1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

A cím­be­rej­tett, nya­ka­te­kert és csúsz­ta­tó szó­já­ték ha­son­lít az ope­ra­mű­faj lét­jo­go­sult­sá­gát ta­ga­dó „na­tu­ra­lis­ták” ér­ve­lé­sé­hez: „mi az, hogy Othello meg­fojt­ja Desdemonát, s az még éne­kel egy kis ári­át utána?”... S azon vi­szont nem akad­nak fenn, mért szól köz­ben, s ál­lan­dó­an, egy ze­ne­kar?
A mű­ked­ve­lők leg­ked­ve­sebb pro­duk­ci­ó­ja örök idők óta: ha az em­ber úgy vi­sel­ke­dik, mint egy bá­bu; és ha a bá­bu úgy vi­sel­ke­dik, mint egy em­ber... És vissza­fe­le a bar­lang­raj­zo­kig: ha a rén­szar­vas, a tűz, a Nap úgy tesz, mint­ha em­ber len­ne; és az em­ber, mint­ha bö­lény, vi­har, kő­gör­ge­teg meg est­haj­nal­csil­lag vol­na. Va­la­hol, va­la­hogy, va­la­mi­ért ez a mű-vészet ér­tel­me, ám hagy­juk a mű-el­mé­le­te­ket, elé­ged­jünk meg az­zal, hogy az ope­ra a szín­já­té­kon be­lül is töb­bet őriz meg a mű­vé­szet ere­de­ti tit­ka­i­ból, mint mond­juk a tár­sal­gá­si drá­ma, s ezért van az, hogy a szín­pa­don éne­kel­nek: hi­szen a va­rázs­lók, a pa­pok és a si­ra­tó­asszony­ok is éne­kel­nek!
S ta­lán ez az oka, hogy az ope­ra el­len­fe­lei nem te­szik szó­vá pl. a rockéneklést, a mo­du­lá­lat­lan, na­tu­ra­lis­ta ri­ká­cso­lást in­kább el­fo­gad­ják, mint a szá­muk­ra ne­vet­sé­ges ko­lo­ra­tú­ra ári­á­kat, mert ezt a ter­mé­szet­hű kom­mu­ni­ká­lá­si mó­dot is­me­rik, hi­szen így ér­te­kez­nek mun­ka­tár­sa­ik­kal, anyó­suk­kal, me­nye­ik­kel.
*
Az ope­ra, kü­lö­nö­sen a ré­gi faj­ta, töb­bet meg­őriz a leg­ősibb szín­ját­szá­si mó­dok­ból, mint azt em­le­get­ni szo­kás: nem­csak a tán­cot, a bal-let­tet... Nem­rég a ko­lozs­vá­ri ma­gyar ope­ra be­mu­tat­ta Mo­zart egy zsen­gé­jét, Az ál­ru­hás ker­tész­lányt. (Ter­mé­sze­te­sen az­zal a kí­sé­rő­szö­veg­gel – kri­ti­kai kí­sé­rő­ze­né­vel –, hogy nem is olyan zsen­ge. Pe­dig az: egy zse­ni­á­lis ka­masz él­ve­teg mű­faj­pa­ró­di­á­ja, szó­ra­ko­zá­sa az olasz nép­ope­ra tí­pu­sa­i­nak és ha­gyo­má­nyos bo­nyo­da­lom­szö­vő tech­ni­ká­já­nak le­he­tő­sé­ge­i­vel. S ha ez a faj­ta „ze­né­lés” foly­ta­tó­dik va­la­hol, az in­kább Rossininél – pl. a Ha­mu­pi­pő­ké­ben – lel­he­tő fel, sem­mint Mo­zart­nál.)
A ren­de­ző, aki­nek szín­pa­di fo­gá­sai sze­ren­csé­seb­bek vol­tak, mint nyi­lat­ko­za­tai, egyes je­le­ne­te­ket árny­já­ték for­má­ban fog­lal össze: ez azon­ban nem egyé­ni le­le­mény. A ré­gi szín­ját­szás­hoz szer­ve­sen hoz­zá­tar­to­zik az élő­kép meg a pan­to­mim – a ce­re­mo­ni­á­lis má­gia ma­rad­vá­nya­ként? –, s eze­ket na­gyon gyak­ran árny­já­ték­sze­rű­en ol­dot­ták meg. (Gyer­mek­ko­ri moziélményeim kö­zül a leg­fe­led­he­tet­le­neb­bek: egy Mo­zart-film­ben idé­zett Va­rázs­fu­vo­la-elő­adás árny­já­ték-idé­ze­tei.) Em­lé­kez­zünk csak­: Cso­ko­nai is ír elő a Karnyónéban pan­to­mi­met. S ugyan­csak hasz­nál­ta el­fe­lej­tett ó-ko­mé­di­á­sunk, Ba­logh Ist­ván, az ősgranginyol és ős­hor­ror-szín­ház ha­zai elő­fu­tá­ra. Az ár­nyék­já­ték egyik elő­nye, hogy el­ta­kar­ja az ap­ró szép­ség­hi­bá­kat és szép­ség­hi­á­nyo­kat, ezért mű­ked­ve­lők szá­má­ra is ki­vá­ló­an űz­he­tő. Azok a mes­ter­kélt bó­ko­lá­sok, be­ál­lá­sok, pó­zok, ame­lyek e mű­faj­hoz szin­tén hoz­zá­tar­toz­nak, a haj­da­ni „bál­vány­tán­cok” le­szár­ma­zot­tai, te­hát ezek sem mai s fő­leg nem egyé­ni le­le­mé­nyek.
