Kincses Kolozsvár
(szubjektív képek a ’60–’70-esekből)
Kincses voltál! S a kincs ma hol?
Minden odaveszett?
Ezeréves gürcölésnek
gyümölcsei eszeveszett
száz év kezén porrá hullnak,
s a Házsongárd is már oszlik?
A holtak „örök nyugalma”,
mint emlékük: folyton foszlik?
A múlt kisért: királyok, vajdák,
Ady s Dózsa, Bartók s a népek,
emlékre időnk alig van már,
s omolnak rólad mégis képek:
a Sétatér: az édes randevúk,
s az őszi Mariánum,
a Mátyás-ház és a … Secu…,
s Domokost is mind látom:
„csak csont és bőr…s…” önuralom,
bottal biceg előre,
az ember szíve fájdalom
örökre, s önvád tőle.
És Kálmánka, a hangtalan,
szavak s szampók nagymestere,
csak ültünk együtt szótalan,
mint a költő „deres tele”!
S ott Elemér, mint a Nyugat,
s a szellem örök őre,
és Gyula, kinek szigora
nyelvünket védő tőre.
Előttünk jártak, talán sejtvén,
hogy éppen ők viszik tovább
ezer év magyar szenvedését,
s sok millió magyar sorsát*.
Elődök voltak: nekünk példák,
barátok és fáklyavivők,
éreztük: bennük ránk kincs vár,
s nekünk készítik az időt.
Emésztő kincset örököltünk,
méltatlanként adjuk tovább.
Eszeveszett századokban
a Várost csak suttogja szánk.
*sorsát
Sors
Az ablak mindig veled nézi
s a látvány rá visszamutat
szem és tükör egymást igézi
s már nem te vagy aki kutat
az ablak néz hideg szemével
fölmér belső s külső utat
összekacsint néha az éggel
s meghasonlik már a tudat
mintha a mozgás benne volna
magamagát is figyeli
retináján képek omolnak
s a nap járása ingerli
a valóság megtörött mása
odabe néz vagy ideki
éjjel titokban fölidézi
amit a nap adott neki
csábítja a világ varázsa
miként óriás képkeret
de fogja sors mostohasága
és mozdulnia nem lehet
hiába vágyik új vidékre
– egzótikus táj színvarázs –
bódulna más képet is nézne
s vizekre ha elfogja láz
és az üveg párássá válik
mint „messzeringó gyerekkor”
élni szeretni lenni a „másik”
vagy érte mindent adni akkor
– beválnék tán véli vitéznek –
s eső ha sír s ha szél zokog
rajta ő panaszol az égnek
és néha egy tört ág kopog
– egyenes és őszinte lennék
szivembe mindig belelátnál
tiszta érzések vannak benne
s hűségemben sosem csalódnál –
ámde a kép nem igaz élet
s csak külső hangra rezonál
– s te sem vagy az aminek nézlek! –
s rámájában már alig áll –
vágy s lemondás ikertestvérek –
megsejti –: ennyi lét s halál
és hogy csak csillagpor minden
s a mindenség már hazavár
hisz ő csak szilici…s O kettő –
s hiába így a lázadás már
a bölcső az s a temető
és mert a világ téves oltár
mit ő imád … bár rejteti –:
az ablak nem jó forradalmár
s szive ezért megtört neki…
A Város
van, akinek „ígéret földje”,
van, akinek „città dolente”,
gyökereit agyunkba, mint rögbe…
s mérgezi álmunk fájón örökre.
Felismerés
Szerettelek,
megkésett vándor:
mögöttem az élet,
előttem még pár sor
könyvében tán vár rám,
és mint aki árván
maradt a földön sírva –:
szerettelek,
mert így volt megírva,
és az is,
hogy te ne szeress engem – ;
éltem,
tehát ezt is elviseltem,
s „elzengett az őszi, boros ének”,
nemsokára vége a mesének:
a szerelem földi luxus, égi
lényünk azt már nem igényli.
London
„Nincs ennél szebb a földi téreken…”
(Wordsworth / Radnóti)
A Temze-partot ma nem mossa eső,
London Szemében égető a nap,
lángol a város, hol múlt s mohó jövő
jelen husába mélyen beharap.
A Tower és az Abbey közt a parti
sétányon föl-le hömpölyög a nép,
vigyázza tán Artus, Alfréd s a többi,
óvják országuk brit-szász szellemét.
A city izzik délutáni fényben,
a Westminster híd messze lent marad,
gondolánk a Hódítóval az égben,
s tanulunk tőle normann szavakat.
Alant zsibong a világ állatkertje:
de a szellem ma is Chaucer neveltje.
