bözödi dévérek
bejárjátok a mélyben alvó
hűvös mély házakat
falak kicsavart gerince fölött lebegtek
tanyáztok
s hol egykor a fény a gyü-
mölcsösbe oda gyűltök össze
most seregestül ti
tányérnyi érmék
villanva
szét- s összerebbenve
a legapróbb neszekre
mozdultok –
hát ismeritek
rezzenitek ti is az embert?
ebből a kútból
itt kislány ivott
ezen az ösvényen
szerelmes
énekelt
s a fűbe
dőlt le pihenni aztán –
ide
a völgy forró levegőjét
hordta be az
éj
és légszomjban tündököltek
akkor a gyümölcsfák –
telihold ült az álmatlan kézfejen
és lóháton szédelgett
ügetett szabadon az álmodozó –
ezért a víz itt
hiába
úr nem lehet –
ti könnyű bölcs dévérek
nekem rejtekhely nem maradt –
sodorjatok vigyetek
ti éber bölcs halak kik éltek
a mélyben
vontatott vonagló
elszórt tömérdek ezüstök –
hangtalan
kifosztott torkok
sikoly- és fájdalomfüzérek
nyárfák, magasabbak
cigarettára gyújtottam
egyszer
virrasztóból kijövet
és néztem (mint
máskor más helyen annyiszor)
a fákat
az út menti nyárfákat –
és mintha mind magasabbak
lettek volna akkor
mintha elnyúltabbak
hatalmasabbak lettek volna mind
szélben, parazsas, elkent alkonyégben
s nem kérdezetem akkor
hogy:
miért?
de miért?
mert a lélegzetem is magasabb volt,
tudod
bor
mindenki vonul a maga tragédiáival
és vonul mindenki a maga örömeivel
– ennyi történik általában
néha átlépjük egymás útvonalát
és egyik tekintet szembetalálja magát
a másik tekintetével
motyogunk hirtelen holmi szavakat is
amelyekről úgy tűnik: a legvilágosabbak
ebben a pillanatban bár épp mi magunk
értjük a jelentésüket a legkevésbé
– ez is megeshet olykor
ahogy az is hogy felöltözöl ekkor az ő
gyászába és ő felöltözik a te örömeidbe
esetleg összenéztek cinkosan akkor
de mindez igen-igen ritka
sokszor csak ama ronda költői képzelet
műve
hisz messzire tartunk e nagy nyárfák alatt
féltett batyuinkkal
és rettegve vonul mindenki a maga tragédiáival
és rettegve ugyanott mindenki a maga örömeivel
ticket
csak egyre tolta, napolta, tologatta / görgette, halogatta / maga előtt / ígérgette máig / aztán mégis befizetett / EGY JEGYET / A SZABADSÁGIG / s ott szétnézett / hozzáért arcokhoz, tárgyakhoz / félve, lassan, óvatosan/ mint aki valamikor titokban már járt itt
