Mottó:
Nincs kártékonyabb téveszme, mint az, amely az egész, rendkívül differenciált emberiségre egyetlen szociális sablont akar intellektuálisan és csupán külsődlegesen, szervezetileg rákényszeríteni.
Ludwig von Polzer-Hoditz (1869–1945)
A sablonos, kiagyalt jövőképek kiagyalására törekvő, akár reformer, akár forradalmár utópiák éppen azért olyanok, amilyenek, mert a múltról is ugyanolyan agyonegyszerűsített, sematikus, kezdetleges képet alakítottak ki, mint akár a – jelenről, a mindenkoriról.
A XIX. század utolsó harmadában, a régi szép békeidőkben, három radikalista „harc”-ideológia alakult ki, amelyek többé-kevésbé igazságtalanul, Darwin, Marx és Bachofen nevéhez fűződnek: fajok harca, osztályharc és a nemek harca. Az első kettőre (a fajok harcára, azaz a rasszizmusra és az osztályharcra, azaz a fundamentalista szocializmusra) ráment a XX. század. Az emberiség a felvilágosultság jegyében erkölcsileg és közerkölcsileg visszatolódott háromszáz évvel, a harmincéves háború korába. „A nemek harca”, első korszakában még a szocialista és a rasszista mozgalmak keretében gyűjti az erőt, de végül önálló ideológiát, világnézetet alakít ki, és ráadásul nemcsak tudomány és áltudomány, nemcsak filozófia és bölcsködés, nemcsak tendenciózus művészet és álművészet kap helyet az eszköztárban, hanem a pornográfia is, ez utóbbi a legkezdetek óta, de különösen kifejlődve a film és a tévé táptalaján.
***
A kolozsvári Korunk folyóirat óvatos filozófiai-ideológiai megközelítésben idei 3. számában kétes sugallatokat tartalmazó NŐI SZEREPEK főcímszó alatt igyekszik helyzetképet adni a nőmozgalmak mai taktikáiról, illetve szellemiségéről, tudományos tájékozódási pontokat lehetőleg kerülve.
A lapszerkesztő az egyik „vezértanulmány” alapeszméjét kiugratva, a lapszélen összefoglalja a lényeget: Már az ókori görög filozófusok sokat tettek azért, hogy a nők biológiai determináltságával, másságával magyarázzák a felettük való uralkodást.
Ezt a „már a régi görögök is” felkiáltású vezérgondolatot érdemes lenne közelebbről felfejteni, mert úgy a lapszámból hiányzó humort meglehetősen vaskos méretekben pótolhatnánk. A humorizálással azonban óvatosan ajánlatos bánnunk: ennek szemléltetésére hadd idézzek egy kis közleményt, amely a tavaly jelent meg a kolozsvári helyi lapban (Szabadság).
KONFERENCIA A NEMEK KÖZTI KÜLÖNBSÉGEKRŐL, EGYENLŐTLENSÉGEKRŐL... „Barát Erzsébet, a Közép-Európai Egyetem budapesti tanára előadásában kitért arra, hogy a rendszerváltozást követően Magyarországon a szólásszabadság jogán a médiákban különböző pejoratív jelentéseket tulajdonítottak a feminizmusnak, amit azzal igyekeznek hitelteleníteni, hogy ideológiának bélyegzik. … Érvelni kell, nyilatkozta az előadó, hogy büntetőjogilag lehessen szabályozni: mit lehet mondani és mit nem. Természetesen ez nem jelenti a szólásszabadság tagadását.”...
Persze, hogy nem, régen köztudomású, a szólásszabadság azt jelenti: arról lehet beszélni, amiről szabad! Viszont e kijelentéstől ugyancsak összezavarodhatna az olvasó, ha komolyan venné, hogy a feminizmust ideológiának minősíteni: gyűlöletbeszéd. Ugyanis e feminista szám főszerzői, amikor felelősségre vonják az ókor nagy filozófusait, ideológiai síkra szorítják vissza az egész problémakört!
Ezen az alapon azt kellene hinnünk, hogy kétezer év óta goromba részeges alakok nem azért verik a feleségüket, mert sótalan volt a kása, vagy mert a szomszédbeli fiatalabb menyecske ringó járása feszültségekkel terhelte meg a légkört, hanem mert túl sokat olvasták Platón, Arisztotelész, avagy Alexandriai Philon műveit.
***
Nagyon sokan gitároznak manapság, akik tulajdonképpen nem is tudnak gitározni, de még jól meg is élnek belőle. És nagyon sokan „foglalkoznak filozófiával”, akik emiatt filozófusnak tartják magukat; mindenkinek van öt-hat ilyen ismerőse, s ez nem olyan, mint amikor sportújságírók olimpiai bajnokok társaságában fényképeztetik le magukat, a mai filozóf-tudósítók a képen a mesterek elé állanak, vagy a nagyok vállára tett kézzel feszítenek.
Na és, miért fáj az valakinek is, ha egy filosofo-sociologico-kultúrantropológiai arcélű folyóirat nőnapi hóvirágcsokor helyett a fallo-logokratikus görög klasszikusoknál keresi a nők hátrányos helyzetének okait? (Ez a „fallo-logokratikus” köznyelven úgy adható vissza, hogy a férfiak „nemi szerves dumájukkal uralkodnak” a nőkön, agyondumálják őket!)
Egyes szerzők úgy mennek el a humor forrásai mellett, hogy nem merítenek belőle: miközben állítják, hogy a görögökkel kezdődött meg a nők kirekesztése a szellemi életből, a nők intellektuális értékének kétségbe vonása, egyetlen szavuk sincs arról, hogy ugyanezeknél a görögöknél a tudomány, a szellem, a művészetek védőistene nő: Pallasz Athéné. (Római megfelelője Minerva.) „Athéné találta fel a fuvolát, a kürtöt, az égetett agyagedényt, az ekét, a gereblyét, az ökör nyakába való igát, a zablát, a kocsit, a hajót. Ő tanította meg az emberiséget a számok tudományára” stb. (Graves) Nem humoros, hogy éppen feminista szerzők eltekintenek ilyen görög előzményektől? S ha éppen kénytelenek szóba hozni az ősistennőt, aki tulajdonképpen maga a világ, akkor rögtön hozzáteszik: igen, de a férfiisten a világ fölött áll! (A vénkisasszony sziszegi egy mulatságon a barátnője fülébe: Szörnyű, hogy ezek a férfiak milyen szemérmetlenek! Hogyhogy, kérdi a másik, hiszen mind illedelmesen fel vannak öltözve? – Igen, de a ruhájuk alatt mind meztelenek! Akárcsak a görög filozófusok.)
Athéné nem a kivételezett hetéráknak jelképes alakja, akiket a jobb férfiak hódolattal körülrajonganak, miközben otthon a feleségüknek, kizárva a logokrácia köreiből, a lusta rabszolganők pofozgatásával kell beérnie.
Athéné Pallasz nem is magányosan élvezi kitüntetett szerepét a kultúrából kizárt nőkkel szemben. Itt vannak például a múzsák, mind a kilencen. S nem meglepő-e, nemcsak a tánc vagy a komédia, de a tragédia, a líra, az ékesszólás, a történetírás, az elégia, a zene, de még a csillagászat ihletének ajándékozói is nőalakok? Hogyan kerülhette ez el a posztmodern feminista filozófok érdeklődését, dekonstrukció közben? (És hogy a gnosztikusok Sophiája, a középkor Madonna-kultusza és a tudós apácák, Aquilai Szent Teréztől Ráskay Leáig, most ne is említtessenek!)
A legrokonszenvesebb Női Szerepek, a költők és művészek múzsái Beatricétől kezdve, a sok Laura, Lilla, Júlia, Anna, Gina, Léda, Flóra, Viola persze nem hozható fel érvül, mert beállíthatóak úgy, mint a férfiúi önzés, sőt kizsákmányolás jelképei, mint a „kommunikációs marginalizálás”, sőt kirekesztés alattomos műfogásai.
***
Platón, egyáltalán a görög filozófia nagy forrása, Szókratész, a filozófus egy Xantippe nevű feleséggel bírt, aki köztudomásúlag fölényes módon bánt a filozófussal, kedvenc szórakozása volt a filozófust négykézláb mászkáltatni, és a hátán lovagolni, Szókratész ezt igazi filozófusként tűrte, lehet, élvezte is... Vajon nem emiatt érzik úgy a feministák, hogy a görög-római filozófusok ennek a megtorlásául alakították ki nőellenes bölcselemeiket? Mivel arról nincs adat, hogy Seneca nők hátán lovagolt volna.
***
Nem kevésbé humorosnak, sőt nevetségesnek hat, hogy két évszázadnyi tomboló osztályharcos propaganda után sem jut megannyi nemi harcos szerző eszébe, hogy minden olyan társadalomban, ahol a nőket elnyomják, ott másokat is elnyomnak? Hogy egyáltalán az erőre (kratosz) épülő társadalmakban a logokrácia megvalósulásaként az erősebb kutya ugat elve érvényesül? Minél gyengébb valaki, annál inkább elnyomják: a nő, nem mint nő nyomatik el – hiszen éppen a legnőkirekesztőbb társadalmakban imádják mint szeretőt és dicsőítik mint anyát! –, hanem mint gyengébbik fél! Szegények, képzetlenek, rossz származásúak társaságában.
Az kapitalista igazságtalanság, hogy egyenlő munkáért nem kapnak egyenlő bért – de nem a „haladó” piacgazdálkodás törvényei hatnak itt? Ha nagyobb a munkaerő-kínálat, kevesebb bérért is dolgoznak? S ha magasabb lesz a kereslet a női munkaerő iránt, többet fizetnek nekik.
Ugyanakkor kíváncsivá lesz az ember, vajon ez az elv a filozófusoknál is érvényesül? Egy filozófia-professzornő mennyivel keres kevesebbet, mint férfi kollégája? És hogyan mérik például a filozófiai teljesítményt?
***
Ahol valami felesleges, ott mindig hiányzik valami szükséges. A „filozófiai megközelítés” egyik ártalma, hogy elvonja a figyelmet s az energiát az egzaktabb tudományos módszerű vizsgálatoktól. A tényeket és nem az előítélet-ellenes előítéleteket véve kiindulási pontnak, aki valaha is szemügyre vett társadalmat a nemek közötti viszony valósághű leírása céljából, annak feltűnt, hogy a felszín, a felületi formák mennyire különbözhetnek a mélyben végbemenő működésektől. Annak ellenére, hogy fecseg a felszín és hallgat a mély.
Például a nemek közötti valódi esélyviszonyok sokszor nincsenek összhangban a társadalom látható szerkezetével, vagy akár a jogrenddel sem. Elég egy példához folyamodnunk a múltból s egyhez a jelenből.
A spártaiság fogalma általában a maximális férfiasság fogalmával vagy elképzelésével azonos az emberiség nagyobb részének tudatában. A spártai férfi bátor, törvénytisztelő, kötelességtudó, szenvedést, fáradságot egyaránt kitűnően tűr, nem hazudik, keveset beszél és mindenekfelett – Hűséges! Az államhoz és a feleségéhez egyaránt.
Ez a szigor, keménység – azonban csak a spártai férfira vonatkozott; a nőkre egyáltalán nem! Szóba sem jött. S bár két király is és öt főtanácsos vezette a spártai államot, a társadalom belső mozgását, kezdve a neveléstől, házasságtól, életviteltől, a nők irányították, külső szervezési alakzatok nélkül is. Még ha csak rege is, jellemző, hogy Helénát, a spártai királynét, azok után, hogy otthagyta férjét és gyermekeit s Trójába szökött, hazatérése s tízéves házasságtörése után úgy fogadják, mintha mi sem történt volna!
Az a világ azonban, amit Spártának nevezzünk, egy kegyetlen rabszolgatartó-katonai-kizsákmányoló társadalom felső szintje. A szabad spártai méltatlannak érezte a munkát, ő csak hadakozott, helóták, rabszolgák tartották el őket munkájukkal. A helóták és a „környékbeliek” férfija-nője egyforma rabságban élte le életét. A spártai hölgyek „kényedelemben”, bőségben, megbecsülésben...
Az érzékeny, nemes lelkű spártai hölgyek azokat a csecsemőket, akiket nem tartottak „életrevalónak”, ledobálták a Tajgetosz hegyéről. Szó sincs róla, hogy csak a fogyatékos gyerekeket gyilkolták volna meg: nyilván már ők is tudták, hogy atlétikus típusú férfiak nemcsak katonának a legjobbak, hanem a nőkkel szemben is éppen az ilyen testalkatúak a „legengedékenyebbek”, a „cingárak” viszont (a cerebrospinális alkatúak) kritikus, izgágább természetűek, a nőkkel szemben is arrogánsabbak. Spárta női a háttérből, mai fogalmak szerint fasiszta faji politikával tenyésztették a „férfiideált”!
***
Minálunk nem nagyon szokták lobogtatni a nőmozgalmiak azokat a statisztikákat, amelyek a fejlettebb civilizációjú társadalmakban a szellemi, főleg a „humán szakok” területén feltüntetik a nemek szerinti megoszlást: ám statisztikák nélkül is szembetűnő, hogy a közoktatás mennyire elnőiesedett. Nem ismerem a mai adatokat, de emlékszem, harmincegynéhány évvel ezelőtt a bukaresti egyetem filológiai karán egyes szakokon száz az egyhez volt az arány, a nők javára! Hogy ez mennyire a koedukált oktatásnak köszönhető, arról sokat írtak és beszéltek, nincs is miért tölteni vele a helyet, csak azért említem, mert a serdülő korban gyorsabb ritmusban fejlődő lányok hamarabb kialakuló céltudatosabb személyisége olyan légkört teremt, amelyben bizonyos lélektani és szociológiai áttételek miatt éppen olyan esélytelenek a fiúk „a verseny” bizonyos szakaszában, mint a nők lennének az atlétikai versenyszámokban, ha közösen indulnának a hosszabblábú férfiakkal...
A csattanó pedig az, hogy egyes nőmozgalmiak ebben is a nők hátrányos helyzetbe kényszerítését látják: egyre több nő lép rangon aluli kapcsolatokba, szellemi és kulturális színvonalon aluliakba. A francia parnasszista költészetről doktori értekezést író ifjú tudósnő az építőállványok között bujkál, hogy a kőmíveslegénynek ő udvarolhasson, aki már a tizedik osztály után felhagyott a „humán érdeklődéssel”, szóval, mondják, az ilyesmi is csak a férfiak önzését szolgálja, akik inkább elmennek trógernek, de nem vállalják, hogy logokráciában a nő egyenrangú legyen velük! És miközben a nő a francia rendhagyó igéket kénytelen magolni, a férfiak kommunikációs stílusát malteroslányok és takarítónők alakítják ki, a kulturáltság így előbb-utóbb mindenütt leszáll arra a nívóra, amit az átlag tévéjátékok propagálnak...
***
Amikor az ideologizáló társadalmi aktivisták hamis kérdésfeltevésekkel hamis irányba terelik a megoldáskeresőket, a nemek viszonya egyre súlyosabb válságtüneteket mutat. Tagadhatatlan, hogy van férfiönzés is és van kvázi-előítélet, és volt is, mint ahogy van és volt női „haszonelvűség” is, és valamely társadalomban minél emancipáltabbak a nők, annál kisebb a népszaporulat, mintha az anyaság nem volna rokonszenves női szerep, mintha éppen az akadályozná a női személyiség szabad kibontakozását.
Pedig milyen különös: a szellemi életben, tudományban, művészetben, közösségi tevékenységben sikeres, eredményes nők között mintha több lenne a családanya, mint a gyerektelen nő!
Amit a nemek közti viszonylatban előítéletnek nevezzünk, az gyakran inkább csak utólagos magyarázkodásféle: valamilyen már előbb kialakult viselkedésminta mentegetőzése. Sokszor meg lehet szociológiai, néprajzi vagy kulturális indítékokkal magyarázni, miért viszonyulnak a nemek egymáshoz annyira különbözőképpen földrészekként vagy kistájakként, népek vagy népcsoportok szerint, hogy miért türelmesebb például a skót férfi a nők iránt, mint az angolszász, miért nyersebb a székely férj, mint a csángó vagy a mezőségi, sokszor viszont nem! A különbözőségek okának keresésében egyesek hajlamosak akár kozmikus vagy misztikus magyarázatokhoz is folyamodni. De minden szembetűnő jelenség alól is van kivétel, léteznek ellenpéldák is, és nemcsak egymásmellettiségben, hanem egymásutániságban is.
A történelem mindegyre megismétli önmagát – és mindegyre megtagadja önmagát...
***
A feministák és antifeministák egyaránt elkövetik azt a hibát, hogy a kérdésnek csak a hatalmi aspektusait nézik, vagy legalábbis csak a presztízs oldaláról értékelik a helyzeteket. Pedig a nő-férfi viszonynak vannak egészen más oldalai is: például a romantikus! És a lírai. Ennek az ignorálása ugyanolyan süketség, mintha a racionális vonatkozásokat hanyagolnák el.
Az sem jelentéktelen mozzanat, hogy az összes élőfajokkal szemben az embernél a nő képviseli a szépség teremtés-eszményét, a férfi csak az erőt. Legalábbis így volt a XX. század elejéig, amíg az esztétikában előnyt nem szerzett „a torz alak s a kétes rémület!”
Ám ne kacérkodjunk a végén mi sem filozófiai (vagy „filozofikus”) nézőpontokkal.
* Jegyzet. Az említett Korunk-lapszámból elsősorban Hübel Szilvia (A másik és a másság a feminista diskurzusban), Zamfir Korinna (A veszélyesen gyenge nő) és B. M. Mulwaney (Nemi különbségek a kommunikációban) ingerelnek ellentmondásra. Más írások (pl. A. Codoban: A Nyugat nőiesedése, Ferenczi Enikő: A nemek közti különbségek...) együttgondolkodásra késztetnek. Sajátságos, hogy a bibliográfiákban olyan alapvető művekre, mint Bachofen: Anyajog vagy D’Amfreville: Le naufrage des sexes, sohasem esik hivatkozás!?