Volt azon­ban en­nek az elő­adás­nak egy kü­lön­le­ge­sen szép recidivája is: a szín­pad­kép. Va­la­ha a szí­ni elő­adá­sok né­mi rög­tön­zés­sel né­mi­leg meg­mó­dolt, já­té­kos jel­zé­sek­kel, uta­lá­sok­kal alig át­ala­kí­tott tí­pus­kör­nye­ze­tek­ben ját­szód­tak: temp­lom­ban, fo­ga­dó­ban, eset­leg té­li­kert­ben sa­töb­bi. En­nek a Ker­tész­lány­nak a szín­pad­ké­pe mind­össze egy ro­ko­kós aj­tó és egy viráglugas nehány, szir­mok­kal ékes „bújj-bújj, zöld­ágas” tö­ré­keny ka­pu­íve. És még­is, a ter­ve­ző, Sza­kács An­na fi­nom aszim­met­ri­ák­kal, táv­la­ti já­té­kok­kal gaz­dag­gá, te­lí­tet­té, oly­kor akár la­bi­rin­tus­sze­rű­en sok­fe­le-nyí­ló­vá tud­ta ten­ni a szín­pa­di te­ret, meg­győ­ző­en szem­lél­tet­ve, hogy a sej­tel­mes han­gu­la­to­kat nem­csak több eme­let ma­gas­sá­gú, har­so­gó ku­lisszák­kal és kár­pit­fest­mé­nyek­kel le­het elő­ál­lí­ta­ni. Eb­ben a vo­nat­ko­zás­ban a Ker­tész­lány va­ló­ban vi­dé­ki­es át­lag­pro­duk­ci­ó­ink fö­lé emel­ke­dett.
*
Más irány­ban tért vi­szont el a szo­ká­sos­tól egy „kor­társ tánc­elő­adás”, a Lég­szomj. SUFFOCATED... Nagy szám­ban lép­tek fel ben­ne ba­lett-nö­ven­dé­kek, a ma­guk ham­vas bá­ja­ik­kal, és öl­töz­te­té­sük mód­ja Szemlér Fe­renc egy haj­da­ni, a könnyű­ipart új­ból mél­tá­nyo­ló ver­sét idéz­te, amit a köl­tő a Feleacul cu­kor­ka­gyár di­cső­í­té­sé­re írt: „cso­ma­gol­ják szín­ezüst­be, cso­ma­gol­ják szín­arany­ba, CSO­MA­GOL­JÁK CE­LO­FÁN­BA!” – a ce­lo­fán mel­lett né­ha gáz­ál­ar­cot is vi­sel­tek, de több­nyi­re azt se. Ma­ra­dék­ta­la­nul meg­va­ló­sí­tot­ták a ren­de­ző-ko­re­og­rá­fus prog­ram­ját: „Ne félj ön­ma­gad len­ni, ne fél (sic!) előny­te­len póz­ba ke­rül­ni. A né­ző ve­led akar ta­lál­koz­ni, nem egy szé­pen ki­ta­lált ko­re­og­rá­fi­á­val... Fe­dez­zé­tek fel tes­te­tek még fel­tá­rat­lan te­rü­le­te­it.” (Nyil­ván eh­hez kel­lett a gáz­ál­arc! (Pe­dig az in­kább Tom­pa Gá­bor szín­pa­dá­ra va­ló.)
A já­ték kul­mi­ná­ci­ó­ja­ként két ala­kot egy­más­sal szem­ben jó tá­vol­ra hin­ta­szék­be ül­tet­tek, nya­ku­kat hosszú kö­tél­lel „azo­nos cse­lek­vé­si tér­be he­lyez­ték”, és a hin­ta­szék rin­gá­sá­val így azok egy­mást fel­vált­va foj­to­gat­ták... Suffocated.
Ha­nem a leg­nyo­masz­tóbb még­sem ez volt, ha­nem a pro­duk­ció leg­po­zi­tí­vebb ele­me. Ugyan­is Richard Strauss Ha­lál és meg­di­cső­ü­lés cí­mű fen­sé­ges ze­ne­mű­vé­re – he­lye­seb­ben a mel­lé – tán­col­tak, a stú­dió­szín­pad zárt, szűk te­ré­ben a kü­lön­ben is jó ze­ne­kar cso­dá­la­tos, meg­ren­dí­tő hang­za­ta­i­val át­ha­tot­ta, át­jár­ta a kö­zön­sé­get lel­ke leg­mé­lyé­ig, és ak­kor sül­he­tett le a ké­pünk­ről a bőr, hogy ilyen nagy ze­né­re ilyen se­ké­lyes szap­pan­ope­rát, il­let­ve in­tim­koz­me­ti­ka-ba­let­tet kell vé­gig­néz­nünk. Pont olyan ér­zést vál­tott ki, mint ami­kor ugyan­ezek­ben a na­pok­ban a ko­lozs­vá­ri ma­gyar szín­ház ren­de­ző­je egy ro­mán kör­nye­zet­ben ját­szó­dó ro­mán klasszi­kus elő­a­da­tá­sán sa­ját in­ven­ci­ó­ból a vé­cés né­ni­vel mik­ro­fon­pró­ba gya­nánt a ma­gyar köl­té­szet leg­köz­is­mer­tebb „emblematikus” so­ra­it idéz­te­ti!
Jó vol­na ugyan­ilyen szűk tér­ben, tánc­imi­tá­ci­ók nél­kül új­ra meg­hall­gat­ni Richard Strauss ze­né­jét, mint ahogy jó vol­na Caragiale El­ve­szett le­ve­lét is vég­re egy jobb for­dí­tás­ban akár csak fel is ol­vas­tat­ni, ha már el­ját­sza­ni nincs ki­vel, s ren­de­ző nél­kül.
*
El­men­tem a Ker­tész­lány har­ma­dik elő­adá­sá­ra is, a má­so­dik sze­rep­osz­tás ked­vé­ért. Az egyik döb­be­net: nyolc­va­nan vol­tunk, az­az egy­ti­zed­ház­nyi­an. A má­sik: ez a ke­vés né­ző is foly­ton kér­dez­get­te: „ez most ki?” Más ope­ra­há­zak­ban ugyan­is – a ma­gyar ope­rá­tól tíz­perc­nyi já­rás­ra is – egy táb­lán ki szok­ták ír­ni, hogy az­nap ép­pen ki éne­kel a sok­szo­ros sze­rep­osz­tás­ból, és a jegy­sze­dő­nők is tud­ják: alá­húz­zák a mű­sor­fü­zet­ben az az­na­pi­a­kat. Úgy lát­szik, a ki­sebb­sé­gi lét­re ne­he­ze­dő ket­tős nyo­más mi­att a Ma­gyar Ope­rá­ban ez nem va­ló­sít­ha­tó meg: biz­to­san rossz po­li­ti­ku­sa­ik mi­att nem ve­het­nek a tit­kár­sá­gi­ak vagy kö­zön­ség­szer­ve­zők a ke­zük­be kré­tát vagy ce­ru­zát sem!
Az ope­rá­nak új kö­zön­sé­get ki­ne­vel­ni – mi­vel a ré­gi tá­vo­zó­ban van, vagy már ré­gen nem az élők so­ra­i­ban fog­lal he­lyet – egyet­len mó­don le­het: szok­ta­tás­sal... hoz­zá­szok­ta­tás­sal. Ám ho­gyan le­het „beetet­ni”, ide­szok­tat­ni a fi­a­ta­lo­kat – az a ti­zed­ház di­ák­elő­adás lett vol­na! –, ha tisz­tes­ség ne es­sék szól­ván, köp­nek a kö­zön­ség­re? Az elő­csar­nok­ba ugyan egy rek­lám­ba­kon ki-ki tesz­nek egy pla­ká­tot, per­sze a sze­rep­osz­tás az­na­pi­sá­gá­nak meg­je­lö­lé­se nél­kül. Azon­ban a ke­re­sett szö­veg kb. köl­dök­ma­gas­ság­ban le­le­dzik, te­hát csak mély­re le­ha­jol­va ol­vas­ha­tó. A ké­sőbb jö­vő kí­ván­csi­a­kat pe­dig a bön­gé­szők ki­dül­lesz­tett üle­pe fo­gad­ja – ez is a ki­sebb­sé­gi lét tör­vény­sze­rű ket­tős nyo­má­sá­ról be­szél?
Ér­de­mes el­gon­dol­koz­ni azon, ho­gyan, hány­szor és mi­ként nép­sze­rű­sí­ti a saj­tó az úgy­ne­ve­zett disz­kó-, tánc­dal- vagy könnyű­ze­ne-sztá­ro­kat. És ho­gyan ope­ra­éne­ke­se­in­ket?
Igen­is, el kell vin­ni erő­vel is a fi­a­tal­sá­got ko­lo­ra­tú­ra- és drá­mai szop­ránt hall­gat­ni, ju­tal­mak vagy fe­nyí­té­sek árán is. Mint ahogy an­nak ide­jén haj­da­ni kol­lé­gi­u­mi igaz­ga­tónk tet­te, aki, mi­u­tán de­rült­sé­get vál­tot­tak ki be­lő­lünk or­go­ná­zó kol­lé­gánk fél­re­bil­len­té­sei, fel­jött és vé­gig­po­foz­ta a kar­za­tot: MAJD MEG­TA­NÍT­LAK BEN­NE­TE­KET A TEMP­LOM­BAN RÖ­HÖG­NI fel­ki­ál­tás­sal!