Sötét ország
a szája, ez a bomlott üreg fog tüzet
először. a lángok mélyére látok,
a hamuvá és korommá vékonyodó
nyelvre. anyám itt őrizte
azt, amiről tilos volt kérdezni:
lányait, férjét, a hátsókerti
nyarakat. gyúlékony mosolyával
csak hallgatott, és megszorította
a csuklóm, ha a gyufán játszottak
ujjaim.
majd a legszebben épített szoba,
a tüdeje fog tüzet, hogy tovább
lángoljon órákon át. itt éltem
éveken keresztül, ebben a hártyás,
sötét országban. és most csak nézem,
ahogy beomlanak a gerendák,
beszakad gerincoszlopának íve,
aláomlik minden támaszték,
amivel kitartott idáig.
Kivágni
elképzelem anyámat. sárgásan
elsötétedő erdő közepén,
miközben növényekbe burkolja
torkát, hogy megszülessen a hangja.
az a száraz és maró, torkában
felkapaszkodó bogárzizegés.
úgy mozog a frissen felsíró hang körül,
mintha tényleg tudná, hogyan kell
gondozni egy újszülöttet. felnevelni
azt, ami szótlanságával betöri
az őt hallgatók homlokát.
elképzelem anyámat. bejárja
a helyet, ahol az imént életet
adott. egy bokor alá fekszik, sebes
száját feszegeti azzal, amit keze ér.
táguljon tovább ez a beomlott,
sötét üreg, jöjjön ki onnan minden,
ami valaha oda menekült.
ez a kép azonban egyre lassabban
mozdítható. megsebzi azt, aki fel akarja
emelni onnan, ahová tartozik.
egy ilyen látványt egyetlen erdő
sem tud megtartani. az erőlködésbe
végül tövig szakadnak a körmeim.
László Liza 1997-ben született Budapesten, Egerben és Salgótarjánban nőtt fel. Most Szegeden él, az SZTE BTK-n végzett magyar szakon. Az írás mellett rajzolással, festéssel foglalkozik.