A címberejtett, nyakatekert és csúsztató szójáték hasonlít az operaműfaj létjogosultságát tagadó „naturalisták” érveléséhez: „mi az, hogy Othello megfojtja Desdemonát, s az még énekel egy kis áriát utána?”... S azon viszont nem akadnak fenn, mért szól közben, s állandóan, egy zenekar?
A műkedvelők legkedvesebb produkciója örök idők óta: ha az ember úgy viselkedik, mint egy bábu; és ha a bábu úgy viselkedik, mint egy ember... És visszafele a barlangrajzokig: ha a rénszarvas, a tűz, a Nap úgy tesz, mintha ember lenne; és az ember, mintha bölény, vihar, kőgörgeteg meg esthajnalcsillag volna. Valahol, valahogy, valamiért ez a mű-vészet értelme, ám hagyjuk a mű-elméleteket, elégedjünk meg azzal, hogy az opera a színjátékon belül is többet őriz meg a művészet eredeti titkaiból, mint mondjuk a társalgási dráma, s ezért van az, hogy a színpadon énekelnek: hiszen a varázslók, a papok és a siratóasszonyok is énekelnek!
S talán ez az oka, hogy az opera ellenfelei nem teszik szóvá pl. a rockéneklést, a modulálatlan, naturalista rikácsolást inkább elfogadják, mint a számukra nevetséges koloratúra áriákat, mert ezt a természethű kommunikálási módot ismerik, hiszen így értekeznek munkatársaikkal, anyósukkal, menyeikkel.
*
Az opera, különösen a régi fajta, többet megőriz a legősibb színjátszási módokból, mint azt emlegetni szokás: nemcsak a táncot, a bal-lettet... Nemrég a kolozsvári magyar opera bemutatta Mozart egy zsengéjét, Az álruhás kertészlányt. (Természetesen azzal a kísérőszöveggel – kritikai kísérőzenével –, hogy nem is olyan zsenge. Pedig az: egy zseniális kamasz élveteg műfajparódiája, szórakozása az olasz népopera típusainak és hagyományos bonyodalomszövő technikájának lehetőségeivel. S ha ez a fajta „zenélés” folytatódik valahol, az inkább Rossininél – pl. a Hamupipőkében – lelhető fel, semmint Mozartnál.)
A rendező, akinek színpadi fogásai szerencsésebbek voltak, mint nyilatkozatai, egyes jeleneteket árnyjáték formában foglal össze: ez azonban nem egyéni lelemény. A régi színjátszáshoz szervesen hozzátartozik az élőkép meg a pantomim – a ceremoniális mágia maradványaként? –, s ezeket nagyon gyakran árnyjátékszerűen oldották meg. (Gyermekkori moziélményeim közül a legfeledhetetlenebbek: egy Mozart-filmben idézett Varázsfuvola-előadás árnyjáték-idézetei.) Emlékezzünk csak: Csokonai is ír elő a Karnyónéban pantomimet. S ugyancsak használta elfelejtett ó-komédiásunk, Balogh István, az ősgranginyol és őshorror-színház hazai előfutára. Az árnyékjáték egyik előnye, hogy eltakarja az apró szépséghibákat és szépséghiányokat, ezért műkedvelők számára is kiválóan űzhető. Azok a mesterkélt bókolások, beállások, pózok, amelyek e műfajhoz szintén hozzátartoznak, a hajdani „bálványtáncok” leszármazottai, tehát ezek sem mai s főleg nem egyéni lelemények.
Volt azonban ennek az előadásnak egy különlegesen szép recidivája is: a színpadkép. Valaha a színi előadások némi rögtönzéssel némileg megmódolt, játékos jelzésekkel, utalásokkal alig átalakított típuskörnyezetekben játszódtak: templomban, fogadóban, esetleg télikertben satöbbi. Ennek a Kertészlánynak a színpadképe mindössze egy rokokós ajtó és egy viráglugas nehány, szirmokkal ékes „bújj-bújj, zöldágas” törékeny kapuíve. És mégis, a tervező, Szakács Anna finom aszimmetriákkal, távlati játékokkal gazdaggá, telítetté, olykor akár labirintusszerűen sokfele-nyílóvá tudta tenni a színpadi teret, meggyőzően szemléltetve, hogy a sejtelmes hangulatokat nemcsak több emelet magasságú, harsogó kulisszákkal és kárpitfestményekkel lehet előállítani. Ebben a vonatkozásban a Kertészlány valóban vidékies átlagprodukcióink fölé emelkedett.
*
Más irányban tért viszont el a szokásostól egy „kortárs táncelőadás”, a Légszomj. SUFFOCATED... Nagy számban léptek fel benne balett-növendékek, a maguk hamvas bájaikkal, és öltöztetésük módja Szemlér Ferenc egy hajdani, a könnyűipart újból méltányoló versét idézte, amit a költő a Feleacul cukorkagyár dicsőítésére írt: „csomagolják színezüstbe, csomagolják színaranyba, CSOMAGOLJÁK CELOFÁNBA!” – a celofán mellett néha gázálarcot is viseltek, de többnyire azt se. Maradéktalanul megvalósították a rendező-koreográfus programját: „Ne félj önmagad lenni, ne fél (sic!) előnytelen pózba kerülni. A néző veled akar találkozni, nem egy szépen kitalált koreográfiával... Fedezzétek fel testetek még feltáratlan területeit.” (Nyilván ehhez kellett a gázálarc! (Pedig az inkább Tompa Gábor színpadára való.)
A játék kulminációjaként két alakot egymással szemben jó távolra hintaszékbe ültettek, nyakukat hosszú kötéllel „azonos cselekvési térbe helyezték”, és a hintaszék ringásával így azok egymást felváltva fojtogatták... Suffocated.
Hanem a legnyomasztóbb mégsem ez volt, hanem a produkció legpozitívebb eleme. Ugyanis Richard Strauss Halál és megdicsőülés című fenséges zeneművére – helyesebben a mellé – táncoltak, a stúdiószínpad zárt, szűk terében a különben is jó zenekar csodálatos, megrendítő hangzataival áthatotta, átjárta a közönséget lelke legmélyéig, és akkor sülhetett le a képünkről a bőr, hogy ilyen nagy zenére ilyen sekélyes szappanoperát, illetve intimkozmetika-balettet kell végignéznünk. Pont olyan érzést váltott ki, mint amikor ugyanezekben a napokban a kolozsvári magyar színház rendezője egy román környezetben játszódó román klasszikus előadatásán saját invencióból a vécés nénivel mikrofonpróba gyanánt a magyar költészet legközismertebb „emblematikus” sorait idézteti!
Jó volna ugyanilyen szűk térben, táncimitációk nélkül újra meghallgatni Richard Strauss zenéjét, mint ahogy jó volna Caragiale Elveszett levelét is végre egy jobb fordításban akár csak fel is olvastatni, ha már eljátszani nincs kivel, s rendező nélkül.
*
Elmentem a Kertészlány harmadik előadására is, a második szereposztás kedvéért. Az egyik döbbenet: nyolcvanan voltunk, azaz egytizedháznyian. A másik: ez a kevés néző is folyton kérdezgette: „ez most ki?” Más operaházakban ugyanis – a magyar operától tízpercnyi járásra is – egy táblán ki szokták írni, hogy aznap éppen ki énekel a sokszoros szereposztásból, és a jegyszedőnők is tudják: aláhúzzák a műsorfüzetben az aznapiakat. Úgy látszik, a kisebbségi létre nehezedő kettős nyomás miatt a Magyar Operában ez nem valósítható meg: biztosan rossz politikusaik miatt nem vehetnek a titkárságiak vagy közönségszervezők a kezükbe krétát vagy ceruzát sem!
Az operának új közönséget kinevelni – mivel a régi távozóban van, vagy már régen nem az élők soraiban foglal helyet – egyetlen módon lehet: szoktatással... hozzászoktatással. Ám hogyan lehet „beetetni”, ideszoktatni a fiatalokat – az a tizedház diákelőadás lett volna! –, ha tisztesség ne essék szólván, köpnek a közönségre? Az előcsarnokba ugyan egy reklámbakon ki-ki tesznek egy plakátot, persze a szereposztás aznapiságának megjelölése nélkül. Azonban a keresett szöveg kb. köldökmagasságban leledzik, tehát csak mélyre lehajolva olvasható. A később jövő kíváncsiakat pedig a böngészők kidüllesztett ülepe fogadja – ez is a kisebbségi lét törvényszerű kettős nyomásáról beszél?
Érdemes elgondolkozni azon, hogyan, hányszor és miként népszerűsíti a sajtó az úgynevezett diszkó-, táncdal- vagy könnyűzene-sztárokat. És hogyan operaénekeseinket?
Igenis, el kell vinni erővel is a fiatalságot koloratúra- és drámai szopránt hallgatni, jutalmak vagy fenyítések árán is. Mint ahogy annak idején hajdani kollégiumi igazgatónk tette, aki, miután derültséget váltottak ki belőlünk orgonázó kollégánk félrebillentései, feljött és végigpofozta a karzatot: MAJD MEGTANÍTLAK BENNETEKET A TEMPLOMBAN RÖHÖGNI felkiáltással!