(regényrészlet)
Bűn
Vacsoránál jut eszébe a márciuska. És hogy mi jutott eszébe az ajándékról a nap folyamán.
– Tudod, Isti – szól a fiúhoz –, ilyenkor, tavasz elején a fiúk márciuskát adnak a lányoknak.
– Az mi?
– Kis, apró holmi, mint egy medál, ami ruhára tűzhető, piros-fehér zsinór jár hozzá. Amolyan tavaszköszöntő figyelmesség. Ha valaki tetszik az osztályból, válasszunk együtt márciuskát, te meg odaadod.
– Jó – mondja a fiú elgondolkodva. – Már tudom is, kinek!
– Remek! Átadhatod személyesen, vagy bedugod a táskájába meglepetésként, ha nem akarod, hogy tudja, kitől van. Én is kaptam ma egyet, nagyon jól esett.
– Tényleg? Kitől? – kapja fel a fejét István.
– A kollégáimtól – feleli Gabriela habozás nélkül.
– Megmutatod? – kérdi Isti. Még nem látott márciuskát. Vagy látott, mert ilyenkor úton-útfélen kapni, csak nem tudta, mi az.
– A klinikán hagytam. De hazahozom. Nagyon szép, sárga pillangót ábrázol.
– De nálunk, az osztályban az ilyen már bűnnek számít – mondja a fiú komolyan.
Gabriela akaratlan felnevet.
– Bűn márciuskát adni a lányoknak?
– Igen, mert arra már azt mondják, szerelmes.
– Ó, értem. Te azért, ha akarsz, nyugodtan ajándékozhatsz valakinek. Gyerekkoromban minden tavasszal téma volt a márciuska, izgatottan vártuk, kitől kapunk, hónap végén összeszámoltuk, kinek van több rajongója.
– Román szokás – legyint István.
Gabriela ránéz:
– Merthogy román vagyok.
– De Isti nem, és magyar iskolába jár.
– Szerintem a gesztus számít – zárja a nő.
A fiú elbizonytalanodik, inkább nem kell márciuska. Indul fogat mosni, várja az esti mesét. Istvánka fél kilenckor mélyen alszik. Gabriela nekilát mosogatni, reggel induljon a nap üres kagylóval. Újabban, ha egyéb dolga nem akad, előkészíti a következő napot. Este kilenc után fáradt már a számítógéphez, munkához. Mindenhez.
István a konyhában köröz, majd megáll a háta mögött. Végigsimítja felesége derekát, fenekén a testhezálló melegítőt. A nyakába bújva, búgó baritonon kérdi:
– Szóval, kitől kaptad a márciuskát, hm?
Ugyanaz a hang, amivel tíz éve elvarázsolta a fiatal orvostanhallgatót. A nőn végigszalad a bizsergés. Bármennyire fáradt, agyában kitörölhetetlen képként rögzült az öt-tíz évvel előtti spontán szexek zsinórja, amikor bárhol és bármikor megkívánták egymást. Tartott ez Isti megszületése után is, évekig. Mielőtt odáig érne, hogy mikor és miért szakadt meg a varázs, és a bűntudat arrafelé igazgatná gondolatait, hogy mit ronthatott el, István már térdig leráncigálja róla a nadrágot.
– Áh, megint nincs rajtad bugyi!
Gabriela mosolyog, keze habosra szorítja a szivacsot. Lassú, pontos mozdulatokkal mossa a tányért. Ilyen pontosan csak akkor dolgozik az ember, ha egyáltalán nem figyel. Ugyanaz a három mozdulat az óra járásának irányába, majd ballal megfordítja, végigfut a szivacs előbb a tányér karimáján, majd a lapos korongaljon, a szegély mentén kívül, aztán élére állítva lecsöpögteti, a borogató kagylóra támasztja, ahol másik két tányér sorakozik. Reméli, hogy a búgó hangú kérdés költői. De nem.
– Hm?
Remeg a tarkója, hátán, karján libabőr.
– Nem tudom. Igaz, nem is kutakodtam, volt ma dolgom annyi, hogy megfeledkeztem róla.
Ez már hazugság. Érzi, amint arcába fut a vér, de lehet az a libabőr édestestvére. És István még mindig a háta mögött.
István a lába közé nyúl.
– És nem féltél, hogy megszúr? A nap folyamán… – Gabriela nem felel, figyeli, ahogy férje komótosan a csempére térdel.
– És én megszúrhatlak? – kérdi pajzán hanghordozással. Válaszként a nő kilép a nadrágból, hogy tágítson a terpeszen, a férfi feje kényelmesen odaférjen.
– Tudod, miről álmodozom rég? Hogy beengedsz a gyönyörű fenekedbe. Mondjuk ma.
A konyhapult varázsa ezer darabra törik. Gabriela határozottan kívánja a férjét, vagy ha nem is őt, de a szexet mindenképp, arra gondolt, állva lezavarnak egy menetet, aztán az ágyban folytatják, mint régen.
– Csak akkor engedlek be, ha előbb eljuttatsz a csúcsig. Legalább egyszer. És menjünk az ágyba.
István nem számolt félpucér sétával, de már belelovallta magát a képzeletbe, bármilyen kompromisszumra hajlandó, csak célba érjen.
Gabriela a vetett ágyra fekszik, István rá és miközben lélegzete egyre szaporább, türelmetlen várakozással figyel.
– Hogy csináljam? Kérsz kispárnát?
A nő mosolyog. Ha egyedül nem kell több egy percnél, most is képes rá. Minden figyelmét az aktusra irányítja, óvatosan mozdítja a lábát, keresi a legalkalmasabb pozíciót. Mire megtalálja, a combízület bemerevedik, fájni kezd. Muszáj mozdulnia. Elölről az egészet. István igyekszik. Túlságosan is.
– Gyere, bébi, gyere! Ne várass!
A sürgetés nem hoz eredményt, hosszú percekkel veti vissza a nő munkáját. Jobb tenyerét a férfi szájára tapasztja, hogy jelezze, ne beszéljen többet. A szájra tapasztott kéz Istvánt felvillanyozza. Amikor a nő végre hosszan felnyög, lassít, óvatosan átfordítja a hasára, ujjbeggyel elkeni a nedveket fenéktájon és igyekszik befelé, ahová vágyik.
Gabriela ismeri a testét, ismeri minden porcikáját. De ma nem megy a lazítás. Hiába az orgazmus, nem elég. Többre vágyott, több figyelemre, két-három orgazmusra. Kicsinyesnek és önzőnek találja a férfit. Megsértődik. István a fenekébe bújik, nyelvvel körbejár, óvatosan beszoktatja előbb egy, majd két ujját. A nő lassan kienged. Végül bejut és morog, sóhajt és nyög egyszerre, mert túlérett benne a vágy. Néhány másodpercbe telik, míg Gabriela dönt. Nem jó. Nem esik jól. Volt már jó, de az régen történt, jól beittak előtte, és akkoriban dúlt a nagy szerelem, bulit buli követett. Gondolkodik, mondja-e, vagy hagyja, végül is nemsokára túl lesz rajta. Óvatosan eltolja a férfit. Fogadást köt magában, hogy István megsértődik-e. A saját sértődését rég elfelelejtette.
– Nem jó – mondja, hogy az értse is.
Fellebbezési lehetőség nincs. „Akkor vissza”, gondolja a férfi. Gabriela határozott mozdulattal kifordul alóla. – Nem! Előbb zuhany vagy mosdás. Erről beszéltünk már.
– Mi van? Két hónapja dolgozol kórházban, máris agyadra ment a fertőtlenítőszag?
– Nem. De ebben a sorrendben nem lehet.
– Valóban? Akkor a pornófilmekben hogyan lehet? Te orvos vagy, biztosan tudod a választ – mordul a férfi, és indul a mosdóba.
A nő nagyot nyel. Nem, nem tudja a választ. „Miért kell mindig szarul végződnie?” Nyitott szemmel fekszik és vár. A fogadást megnyerte, István nem tér vissza a hálószobába. Tévét kapcsol, elnyomja az álom a kanapén. Gabriela éjjel kettőkor ébred. Távirányító a kis asztalon. A hamuzóban cigarettacsikk. Kiüríti, kimossa, ne büdösítsen egész éjjel. A konyhaablakot résnyire buktatja, lekapcsolja a tévét, a villanyokat.
Istvánka értetlenül áll reggel a kanapé előtt.
– Apa miért aludt ruhában? – kérdi.
– Shhht! – inti anyja, és a gyerekre kacsint. – Ne ébresszük fel. Nehéz napja volt, elaludt a tévé mellett. Tudod, olyan szépen aludt, nem akartam felébreszteni.
A fiú bólint, cinkosan anyjára néz, lábujjhegyen, színészkedve oson. Reggeli, iskola. Kezdődik a nap.
