1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

Látom, ránktelepültél, furmányos vagy erősen,

            gondtalan állat, forgatod apró, „szent” daliáid.

Fényre terelgeted és megmozgatod őket a tájban,

            érezzék a szabadság vágtázó sosevoltját,

sejtsék isteni lények lábanyomát a homokban,

            hegy tetején halihózzanak, aztán húzzanak innen,

mélyre, a völgybe, a kezdeti sávba, de jól iramodva.

            Tűnnek a sárkányok, az oroszlán még idehallik,

szűz az időd, szeptember, sárló kanca a csődört

            megmosolyogja miattad. Régi idők aranyát most

gyűjti a szempár, képek sorjázását tolja a térbe.

            Mert ami bent volt, most csakis érted lép a világba:

szobrok szólnak, törnek a színek – fénye a nyárnak.

            Hozd az italt, kivedeljük, bensőnkből, ami vedlés,

új bőrünket meg ne kisértse a száraz igazság.

            Mint vén lépcső, lassan emelkedj, tűnt tavaszokból

hozd a reményt, hogy tényleg télig tartson a táncunk.

            Szürke köpenyben meg sose lássunk, hozd a fehérlő

semmit utánunk, hogyha a bahcsiszeráji idők is

            el-tova tűnnek, és iszonyodtól égnek a tornyok

ikrei ismét. Vagy csak a perc örömére figyelj és

            meg ne zavarjon az arc, ami voltál – lételemeknek

fókusza: sejtés. Mint a levél, szállj! Égi hidegben

            szőlőszem hull, borba enyészik.