"megfigyelni más szigeteket"
Kereső  »
XXX. ÉVFOLYAM 2019. 16. (774.) SZÁM – AUGUSZTUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Fried István
Szigetlét és vágy a boldog szigetekre
MÁRTON EVELIN
Isola 34
Karácsonyi Zsolt
Szigetvilágok. Ellenének
Papp Attila Zsolt
Szigetváros
HORVÁTH BENJI
Rév
Vincze Ferenc
A sziget
A. E. Baconsky
A sziget művészei (Artiştii din insulă)
Ughy Szabina
Csenge
Hőgye Ádám
Körömlakk
Hevele Ádám
A politikai manipuláció nyáron
Horváth Szekeres István
Kívül tágas
Pataki Előd
Vacsora
Butcovan Figerald
Versek
Szakács István Péter
Közönséges rémtörténet
Murányi Sándor Olivér
A révész (regényrészlet)
Németh Szabolcs Előd
Wes Anderson ezerarcú szigetei
GELLU NAUM
A sziget (Insula) Részlet
PÁL-LUKÁCS ZSÓFIA
„Nincs üzenet a mának”?
Demeter Zsuzsa
Sziget van bent
Mărcuțiu-Rácz Dóra
„Sűrű, fontos költészet”
Jakabffy Tamás
Hermann Szabolcs és Szent István-kompozíciói
Kollár Dávid
Az Öröklét raktára
 
Horváth Szekeres István
Kívül tágas
XXX. ÉVFOLYAM 2019. 16. (774.) SZÁM – AUGUSZTUS 25.

Ez tényleg az utolsó menet lesz, aztán vége, gondolom. Búcsút intek J.-nek, A.-nak, és kilépek a rendszerből. Végleg. Keveset is beszélünk, mióta jeleztem, hogy én teljesen felszívódok, elpárolgok, nincs többé. Ugyan megbeszéltük, hogy ez a fuvar lesz az utolsó, de az már meglepte a társaságot, hogy én törlöm is magam. Ennyi volt. Fogom a pénzem és részemről vége.

 

Egy hajdani gazdasági épület pincéjében van a bázisunk. Valamikor tűzoltószertár volt. Az épületet elbontották, a helyét erdősítették, de valamiért a pincét nem töltötték fel, csak a bejáratot zárták le és födték be földdel. Valójában fel sem kellett fedezni a helyet, akkoriban gyakran arra jártam ki horgászni a kedvenc helyeimre és mivel a környéken gyermekkoromban is rengeteget csatangoltunk a haverokkal, kíváncsian lestem, mi lesz a beszakadt tetejű régi épülettel. És így jöttem rá, hogy a bunkerszerű, rendkívül masszív, boltíves pince megmaradt. Később egy nagyobb rést vájtunk rajta, gyeptéglás rejtekajtót építettünk rá, teljesen kipofoztuk, s néhány akkumulátorral két hétig is bírni lehet ott lent. Mivel akkoriban már jócskán benne volt a levegőben, hogy miféle idők közelítenek, eredetileg bunkernek szántuk. Végül ez lett a bázis, mert bár romlottak az állapotok, a helyzet végül nem olyan brutális, mint amilyenre számítottunk.

 

Éppen ez jár a fejemben, amikor a hátunk mögé behúz egy rendőrautó és jelez, hogy húzódjunk le. J. leállítja a motort, ülünk és mereven nézzük az éjszakát. Az egyik zsaru kiszáll, majd mellénk érve, a kezével jelez, hogy a sofőr tekerje le az ablakot.

 

Miközben az okmányokat ellenőrzi, a társa is kiszáll, lassan körbejárta az autót, mintha a karosszéria fényezése érdekelné. Félünk. Félek.

 

Ehhez nem lehet hozzászokni. Nem mutatni a félelmet, azt meg lehet tanulni. Megszokni viszont soha. Ahogy azt is, hogy kiszúrd azt, aki leplezi a félelmét. Még soha nem történt baj, tapasztalatunk is volt. De a tapasztalat mögött sok lezavart buli van. És a nagy számok törvénye szerint, az esély, hogy elkapnak, egyre nagyobb, és éppen ezért, ahogy az időben haladunk előre, a tapasztalat már egyre kevesebbet nyom a latban. De már egyre könnyebben is csináljuk, a kezdeti félelem és rossz előérzet a sebezhetetlenség illúziójává vált. De ez már csak amolyan utólagos bölcsesség.

 

Miután az összes „kiléptetőt” rákötjük egy számítógépre, a beállítások szinte maguktól megtörténnek. Akkora már a rutin, hogy közben még viccelődni futja a figyelmünkből. Csak akkor ugrik torkunkba a gombóc, ha valami szokatlan zaj hallatszik kintről, vagy ha távoli szirénázást hallunk. Pedig tudjuk jól, ha visznek, nem szirénázva jönnek majd, hanem ránk robbantják a pinceajtót, vagy hajnalban visznek el otthonról. És egyre nehezebben találunk vevőt, egyre alacsonyabb áron megy az áru, ami arra utal, hogy lassan mindenkinek van már ezekből, gyakran még a zsaruknak is. Sőt, az a hír járja, hogy van, aki házilag készíti el, velem is szembejött már a világhálón néhány ilyen barkács kütyü terve.

 

Mindig tízesével kalibrálunk. Nagyjából harminc másodperc az egész. Majd újakat csatlakoztatunk, újra kalibrálunk. Általában minden szállítmányt három-négy napig készítünk elő, aztán megy minden vissza a dobozokba és szállítjuk a megrendelőnek, aki Isten tudja hogyan teríti, kiknek. Nincs arcuk. Talán olyanoknak, mint mi. Addig is, amíg kalibrálunk, meg kiszállítunk, minket is ezek a kis áramkörök helyettesítenek a rendszerben. Igaz, csak egy-két napig lehet észrevétlenül kilépni, mint ahogy példás, társadalmilag hasznos életet élni is csak egy-két hónapig bírunk úgy, hogy közben bele ne hülyüljünk. És én tudom, hogy meglépem azt, amiről alig hallani. Hogy végleg kilépek a rendszerből. Keveset tudni azokról, akik meglépték ezt, ugyanis ha valaki kilép, az gyakorlatilag láthatatlanná válik és nincs visszaút, hogy elmondhatná, milyen „odakint”. Látok ugyan néha egy-egy alakot, akiről sejtem, hogy kilépett, de valahogy nem esz a fene, hogy a bizalmukba férkőzzek és érdeklődjek. Már az is borzalmas aberráció mások szemében, ha valaki ilyesmit birtokol, hogy néhány napos szünetet tart a saját életében. Olyan deviancia ez, hogyha rajtunk ütnének, egyetlen barátunk nem maradna, a családtagok még a tárgyalásunkon is szégyenkezve jelennének meg, holott néhány éve még morgolódva mentek bele a játékba. Ám lassan beleszokott mindenki. Kimerítő dolog ellenállni a megváltoztathatatlannak, ezért az ember konformizálódik, így hamar elviselhetővé válik bármi. Lassú, de egyirányú folyamat volt, minden új rendelkezés csak egy hajszálnyival volt rosszabb az előzőnél, de mindig az elviselhetőség határain belül, és ma már ez az új normális. Csakhogy a rendszer nem számolt azokkal, akik nehezen alkalmazkodnak.

 

– Hová tartanak? – kérdi a zsaru. Hajnali négy óra múlt, és három fazon egy autóban, ami jóval a felső sebességhatár alatt halad az éjszakában, az több, mint gyanús.

 

– Z.-be, és valami parkolót keresnénk, ahol nyugisan kávézhatunk – mondja J. És én a zsaru helyett nem hinnék neki. Mert még arra is válaszol, amit senki sem kérdezett tőle, hangjában nyoma sincs az ingerültségnek, mint az elvárható volna egy sofőrtől, akit hajnalok hajnalán állítanak félre. De ekkor megszólal a GPS, hogy útvonaltervezés, a rendőr benéz a vezető felőli ablakon, elolvassa a kijelzőn a célpontot, visszaadja J.-nek a papírokat, szalutál és csak annyit mond: „Jó utat!”

 

– Majd holnap megölellek és megcsókollak. Lehet, még meg is duglak! – mondom J.-nek. Mert J. a jövőbe látott. Mert nála mindig, mindennek klappolnia kell. Mert egészen eddig soha nem kellett még felmondanunk a leckét. Kismilliószor megtettük ezeket az utakat, minden alkalommal Z. volt a sztori és soha meg nem állított még senki, soha nem kérdezte senki, hova megyünk. És az első alkalommal, mikor megtörténik, a GPS visszaigazol minket. Ez nem szerencse, ez már zsenialitás. De J. ijesztő figura, talán tényleg sose fél. Talán tényleg igazi pszichopata, nemcsak megjátssza magát. Ettől függetlenül, mi mindannyian szeretjük. Igazából ő érdemelné a főnöki státust, annál is inkább, mert nagy, erős barom, és megfontolt. Egy-egy megállapodásnál csak megáll a háttérben, mint akinek köze nincs semmihez, cigarettázik és köpköd, mint egy igazi, hétpróbás prosztó. De a jelenléte mintegy aláhúzza a megállapodások tartalmát, és ebből mindenki tudja, hogy velünk nem érdemes viccelni, mert mi sem viccelünk soha, eddig még senkit nem vertünk át soha, és az esetleges károkért is mindig felelősséget vállalunk.

 

És mint a legutóbbi öt buli előtt, ez alkalommal is elismételjük, hogy ez lesz az utolsó, és ez alkalommal is elhisszük. Tavaly kezdtük el beszélni egymás közt, hogy annyi ideje csináljuk már ezt az egészet, hogy előbb-utóbb megütjük a bokánkat. Pedig tartalékunk is van, talán egy életre, és technikai tudásunk is van már annyi, amennyivel mi is eltűnhetnénk örökre balfenéken, nemcsak azok, akik megfizetnek érte és különben is, kinek kell már az izgalom… Ez egy olyan elfoglaltság, amihez huszonévesen is egyszerre vagy túl koros és túl fiatal, mi meg már jócskán elrúgtuk a harmincat is.

 

Mint mondtam, J.-nek kellene a főnöknek lenni, de már az elejétől fogva mindenki tőlem várja, hogy ötleteljek, hogy tervezzek. Nekem vannak a megfelelő kapcsolataim, de nem mintha az én érdemem lenne az egész. Véletlenül kerültem bele ebbe az egészbe, én láttam meg először a pénzt a dologban. És valahogy én jövök rá mindig, mi lesz a trend egy-két hónap, egy év múlva, de ennyi. Az is lehet, néhány év múlva változik a rendszer, és akkor fuccs a megélhetésünknek. És nem marad semmi ebből az egész Robin Hoodosdiból, ebből az egész ellenállósdinak nevezett kis bizniszünkből, ami mégiscsak üzlet, akárhogy is vesszük. S majd lecsúszott alkeszként egy korsó sörért sztorizunk egykori hőstetteinkről olyanoknak, akik még csak nem is értik, miről beszélünk.

 

Ehelyett most itt vagyunk hajnalok hajnalán a város szélén, és úgy teszünk, mintha sose halnánk meg, vagy mintha éppen holnap sem volna, csak a jelen. És ebben a jelenben az utcai lámpák fényén túl előbukkan a vasúti felüljáró. J. lassít, hogy körülnézhessünk. Talán eső készül, mert szélcsend van, és mintha párás volna a levegő, de lehet csak a kombinát közelsége miatt érezzük mindezt. Sehol egy lélek, egyetlen autót látok a kiürített orvosi rendelő előtt parkolni, de a távolság és az elsötétített szélvédő miatt nem tudom megállapítani, hogy ül-e benne valaki. Nagydarab luxusterepjáró, ha figyel valaki, akkor nem ebből teszi majd, hanem egy jelentéktelen kisautóból, gondolom. De amint letérünk a kis földútra, a dzsip fényszórói felkapcsolnak és az autó elindul. Nem minket követ, ellenkező irányban hajt át a felüljárón, nem is lassít, de a gyomrom egész kicsire megy össze. Indulás előtt nem ettem, ezért úgy érzem magam, mint aki forró ólmot nyelt.

 

– Mi volt azzal a terepjáróval? – kérdi A., de nem kap választ. Bámulunk bele a nedves sötétbe, megpróbáljuk belefúrni tekintetünket ebbe az ijesztő semmibe, ami körülvesz.

 

Az autónk az egykori kínai piacnál balra tér, és elmerülünk a sötétben. Egy idő után a kerekek alatt sem ropognak már a kavicsok. Majd egy éve nem esett az eső, az utat lepő arasznyi por a kerekek hangját is elnyeli, majd nyomunkban a magasba száll. Így, amikor végre megállunk, és J. kikapcsolja a fényszórókat, meg a motort is leállíttja, a csend és a sötét szinte harapható. Rágyújtok, és az öngyújtóm csak a cigarettámat, meg a kezemet világítja meg, a társaimból semmit nem látok. A lépteink zaját is felissza ez a könnyű por. Olyan puha, hogy nem is érezzük, mintha egy második, arasznyi légköre volna a Földnek.

 

És ezért tudnak meglepni minket. Meg azért, mert mi soha nem hordunk magunknál fegyvert, mintha ezzel is tagadnánk köztörvényes mivoltunkat. Mert néhány éve bizony már mi is az alvilághoz tartozunk, még akkor is, ha két tele könyvespolcom van, és örökbe fogadtam egy kutyakölyköt, és a fiókomban ott az anyám meg az apám fényképe, és művészettörténetből diplomáztam, és horgászni járok, és délutánonként néha a parkban olvasok. És békejelet tetováltattam a vállamra. És két cserép orchideát tartok az ablakban. És csipkefüggönyöm is van. És csendéletek a falon és kutyás naptár. És hiába hallgatok a reggeli kávé mellé Chopin-t, mert ez most semmit nem változtat azon a tényen, hogy vagy öt ember lő ránk, és ebben a rohadt sötétben azt sem tudom már, hogy a többiek élnek-e még. Csak azt tudom, hogy sötét van, csak a torkolattüzek fénye villog a sötétben, és én hason fekve, behúgyozva, befosva nyelem a száraz, fémes izű port, és nyűszítve motyogom, hogy óénédesjóistenem, pedig vallásos sem vagyok. És én már nem is én vagyok.

 

 

 

Horváth Szekeres István 1975-ben született Csíkszeredában. Közel nyolc évig újságíró-karikaturistaként dolgozott az Új Magyar Szónál és az Erdélyi Riportnál. Jelenleg a Maszol.ro hírportálnak rajzol.

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében