Kitörési kísérlet
1.
ahol baltanyomok vannak, ott balta járt
a felfeszített tér határai törtek
fák képkeretben körben a falon
könnyező erdészekről álmodsz alattuk
a félfán hónapok után is látható a szénpor
világít belőle
az ismeretlenül gyűlöltek ujjlenyomata
azt hittem, körültekintően cselekszem
ha nem nézek körül
nem gazdagodom olyasmivel, amit
eladósodva zálogba kell adnom
de te leírtál mindent
nagy láttató erővel, mint egy katasztrófát
sejtető romantikus
a homokra kicsapódott hullám
habja oszlik ilyen halk surrogással
ahogy mosdasz, törülközöl
annyi a terhelés, amennyit
megbír a szerkezet, olvasom
sodronyívek a sodrás fölött
a közös ebéd helyett sétát javaslok
át a szabadsághídon, oda-vissza
egy népirtás hírétől remegett a hangod
hazugság lett volna erőt venni rajta
abba roppanunk bele, amiben erősek vagyunk
2.
padlófűtés, mondtad, pedig
metafizikailag gondoltam indokoltnak
a forróságot a talpam alatt
éppen sínyleni kezdtem
hogy nem kértem vendégpapucsot –
arra a kis időre minek
betokosodni egy délibábba
ki gondolta, hogy ez tart fogva majd
ez a közvetlenül belém áramló hő
ha elmozdulok, szökik
leroskadsz, sarokba szorítod a hátad
fáradt vagy, mint a budai föld
az ölnyi könyv papírzacskóban
hol ebbe, hol abba veted magad
elmerülni abban, amihez
se közöd, se távolságaid
mintha az idő a torok, benne mi
az öklendezés
feljönnénk, lenyel
meneküléssel elejét venni a
maradni akarásnak
salétromfelhőkké, kopásesőkké válni
nagykabáttal súrolni még
a visszeres tűzfalat
nem illik hozzád ez a lakás
de szeretem, mondtad
Ők, azaz mi
Bárhová fordulunk, a szeretetéhség az úr.
Az utcára néző helyeken nem csak a fény nyer teret,
hanem az inszomniás zenészek panaszáradata,
a depressziós festők vég nélküli sóhajai,
és a krákogás, amellyel az írók úgy tekerik körül szóvirágaikat,
mintha kenderkóccal tömítenének csepegő csaptelepet.
Az új kanapé mintázata jó mimikri, ha szétszednek sem
lesz feltűnő, haszontalanná vált dirib-darabjainkat
elszórják majd a páfránylevelek alá.
Nem látnak mást, mint tévhiteik állványzatára
kifüggesztett látomásaik, és nem hallanak mást,
mint a sercegést egy fel nem emelkedő tű alatt.
Miattuk késlekedünk, ők az oka annak, hogy szokásunkká
válik a jelen-nem-levés, s ha egyiküket-másikukat
el is kerülnénk valahogy, kis időt nyerve sorsunk
beteljesüléséig, egy-egy gyengén világított, félreeső
utcában, amelyet valami hasonló szerencsétlenről neveztek el,
mi sem beszélünk másról, mint azokról a mintázatokról,
amelyek megkopásukig maradványaink leplezik.
