„Mert végesek vagyunk, és ezért az elutazás Velencéből végérvényesnek tűnik, hátrahagyni annyi, mint örökre elhagyni.”
(Joszif Brodszkij)
(Velence nem a szerelemé)
Velencébe azért kell elmenni,
hogy elhagyjuk egymást. Nem a nászút,
a szerelmesek óvatlansága
illik ide, hanem a szorongás,
hogy ki bír tovább talpon maradni
a salétromszínű enyészetben.
Hogy elváljon végre, ki tartozik
a lassan hódító víztükörhöz
s kié a kövek magányossága.
Velence nem a szerelmeseké,
csak emlékeztet a szerelemre.
Nem a nappali pompa, hanem a
hónapos szobák halott nyugalma
a késő esti áradás előtt,
amikor utak ágaznak el, majd
találkoznak újra, fojtott hangok,
a szatén fekete suhogása –
elrejt, elnyeli Velence fényét.
És minden, ami mozdul, a másik
mozdulatait tükrözi vissza
ebben az örökös elhagyásban.
(Julie Christie a Szent Márk téren, Vogue, 1973)
Csak az árnyék a holt kövön,
elfogy a nap, a hold köszön.
A csuklya alól feldereng
az arc, mögötte árterek.
Vizesárok a szem alatt,
vulkáni kráterek, tavak
kihalt medrében világít.
Valaha egy asszony állt itt,
az oszlopoknál, és végül
elment az árnyéka nélkül.
Hiányából összerakják
a San Marco őszi napját.
(A holtak szigete)
Velencében kétszer hal meg az ember.
Egyszer meghal rendesen, ahogy szoktak
a halandók. De akkor már rég halott.
Abban a percben, hogy a szigetváros
földjére lépett, feloldódott a kék
enyészetben, mint salétrom a campók
kövén, és levegő lett, történelem,
emlékké vált már saját életében.
És egyszeriben minden olyan távol
került, akár a hold: észlelhető, de
valószerűtlen. Csak egy csónak, ami
úszik San Michele szigete felé
az éjszakában, temetni a holtan
fogant elmúlni-nem-tudókat, Brodszkij
vagy Ezra Pound mellé, mindentől távol,
mint a hold vagy ez a város, ahol még
a halál is halálosabb, mint máshol.
