"a kerti fákon érett pisztolyok"
Kereső  »
XXX. ÉVFOLYAM 2019. 15. (773.) SZÁM – AUGUSZTUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
ANDRÉ FERENC
Nyáridő
MÁRTON EVELIN
„Senki sem tanult semmit a történelemből” Beszélgetés Lucian Nastasă-Kovács történésszel, múzeumigazgatóval
Bogdan Suceavă
Éjszaka valaki meghalt érted / Noaptea când cineva a murit pentru tine (részlet)
Sebestyén Mihály
Plant úr őszinteségéről
Boda Edit
Versek
Dénes Gergő
Hullócsillag – egy katonatörténet –
Kiss András
Versek
Dimény Lóránt
Tizenkettő (regényrészletek)
VARGA LÁSZLÓ EDGÁR
rövidek
Lengyel János
Az ember mint író
RITTER GYÖRGY
Grafitizzás
Ion Vartic
A kulisszákból (Din culise)
Péter Árpád
Dávid Gyula Erdély-szemléletéről
Mărcuțiu-Rácz Dóra
Homo banalis?
Szakmaiság, szégyenjátékok és az igazán túlságosan is tisztelt Tanár Úr
Jakabffy Tamás
Ramona Horvath bársonycukra
HORVÁTH BENJI
Bardó Remix* (széljegyzetek Căbuz Andrea Akashájához)
 
Dimény Lóránt
Tizenkettő (regényrészletek)
XXX. ÉVFOLYAM 2019. 15. (773.) SZÁM – AUGUSZTUS 10.

(…)

 

Arra emlékeztetett az a név, aki egykor nálunk a blokkban a bejárat fölötti garzonban lakott. Beköltözött, és rögtön kinyitotta a szoba ablakát, ami a bejárat fölötti párkányra nézett. Nyár volt, a levegőben nem lehetett még érezni a közelgő változások szagát, a szurok édeskés füstje lengte be a környéket. Akkoriban gyakori volt, hogy szurkozták a blokkok tetejét, mert évente megrepedezett a naptól, és átfolyt rajta az esővíz. A szurkot a fűbe állított tűzhelynél olvasztották meg, és egy csigával húzták fel a tetőre, egy megfeketedett vederben, ami folyton nekiütődött a falnak, sarkoknak, párkányoknak, erre-arra fröccsenő nyomokat hagyva mindenütt. A párkányán is volt egy nagy, feketés folt, arra gondolt, talán nemrég szurkozhatták fölötte a tetőt. A következő nyári eső viszont lemosta, ilyen pedig szurokkal nem fordult elő. Fel sem figyelt volna rá, ha nem lett volna az a nagyfejű macska, akit mindenki Grónak szólított, és aki pont akkor nyalta fel az utolsó feketés cseppeket a bejárat elé csepegő tócsából, amikor kinyitotta a párkányra néző ablakát. A macskák köztudottan ragadozók. Ha nem esznek vért, egy idő után elpusztulnak. 

 

Nem emlékszem a nevére, csak a kissé görnyedt testtartására, mindig szőrtelen arcára, és a nadrágjának félrevasalt élére. A kisasztalon, a szoba közepén, négy szál műanyag rózsa porosodott a barázdált üvegvázában. Oda ültünk le, amikor beszélgettünk. Istenről. Számára csak az Ószövetség létezett. A Teremtővel nem lehet barátkozni, ha egyszer Teremtő. Tőle csak félni lehet. És a rózsákból miért van éppen négy? Az én szívem egy része ott maradt a Fennsíkon, nem lehet se több, se kevesebb, ennyit mondott. Többet erről nem kérdeztem, a rózsái mindig frissek voltak, bár enyhén porosak. Ha ez a macska nem mászna fel folyton erre a párkányra, én nem mennék el innen soha. Nem tudom, mit keres, de nem győzöm távoltartani, teljesen megbolondul a főtt zúza szagától.

 

Nem emlékszem a nevére, de mintha Teofilnak hívták. Soha nem hittem volna, hogy mindazok után, ami történt, valaha újra visszaköltözöm. Pedig győztesen bármikor könnyű lett volna, de engem mindig űzött a vágy, hogy menjek. Lennem kellett valakivé, hogy majd egyszer a százéves találkozón betromfolhassak bárkinek a mennyiségekkel. Ez hajtott végig, és arra sem voltam képes, hogy ízlelhessem a pillanatot, amikor azon a nyomasztó őszi estén, egy olyan pályán, amelyre senki sem emlékszik, legyőztük az isteneket.

 

Mi történt azóta? Semmi. Megtanultam főzni, és megmunkálni a vasat. De most, amikor újra beköltöztem egy negyedbe, és ugyanazt a füstöt láttam felszállni a Kombinát felől, azt éreztem, végre megérkeztem. Mindig dobozokban tartottam a ruháimat, mindig költözni készültem. Mindig úton voltam. Lehet, hogy innen is menni fogok nemsokára, ez majd kiderül. Ez a Teofil azt mondja, egy brazil szabónak a fia, zsigereiben van a cselezés. A neve arra a szövetnadrágosra emlékeztet, akinek párkányán szétfröccsent a miccses feje, de játszani nem láttam még. Azt mondja, olyan nincs, hogy egy brazil ne bolondulna meg, ha labdát lát. Aztán fogja azt a gumi földgömböt, bokából feldobja, megpöcköli vállal, aztán balon dekázik percekig, jobbon, feldobja tarkóra, és úgy bűvöli, mintha hozzá lenne kötve, simogatja, a levegővel tolja, húzza, lükteti maga előtt, mint egy délibábot. Egy zseni.

 

(…)

 

Sötétben az ember mindig ugyanarra indul el, bármennyire azt gondolja, hogy a szabadság szellemében választ. De ha nem is ugyanarra, mindig ugyanoda érkezik vissza. Mintha előre ismert lenne az út. Bármennyire is gondolná, hogy maga alakítja, az út már nagyon régen ki van verve, csak bele kell állnia. Mint ahogy az út, amelyen hazajöttem, régen megkérgesedett számomra, csak végig kellett járnom. Kivárni az indulás pillanatát, aztán haladni, lépegetni, egyszer egyikkel lépni, aztán a másikkal.

 

Ugyanezt éreztem, amikor elindultunk felfelé a völgyben, hogy megkeressük azt a szigetet, ahol régen vírusokat engedtek szabadon. Ennek valamikor meg kellett történnie. Mircea már a becsületét tette függővé tőle, hogy végre megmutassa, nem beszél badarságot, lehetőséget kellett tehát adjunk neki. Egy német rendszámú piros kisbusszal mentünk, azt mondta, az öregfiúknak hozta a bajoroktól. Olyan volt, mint amikor Ilvára mentünk edzőtáborozni, valamikor a világ kezdetén. Mintha tegnap lett volna, pedig egy örökkévalóság telt el azóta. Ugyanúgy ülünk az autóban, belülről ugyanazok, kívülről őszebbek, időnként köhécselők, és most csak két palack pálinkát viszünk magunkkal. Végső soron alig néhány dolog változott. Ma korábban fekszünk le.

 

Arról beszélgetünk, ha mesélni kellene, ki mit mondana az életéről? Mi a lényeg? Mi lenne az a két mondatos összefoglaló, amivel hasítana? Gicu csak annyit mond, hogy megtanult megbocsájtani. És a családja. Ezt köszönné meg. Meg azt, hogy most ezekről beszélni tud. Ezt végtelen alázattal mondja, és ha nem ismerném, azt gondolnám, hazudik. Teljesen megőszült, puha fehér piheréteg borítja a tarkóját, olyan, mint egy jegesmedve. Csak a bőre színe maradt ugyanolyan sötét, és a szaga ugyanolyan kibírhatatlan.

 

(…)

 

Itt, ezen a ponton, éveken keresztül hallottuk a minszki fatemplom harangjait. Valahogy úgy pattogott a hang a dombok között, hogy itt fulladt ki, itt teljesedtek ki a hullámok, és ugyanitt haltak el. Egyesek szerint voltak speciális, ólomerősítésű Kamazok, amelyeket leparkoltak a hegyek közé, azokról verődött vissza a hang, amíg eljutott a kísérleti telepre, hogy akkor is tudjanak jelezni a szovjetek, ha nincs áram. Erről mesél a beesett arcú, girhes bácsi annak a dombnak az oldalában, ami a kompkikötőt takarja el. Itt van a kaszálója, ezt osztották ki, amikor idejöttek a telepre, és itt szokott heverészni, ezért hallotta meg a harangokat. De ezen kívül rosszat nem tud elmondani, itt teljesedett ki az élete, a szabadon engedett vírusok közt, kísérleti nyúlként. Mindene megvolt, ami másnak, bár a láncfűrészt  máig sem tudta beszerezni, és az egy nagy hiány itt, a gyertyánok rengetegében.

 

Ma már nem hallatszanak a harangok. Se Minszkből, se Ilváról. A pap már rég kiszökött Angliába, egyik éjszaka kipakolták mindenével, eltűnt, és teniszedző lett London mellett. Más nem jött helyette, nincsenek növendékek. De mi már úgyis tudunk mindent Istenről, nekünk ide ne jöjjön senki. Itt minden van, amiről a papok csak beszélni szoktak, de mi látjuk naponta. Vannak itt angyalok, szentek, démonok, ördögök. Úgy alakult, hogy mindenki itt gyűlt össze. Lehet, a vírusok miatt, de ebbe a mi levesünkbe mindent belefőztek, mint egy boszorkánytokányba. Úgyhogy nehéz hely ez, nem könnyű itt megmaradni, főleg papként. Valamikor én is az akartam lenni, de aztán rájöttem, hogy cipészként pap is vagyok, meg cipész is. Felkészítem az embereket az útra. Munkám minden lépésüket követi.

 

A kocsma előtt egy kétfejű kutya heverészett, miközben egy papucsos lábfej nagylábujját nyalogatta. A lábfej egy majdnem fekete, pikkelyes lábszárban folytatódott, és az asztallap alatt egy 1984 is here feliratú, metálzöld rövidnadrág bal szárában veszett a homályba. A másik száráról sokat nem szabad elmondani, pedig annak volt csak igazán története. Abból csak egy arasznyi bütyök kandikált ki, ugyanolyan sötét pikkelyek borították, a végét pedig dróttal rögzített kamion gumibelső takarta. 

 

(…)

 

Senki sem látta azóta azt a nőt. Sem a Watzmann környékén, a kamionparkolókban, sem a közeli motelekben, sem a minden irányba végtelenül kiterjedő erdőkben a folyóvizek mentén. Meglep, de nem emlékszem az arcára, a haja színére, egyedül arra, hogy menni készült. Az este végére elmondta azt is, hogy hova. Å. 

 

Azért lepett meg, mert akkoriban még soha senki nem emigrált a mi negyedünkből, mindenki csak érkezett. El sem tudtam képzelni akkor, mit jelenthet az exit. A garázsok melletti barakkokban néhány szolgálati garzont rendeztek be, abban lakott az egyedüli ember, aki exitált, az első emigráns, Jácint apja. Dolgozott Sri Lankán, aztán visszament másodszor is, és többet nem jött haza. Jácint lány volt, utána az anyjával lakott, aztán egyedül. Sem addig, sem azóta nem ismertem más Jácintot. Se lányt, se fiút.

 

A nőt, aki menni készült, gyakran lehetett látni a Watzmann környéki parkolókban. Exitálni akart, mint Jácint apja. Tudta, hogy nem fog visszajönni. Arról beszélt, hogy nem neki való ez a hasogató levegő, kibírhatatlanok a forró nyarak, ez a vad burjánzás mindenütt, az állandó változás. Neki olyan hely kellett, ami soha nem fejlődik. Å. Örökre, északra. Másoknak nem beszélt erről. Igaz, másokkal semmiről sem beszélt. Csak vonaglott, mint homlokon vágott borjú.

 

Megpihenni, elhúzódni, mint beteg elefánt. Igen, ezt is mondta, elvonulni, mint beteg elefánt a csordától. Szembemenni ezzel a tobzódással, és kifújni a levegőt. Å. De nem térünk a lényegre végre? Fent vagy lent? Gondolja, nem ezért fizettem. Nem is tudom, miért fizettem, de én most hallgatnám ezt tovább, az idődet kérem.

 

Sokan jöttek akkoriban dolgozni a városba, megváltoztak a régi viszonyok, működtek az üzemek, a szelek új idők illatát hozták. Vágyakoztunk az újra. Az exit érthetetlen volt számomra, honnan ez a mérhetetlen keserűség, ami a hangjából olvadt ki. Ha majd nagy leszel, megérted. Erre tisztán emlékszem. A srácok azt mondták, minden kurva így beszél.

 

Jó, hogy leírtam azt az estét. Múlt héten láttam egy hírt egy skandináv szigetről, ahol egyébként soha semmi nem szokott történni. Egy szörnyűségről szólt. Å. Miközben elképzeltem a kis halásztanyát, ahol északról fújó sós szelek süvítenek, eszembe jutott az a nő a Watzmannról, de az emlékezetemből mindent teljesen felitatott az idő. Csak arra emlékszem, hogy beszélgettünk a fagyos konténerben, és nem értettem meg, hogy miért akar valaki elmenni onnan, ami nekem az Ígéret Földje volt. Újraolvastam a jegyzeteimet, de akkor már tudtam, hogy ha akarom, nekem kell feléleszteni azt a nőt, mert már nem él. Ilyen vagyok én, ha megfeledkezem valakiről, meghal.

 

Kérdezte, miért mentem oda. Nem mertem elmondani, hogy a borzongás hozott ide. Aztán egy idő után rákérdezett. Akarod látni a patáimat? 

 

A konténer bádogtetején apró cseppekben kopogott az eső. Szeptember volt, ilyenkor már havazni is szokott felénk. Félelmemben nem eltávolodtam tőle, hanem megragadtam a kezét. Lassan a combjára vittem, pedig nem akartam látni, de borzongani akartam, ahogy a többiek is tették. Ahogy végigtapogattam a térdét, feltépték a konténer ajtaját, és a két üvöltöző strici kivágott a parkoló kavicsaira.

 

Senki sem látta azóta azt a nőt, akiről az a hír járta felénk, hogy maga az ördög. Lófarka van és patája. Sokáig emlékeztem rá, aztán lassan az idő iszapjába merült. Miután én magam is exitáltam, el kellett felednem egy csomó dolgot. Csak így tudtam túlélni. Emigráltam én is, de nem találtam meg az Ígéret Földjét. Lehet, nekem nem is létezik ilyen.

 

Å. Az ördög hazája. Ez volt a címe. Egy brutális történet a messzi északról.

 

Újra eszembe jutott az a nő a Watzmann parkolójából, és attól tartok, most már soha nem fogom elfelejteni. Merre van Å? 67.9204924,12.9369416

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében