés után sokáig lestem, mikor gyúl ki végre fény az ablakában.
Aztán, magam sem tudom, milyen váratlan szerencsének köszönhetően, megpillantottam a csodálatos világba kinyúló kezet, s a hosszú, finom ujjakat. «Mint a lecsüngő szomorúfűzek; alig érinti ujjbegyeivel a víz színét«, villant át agyamon a Béci jellemzése, és magam előtt láttam, amint a Xéni kezét fogva, szabadon száll a sötét gödrök, nyikorgó lépcsők, beomlott házfalak felett.
A harangok közt fújt a szél, az emberek csizmája, hitvány lábbelije belesüppedt a sárba… De Béci remegő keze csak a forró női ujjak tapintását érezte, s már valahol a magasban keringett, mint amikor a fák hajlékony ágai már-már kicsavarodva, zuhogó, súlyos cseppeket csillogtatva, lebegtetve, akarva-akaratlanul szárnyakat bontanak a nyári viharban.
Az éjszakák rendszerint nyugalommal töltöttek el, a sötétségből kihallott, elvétett kongások bőséges idővel kecsegtettek. Arcokat képzeltem magam elé, álarcos figurák lepték el a horpadt, komor plafont, amely mintha megelevenedett volna a világ legkülönbözőbb nyelvein megszólaló maszkok gagyogásától. Ebben a félig-ébrenlétben a Xéni feltűnése még nagyobb izgalommal töltött el, mint nappal, magányos sétáim közben. Elszabadult a képzelet, ok és okozat felcserélte egymást, vagy egyszerűen egybemosódott – miként azok a csak pillanatokig látott, éhesen tátogó ismeretlen arcok. („Biztosan éhesek, adhatnál nekik egy kis kenyeret, kolbászt, zöldhagymát sóba mártva” – gúnyolódott velem Béci, s máris megbántam, hogy kikogyogtam neki aránylag szerény titkomat.) Számomra mégis nagy dolog volt csak úgy egyből világra hozni azokat a poros plafont elárasztó (ál)arcokat; melyek között persze nem létez(het)ett olyan eleven, vonzó lény, mint amilyen Xéninek a patakban, a fényezett bútorokon feltünedező, vagy (ha lehunytam a szemem) a befelé szivárgó könnyeimben meg-megcsillanó arcmása volt, akinek a létezése annyi erőt, önbizalmat és tehetséget öntött, vagy inkább csak sugallt belém, hogy énekelni tudtam volna a gyönyörűségtől.   
Erre a sugalmazó, s talán életem későbbi éveiben is oltalmazó lényre valahányszor visszaemlékeztem (arra az álomképre, akit Xéni szépséges porcikáiba, mindenekelőtt bizsergető ujjaiba s leheletébe képzeltem volt bele), önkéntelenül is meghatódtam naiv magamtól, a serdülőkor ártatlanságától és érzéki, valójában csak koholt „bűntudatától” –, szóval úgy néztem föl rá, mintha zavaros magzatvízben kuporogtam volna, még mielőtt anyám megszült volna s egy óriásmarkú és rettentő hatalmú bábaasszony elvágta volna a nyakam köré tekeredett köldökzsinórt. Az emlékeknek, különösképp a gyermekkori álmoknak többnyire szörnyű képe él a tudattalanban; ám engem, mielőtt a fantáziátlan félelem leláncolt volna, s még mielőtt ágaskodni kezdett volna a fütyülőm (vagy már fütykösöm!), nem egy megértően babusgató némber, nem is egy lekezelő s a borzongató titokba manikűrözött körmeivel mesteri szinten beavató, gúnyos képű bestia oktatott ki kegyesen, avagy porig – a velőmig – alázva, hanem a nálam érettebbnek bizonyuló baráttól örökbe kapott, sejtelmes érintésű és minden gyászos vagy fodros szélű, didaktikus műfogásokkal kicifrázott fellegen keresztüllátó s -hatoló Xéni, aki nemcsak a környezetemben annyiszor bemocskolt, szépségre, de a rútra és gonoszságra éppúgy nyiladozó lelkemmel megsejtette azt a szenvedélyes sóvárgást, amely aztán egész életemben végigkísért; aki, ha rászorultam volna, éppolyan gyöngédséggel óvott volna a rajzó darazsaktól s a döglegyektől, mint az álszenteskedően vagy otrombán káros példálózgatástól… Már hallani véltem a lovak prüszkölését, amint vágtatnak velünk; tudtam, hogy az ő kezéből nem esik ki az ostor, s esze ágában sincs visszafogni a gyeplőt, nem tart attól, hogy a sebesség úgymond meghaladja koromat és értelmi képességemet. «Korántsem vagy még jó ember – mondta megnyugtató mosollyal. – De azzá válhatsz.«
Az iszonyat helyett a sóvárgást oltotta belém, s megajándékozott az önbizalom erejével… Valahányszor visszagondolok a Béci szánalmas erőlködésére, hogy újabb s újabb felfedezésekkel hökkentse meg barátját, a kicsit nagyképű vigyorára, s a szégyellt könnyekre – a csodálat vagy a rivalitás megkopott harmatcseppjeire –, melyek szeplős, sovány arcomra fagytak, rám tör a vágy, hogy teleszívjam magam a folyó illatával, és feltöltsem meszes ereimet az izzadt pizsamámmal magamhoz ölelt lény csak álmomban látott csodás idomainak örök izzásával, ha már nekiajándékoztam első csókjaimat. Vagy legalább a domboldalban együtt szüretelt berkenyebokor alvadt pirosával.
Ki tudja, hova száguldott (száguld azóta is) az a lovas fogat. Úgy emlékszem, valamelyik faluvégén egyszer lassítottunk, s egy integető, együgyű vigyorú flótást vettünk fel magunk mellé a bakra. Belém nyilallt a féltékenység, valahányszor izmos tagjai Xéniához tapadtak. «Félnótás! Eszement!« – kiáltozott utánunk a népség mindenütt az árokszélen. Nem tudtam biztosan, hogy kinek szól – vajon nem nekem? – a csúfolkodó hang. De annyit már megtanultam, hogy az irigykedő csőcselék hangja milyen; hányan szívesen száguldanának velünk a végtelen kalandok hepehupáin… Aztán egyszer csak nagyot rázkódott a fogat, erős hányinger és szédülés jött rám; mire magamhoz tértem, a dibdáb legény nem volt sehol. Szikkasztó forróság volt, de zuhogott rólam az izzadtság. Xéni megrántotta a gyeplőt, s az útszélén a veszettül nyargaló paripák lába (őszintén szólva, nem emlékszem rájuk, talán nem is láttam őket közelről) hirtelen mintha gyökeret vert volna a felcsapott porfelhőben…
(Béci ilyenkor elgázolt nyúlfiókákat látott volna, vagy a zsenge zabban kecskebukázókat, az ijedtségtől. Amint ezt utólag lejegyeztem, az én tollam is akárha atomokat hasított volna a papíron.)
Értetlenül néztem szét, majd a mellettem pihegő bálványozott ideálra. «Mit akarsz még? – kérdezte Xéni. – Csak tudd hasznát venni annak, amire megtanítottalak. – Késő este lehetett már, holdfény sütött a homlokára. – A többit majd megtanulod másoktól… «
«De hát vele… szegény olyan együgyűnek látszott, ővele mi lett?« Alig tudtam eldadogni, a torkom közben annyira kiszáradt. «Kiről beszélsz? – nézett rám csodálkozva Xéni. «De hisz az előbb még itt volt… mellőlünk bukott ki!« – horkant fel torkomból egy hang nevetségesen. «Talán a sebességtől van… Megártott – hangzott a szelíd válasz. – Még most is zuhog rólad a víz. Csak meg ne hűljél…«  Én tovább makacskodtam. Már a számon volt a legény neve, akit mindenki félkegyelműnek tartott. «Most már tudom, kiről beszélsz – mondta Xéni elkomorodva. – A múlt éjjel halva találták meg a szerencsétlent... Abban a csűrben, ahol ártatlan kölyökkorotokban bújócskát játszottatok Bécivel. A szomszédotokban valahol… Na, ne búsulj; még csak ezután jönnek a nagy megpróbáltatások, amiket el kell viselned.«  
Akkor én, mint aki egy langyos, kihűlő máglyán ül, nem a sok üléstől szakadozott báránybőrrel letakart bakon (mintha az eszményített hang már nem lett volna olyan varázslatos? vagy ne adj´isten, egy egészen másfajta sejtelem éles tőrdöfése – a gyilkos jövendő réme – hatolt volna belém váratlanul): sírni kezdtem. Azóta se hallott senki hangosan bőgni.
Ám utána, ahányszor csak rágondoltam arra a különös vágtára, minden tagom megmerevedett (az első erekcióm is valahogy így esett meg); éreztem, hogy a csak hallomásból ismert akasztottember-kötél árnyéka kísérteni fog sokáig.



2. (Az erotika anatómiája)

Elemekkel telítve az ég ürege. Pöfékelő vicinálisra zúdul a záporeső… Minden áramló víz egy álmait vetkőző szerelmes lány. A felismeréstől egy pillanatra visszatartod lélegzetedet.
„Mi hiányzik az életemből? – kérdezed magadtól. – A kihívás?”
A vágy kísérteties csapongásai az ólomszürke derengésben. Láthatóvá válik a férfikéz, amint megindul a női combon fölfelé. Mielőtt vágya beteljesülne, kiáltás szakítja fel a csendet.
Csuromvizesen dobálod magad a lepedőn, lelógó kezed körmei a vaságy mellett heverő katonacsizma sarkához ütődnek. Iszol egy korty émelyítő (brómos?) teát. Ahhoz, hogy szabadnak tudd vagy bár képzeld magad, cirpeli a vaspántos ablakon túl egy ismerős tücsök, a képmutató erőszakkal szemben egyetlen menedéknek tűnik az ölelés…
S mielőtt visszaalszol, eszedbe jut a fiatal Szentkuthy Miklós szándékoltan «tudományelvszerű« megjegyzése: „van nő, akit hol biológiai florealitásában, hol tettei absztrakt vonalaiban élvezek, ismerek, gyanítok”. Álmatag tekinteted az íróasztalon púposodó papíros-halomra téved, és rád szakad a rikkancs-világgal összekacsintó riporter nyomorultsága.


„Figyeld a szemöldökívét – mondták. – Egyenesen kihívó.”
Mások meg mertek volna esküdni rá: „Az ilyen kéz simogatásra indul, hogy aztán hosszú karmaival váratlanul végigszántson az ember karján.”  Egzotikus, örök kielégítetlenség!… Kiszámíthatatlan! Vagy inkább számító! Megjátssza az anyáskodót, hogy megvalósíthassa tervét.!
S te?…
– Szívesen feláldoznám magam érte.

„Most már tudod, mire képes egy vékony csontú nőnek a szenvedélye?”
Hahotázást vártál; ám a sötétségben fojtott izgalom. Fölfelé tartsz vele a kastélylépcsőn. Holdfényben felderengő portrék. Középkori lovagoknak és újabb idők szabadság-megszállottjainak (vagy árulóinak) megkínzott tekintete előtt s a közönyös csillogású arany- meg ezüsttárgyak között egynapos múzsád melléhez, térdéhez bújva, le nem rombolt városok képe igézi képzeletedet. Zsenge, de kiéhezett test. Csak rátok ne omoljon a festett fagerendás mennyezet. Puttószárnyak készülnek arcul csapni, és kúsznak utánad kígyófejes címerek.

Hol s kitől tanuljuk meg az erotika anatómiáját?
A távcsövön át meglesett meztelen csajok a szemközti emelet nyitott ablakában. („Soha hozzá sem értem, nem is beszéltem vele, mégis kívánom.”)
Úgy, miként a látszólag oda nem illő vendégszövegek – melyek valamely sztoriban, vallomásban (akár most itt) a véletlen esélyét növelhetik –, miért ne lehetnének kölcsönvett vágyakozások és megidézett potenciális partnerek? Néha röhögnivalón olcsó vicc a „fiktív megoldás”, ám előfordul, hogy a csak „elméleti” (imaginárius) fel-  vagy ráismerés döbbenetétől a legszentebb érzések is természetszerűleg fejre állnak bennünk. „A tökéletes nőstények közül való – suttogta Silva hadnagy. – Akik nem viselnek bugyogót.” Hiába meresztjük a szemünk, s kibicnek is kísértetszámba menve mászkálunk, ácsorgunk…mondjuk a Mario Vargas Llosa világában.
Csakhogy egy fűtetlen vendégszobában – midőn az egész esztendő kegyetlen volt veled, és kint a részeg danolástól mintha  a jégcsapok is csengenének, persze nem neked, te bedagadt mandulával, lázas nyeldeklővel figyeled, miként ég rá a gyertyacsonk az ágydeszkára, s közben nem megy ki fejedből az idegen, gazdag város forgatagában a jászolban szendergő Megváltót zenével reklámozó, fölhúzható szerkezet – a fagyos éjszakában, magad is meglepődsz, egyszer csak felugrasz az ágyból, hagynád a fűtetlen, sivár szobát, már tapogatózva keresed az ingedet, midőn a zöldes félhomályban egy sápadt, sima test, melyet oly könnyű megkapni (ezt gondolod) fenyegetően rád zúdítja titkát. S te megalázottnak érzed magad, miután lefeküdtél vele.
„Ne menj még el!… Most már létezem.”

(Ma se tudnád megmagyarázni. Azt, hogy az álom előtt, illetve az előtt az álomrészlet előtt, amelyikre olyan pontosan emlékszem, volt egy másik, hosszú, monoton részlet is.)*
 
        *
Az emberi test érintése. Titokzatos. Mágikus élmény. Akkor is (vagy akkor leginkább), ha lehetetlen, elérhetetlen.
Képeket hívsz elő emlékezetedből: ezek az idegen, kusza rajztöredékek a cipősarkaddal bezúzott pocsolya dúlt tükrén, lehet, hogy elvágyódásod elvétett jelei a jelenből – hisz már régóta semmilyen múlt nem üldöz.
Az elmaszatolt tábla és a markodban undorral szorongatott szivacsból csepegő mocskos lé – 1946 vagy 1947 tavasza lehetett – viszonylag tárgyilagos képe szemed előtt. A tárgyak is akkor közönyösek csak, amikor halott a helyzet, melynek célja volt velük. A felidézett kép a táblánál milyen ingert, milyen érzést válthat ki belőled? Hogy ne mondjam azt: ítéletet!…
A női test érintése nem esett messzire akkoriban – fantáziádban legalábbis – a halálos szégyentől, a bűnös játéktól.
„A testi titok felnagyítása – hangzott a széles hátával a kályhát támasztó paptanár okítása, itt hatásos szünetet tartott, s te, a kiszólított, ahogy rásandítottál, szemöldöke borzolódni látszott – a fertőző ateizmus gyakorlatához tartozik. A gyermek csempésszé válik az Isten és önnön lelkiismerete előtt…”
A folytatás már a jellemferdülés veszélyéről szólt.
Későbbi lerakodások kövületté érlelték ezt a korai, kocsonyás „leletét” a pusztán bűntudatra építő gondviselésnek. Hogyan is voltál képes zavartalanul megtanulni az ösztönök játékát mint az élet leitmotívját?  

A női test keresztmetszetét viszont később (olykor rajtakaptam magam) fiam, serdülő lányom szemével is néztem. Az emberi test anatómiája orvosi tankönyvekben és lexikonokban éppolyan félrevezető lehet – ha nem is skolasztikus –, mint a hittanórák apokriftiltó-irtó olvasztóiban.
Színes lapokon a máj, a zsigerek, a nemi szervek; mögöttük egy egész mindenség titka rejlett. Nem mindegy, hogy ezt mikor, hogyan – s főleg kitől tanuljuk meg. A igéző ártatlanság, a bakfistörékenység – a Botticelliket ihlető Primavera!… A védtelenségből hogyan válhat roncs? Ne siess végigélni az iszonyatot. A kackiásan felálló mell, az ujjakkal rejtett szemérem; de már a hívogató, kacérkodó mosoly, a lúdbőröztető, nagy szemek holdudvar-karikásan. Márványbőrön a kék erezet s a ruganyos gazella-tompor! – még semmi lustaság, álom önkívületébe vágyódása a kéj mérgével töltött duzzanatoknak.
Kígyófogaktól harapdált arc, szukaszűköléstől vonagló, rút forradást, rücsköt rejtő, dús combok. Vörhenytől, ráncoktól, kelevénytől megrontott hús, önnön kórjától lerohadt. Ami Szitalá (a himlő istennője) parancsára történt! – semmilyen istenség nem képes megóvni a csonkulástól ősanya-természeted.
Bőr, szőrszálak, ferdén nőtt köröm, pórusok; s te első (?), utolsó (?) – szemérmes, ködös pillantással fedezett szemlencsén fölnagyított vágy: neked köszönhető a nyálkás (magasztos) szeméremajkak ingerlése. Földrészek, tengerek, buja parkligetek, botanikus kertek felfedezése sem ígér olyan világraszóló, sorsdöntő pillanatokat, mint ez a testünkben égő, párolgó, levedző elixír. Fölfoghatatlan, hogy alig több mint az embervér felfokozott lüktetése a pénisz duzzadó ereiben.

  *
A moralista reagálását lesed (valahol belül) a szükségszerűen tragikus végkifejletre. Még nem is hajszoltad agyon magad, hogy ne maradjon semmi más belőled, csak a csontváz. (Miért a földmély rágja le húsomat?)
Macskák ruganyos testét bámulod, nesztelen járásuk tart fogva.
„Asszonyállatok! – recsegi emlékezetedben megbántottan megcsalt, bicegő tanárod hangja. – Az erkölcstelenség akrobatái.” És fenyegetően hadonászik kampós botjával a pléhtetők felé, érthetetlenkedve, hogy téged jobban aggaszt a roskatag hótömeg rianása a fejetek fölött, mint a deklamáló bosszú érzületével üldözőbe vett macskák.
Amikor már nem fáj a becsapottság, csak kellemetlen. Mintha középkori lovagteremben pókhálók poros függönyei s a domború mellű, szűknyakú páncélzat, a sisakrostély mögül sütne feléd a csatát nyert, csatát vesztett lovag arcnélkülisége. Vagy a városligeti panoptikumban elsétálva a viaszfigurák előtt egyszerre csak – racionálisan talán meg lehet fejteni – a fogásztű szúrását érzed ínyedben, és diszkréten benyúlsz a szádba, a szálkát keresed (evés után silány minőségű fogpiszkálót mállasztott el nyelved) vagy a horzsolás nyomát.
Te gőgös arc, te egykedvű fölény! Mindaddig, amíg nincs egy karcolás, egy fájdalmas árok bőrödön, honnan is sejthetnéd, hogy milyen pusztítást végez benned a láva. Láthatatlanul. Az égő sejtek sajgását enyhíti majd, hogyha elér az úszó erdők s a hegy levegője („fogyassz csak, mint nyálas marha a sót!”); ám a bomló arccal nincs mit kezdeni. Még jó, hogyha lelkiismereted nem marad holtig inkvizítorod. Magadhoz szorítva, ha van még kit, a sáros láthatárt ölelő béna karral már csak az időváltozás imbolygó rabja vagy.

Mikor még a víz anyaölében, tudatlanul…
Nem történt, nem történik más: csak ez a feltartóztathatatlan kaland.

(– – – – csak azt az elvétett mozdulatot ne, soha! – a végső gyengeséggel járó erekciót, mielőtt a vízszint befagy.)



3. (Párbeszédek)

– Összegyűjtöm szavaimat. Azokat, akik elringattak, azokat, akikért annyiszor fölriadtam, s azokat is, akiket nem találok.
– ÖNMEGHATÁROZÁSODDAL hányszor kerested a szabadulás esélyét.
– Sejtek süppedékes talaján a visszaváltoztathatatlan létnek milyen esélye lehet még?… Hová? Merre? (Én Istenem, adjál szállást!)
– Köznapi vagy ünnepi adagolásban egyformán hatástalan gyógyszer a zsoltár és a csömör.
– Azért ez túlzás. Ha nem tört meg a gerinc; ha mint fakoronát nem csupaszított le semmilyen vihar; vagy nem hatolt át rajtad az árulás gondolata és nem bűvölt bálványkővé a hiúság… (Még annyira sem, hogy a győzelmekkel mérd magad).
– Na és, akiket nem riaszt – nem is zsibbaszt – bűnbánat?
– Jó nekik, mert európai „albérletben” élvezhetik az itthon hamisított konyakot!
– Csak hát városodat (is) kikezdte a pusztulás – már nem az arányok éltetik. Nem elég egy kapumélyedésből „leadott” sikoly.


(A  kielégítetlenség)

– A test szükségletei: a fizikai áldozathozatalé. A lélek párbajképessége.
– Az individuum, persze, még ad magára.
– Az íróasztalnál? A számítógép előtt?… (Lemérte-e már valaki, hogy a visszafojtott gondolat, vagy a lesütött tekintet kínja a nagyobb?) Meddig parázslik nyüzsgő génjeinkben, nyomorgatott gócainkban a tisztesség?
– Áhá. A „kiterítenek úgyis”; vagy a halott betűk a kiterített papíron dilemmája!
– Önmagad megpróbálása ezek szerint nevetségesen ósdi, meghaladott „toldimiklós-erény”?!


(Az apa emléke)

– Árnyéka nő, vagy kisebbedik?
– Gyengébb, kopottabb a fű, hígabb a tej.
– Megérte? Akkor is, hogyha nevetség tárgya a beléd sulykolt küldetés?!
– „A szellemujj vajat ken”.
– Várrom; restaurálásra szoruló freskótöredékek gótikus templom falán… No, nem ilyen látványos, amikor az ember romokban hever.
– Egy rejtett horzsolás is ördögi hisztériával hangoskodhat, amikor önmagad nyomdokaiba lépdelsz.
– Egyik írótársam felpanaszolta volt, hogy „világszerte dúl a férfieltunyulás”. Én már nemigen hozhatok áldozatot (talán nem is várják tőlem), amely megállíthatná, vagy bár lassíthatná a folyamatot.
– Voltak még „korcs” korok; a riasztó aránytalanságot tekintve lehet, hogy ez a legkorcsosabb.
– Mégis egyebek miatt vesz erőt rajtunk a pánik. Egy repülőeltérítés konkrét bűntény. A férfiasság „eltérítése”, (ön)elveszejtése nem ilyen látványos, pláne, ha csak a külső, a külsőség számít.



(A védettség)

– Miben állott, miben áll? (Mikor már sejteni kezded, hogy nem az orvostudomány fog megmenteni.)
– Egy jól átsült házi tésztában (meg)becsült szeretetben. (Ráadásul ha felnő a lerben.) Csak ne legyen cukorporral meghintve.
– Képmutató játék. Vágyakozni valami után. (Legyen az egészég!) Amikor még hittél a hasonlat hajlékonyságában, a véletlen vakságában. És nem jutott eszedbe az idő gyilkos áradásával szemben mentőövnek használni az egyidejűséget.
– A beavatottak mosolyával közlekedsz (topogsz) az egyre szűkebb térben. Végül beleütközöl a – bordély(?)-, börtön(?)-, barakk(?)- – mindegy,  milyen falba… „Ó, pardon! Ön kicsoda, micsoda?”
– Ki az, akitől nem kapsz feleletet?…
– Megfejtés!   


(A halál)

– Kemény Botránykő voltál? Vagy a Békéltető – auránál áttetszőbb – bíborfénye?… Túlzás.
– Szadizmus egyetlen metaforába foglalni a szorongásos állapotok – a bűntelenség vagy a bűntudat – szélsőséges megnyilvánulásait.
– Nem amit elkövettél, csak amit elmulasztottál, tölt el rémülettel.
– A be nem váltott igény talán az igénytelenségnél is borzongatóbb olykor.


(A kezdet)

– Mindig a csábításhoz hasonlít; a folytatás rendszerint már kevésbé démoni.
– Íme, az új öklök fenyegetése!…
– Ha megnyílnának a tieid, hogy önmagad végleteit összemarkolhasd.

 

(folytatjuk) 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében