"megfigyelni más szigeteket"
Kereső  »
XXX. ÉVFOLYAM 2019. 16. (774.) SZÁM – AUGUSZTUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Fried István
Szigetlét és vágy a boldog szigetekre
MÁRTON EVELIN
Isola 34
Karácsonyi Zsolt
Szigetvilágok. Ellenének
Papp Attila Zsolt
Szigetváros
HORVÁTH BENJI
Rév
Vincze Ferenc
A sziget
A. E. Baconsky
A sziget művészei (Artiştii din insulă)
Ughy Szabina
Csenge
Hőgye Ádám
Körömlakk
Hevele Ádám
A politikai manipuláció nyáron
Horváth Szekeres István
Kívül tágas
Pataki Előd
Vacsora
Butcovan Figerald
Versek
Szakács István Péter
Közönséges rémtörténet
Murányi Sándor Olivér
A révész (regényrészlet)
Németh Szabolcs Előd
Wes Anderson ezerarcú szigetei
GELLU NAUM
A sziget (Insula) Részlet
PÁL-LUKÁCS ZSÓFIA
„Nincs üzenet a mának”?
Demeter Zsuzsa
Sziget van bent
Mărcuțiu-Rácz Dóra
„Sűrű, fontos költészet”
Jakabffy Tamás
Hermann Szabolcs és Szent István-kompozíciói
Kollár Dávid
Az Öröklét raktára
 
Murányi Sándor Olivér
A révész (regényrészlet)
XXX. ÉVFOLYAM 2019. 16. (774.) SZÁM – AUGUSZTUS 25.

A leányfalui fürdőből a szigetre menet szóba elegyedek Zsocival. Harminchárom éve telnek napjai a folyamon. Előtte három évig targoncásként dolgozott a szentendrei írószergyárban.

 

– Ez legalább nem unalmas. Minden átkelésnél történik valami. Most éppen nem tudok kikötni a dagály miatt, mert ilyenkor mintha visszafelé folyna a víz, és eltolja a parttól a hajót. Muszáj még egy kört tennem az utasokkal, hátha másodszor sikerül a kikötés koppanás nélkül. Szinte hangtalanul kell a stéghez érnie a hajótestnek. Hiába gyakorlom több mint három évtizede, úgyse sikerül mindig. Közben a csónakázókra is figyelnem kell. Ne felejtsd el, a vízen is sok a hülye, nemcsak a szárazföldön.

 

– Egyedül élsz? – teszem fel a kissé talán tolakodó kérdést.

 

– Igen. A stégtől számítva a második házban. Négyszer is volt nőm. Mind a négyszer két évig. De amikor közeledett volna az esküvő napja, mind leléptek. – Rezzenéstelen arccal emeli szeméhez a távcsövet.

 

– Mit kémlelsz? – kérdem.

 

– A búbos bankákat. Nézem, hogyan halásznak. Ilyenkor szoktak.

 

– Nem tudtam, hogy a búbos banka halászik. Nem szárazföldi madár? Nem valami gémféle az inkább? Harcsa van a folyamban? – alkalmatlankodom tovább.

 

– Eltűntek – feleli. – Régebben voltak, de most csak néha fognak a horgászok és akkor is kisebbet.

 

– Süllő?

 

– Az nincs. Volt, de nincs. – feleli unottan, mint aki le akar már rázni, mert túl sok neki a beszéd. Hallgatag embernek tűnik. Vékony, alacsony termetével magát kihúzva áll a kormány előtt, csontos arcába mély barázdákat vájt az idő, több hetes borostája miatt elhanyagoltnak látszik, élénk szeme azonban különlegessé teszi. A tekintete beszél, amint a folyamot figyeli. Tovább nem kérdezem. Némán állunk egymás mellett. – Mire gondolhat? – tűnődöm. – Biztosan elégedettebb, mint én, aki a folyamon is állandóan a változást keresem. Nem elégedek meg Hérakleitosz mondásával, hogy nem léphetek kétszer ugyanabba a folyóba. Mindennap a másságot lesem, legyen az a partról vízbe hajló fűzeken, a felhők alakján, a stég mellett élelmet kereső vadkacsákon, vagy az utazó emberek arcán. Ez a másság teszi rendkívülivé számomra magát a folyamot, amely látta bejönni Pócsmegyerre az ezerötszázötvenes években a törököket, átcsónakázott rajta a falu földesurának számító Esterházy-család, aztán a település pékje, aki egy ezernyolcszáznegyvennyolcból fennmaradt feljegyzés szerint Kossuth Lajos asztalára sütötte a mindennapi kenyeret. Szédületes arra gondolnom, hogy utánuk a folyó most engem lát és Zsocit, a révészt, aki leveszi szemétől a távcsövet, és tekerni kezdi kikötéshez a kormányt. Nemcsak a dagály miatt másképp folyó víz olyan, mintha állna, hanem az idő is megállt. Évszázadokká változnak a másodpercek. A pócsmegyeri Kháron mintha az időtlenségben igyekezne partközelbe terelni ladikját. Gondolataimba mélyedek. Az itteni emberek szeretnek, de a vizek vadaival, a harcsákkal továbbra sem sikerül találkoznom. A folyamért jöttem és értük. Hogy ne engedjenek belefásulni a Madarasi Hargitáról tiszta időben látszó Déli-Kárpátok látványához szokott tekintetembe. Hogy új fejezetet nyissanak zavaros életemben. Szigetlakóként, a folyam közepén ugyanis nincsenek hétköznapjaim. Ünnep megetetnem udvaromon a madarakat, ünnep két weimaraneremmel a séta, és ünnep az esti horgászat. Akkor is, ha jó ideje csak az íróasztalomon levő kis akváriumban látok halat.

                                                                                                        

Nem tudom, mikor kötünk ki, és mennyit üldögélek még egyedül a réven, miután távozott a többi utas. Zsoci, a révész türelmesen vár. Sejti, hogy valami félbolonddal van dolga, mert egyszer csak megszólal:

 

– Neked sincs családod? Cigid van?

 

– Nincs. Egyik se.

 

Fáradtan legyint, majd leül az utasok padjára. Mintha magának beszélne, miközben arra gondolok, nem értem, miért nyílnak meg nekem ismeretlenül az emberek.

 

– Apám és anyám rég meghalt. Senkim nincs. Most már utódom sem lesz. Egyedül élek. De vajon meddig? Sokszor indultam le úgy a hajóhoz, hogy átdobom felette a horgonykötelet, és a végére akasztom magam. Aztán valami megállít. Kíváncsi vagyok, hogy másnap milyen lesz a vízállás, látok-e madarat, és ki tudok-e kötni ismét anélkül, hogy plusz kört kéne tennem. Mert ez harminchárom év gyakorlat után se mindig sikerül. Nem beszélek mellé. A folyó. A folyó tart életben…

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében