Anyaváros
Anya szíve lakótelep, bevonja az aszály.
A halántékára tapasztott kézzel zokog reggelente,
sírása kitölti a bútorok közti hézagokat.
Hozzászólni annyi, mint egy gazella levágott fejéhez.
Csak ordítva beszélgetünk.
A városban két hete nem esett,
de anya megtiltotta, hogy viharokról beszéljek.
Lekaparja a felhőket a belátható égről, kifekszik a fénybe,
a sugarak kis hajlásszöge átdöfi
a szemfelületéről iszogató darazsakat.
Néha kuncog valamin, fogtömésében lárvák mozognak,
nézd, fiam, mondja, milyen szép, végtelen város,
sehol egy felhő, itt nem kell érzékelni.
Anya szíve kiürült lakótelep.
Szúnyogirtó muskátlit tesz a vázába,
lefújja hajlakkal, és hátat fordít minden nyílászárónak.
Mikor hazajövök, mindig végigszaglász,
nem érzi-e rajtam az erdőket.
Hogy mondjam el neki, hogy ott jártam,
ahol sirályokat szántanak ki az ekevasak,
és az elütött apróvadak szemében
zivatarok torlódnak fel.
Hogy mondjam el neki,
hogy minden város véget ér egyszer.
Búcsú
„We sing the death song, kids,
because we’ve got no future,
and we wanna be just like you.”
Marilyn Manson
Valahogy kell a gyerekkor. Ez a barna sör,
decemberi eső, egy Range Rover lökhárítójára
kötözött plüssnyúl – ez nem tudom mi.
Kívánok valami puhát,
ami már fájdalmasan szorul a testemre,
mint a vonal másik végén az üres szoba hallgatása.
Eddig csak azért hívtuk egymást, hogy halljuk,
ahogy nem mondunk semmit, abba
már bármi boldogot bele tudunk magyarázni.
Most meg a szoba csendje napok óta.
Megszült téged, és talán épp a
gyorsétterem mellett gyújtasz rá,
csak hogy eltereld a figyelmed a kabátod alá
begyűrt köldökzsinór-maradványról.
Zavar, mert nem tagadhatod, hogy hiányzik
a másik vége. A másik csend, a tükre annak,
amelyik benned. Ami nem én voltam,
csak a hallgatással kitöltött idő.
Most tényleg kell a gyerekkor, betörök hozzád,
végignézek szétszórt ruháidon,
ahogy egy öngyilkosságot tervező nyugalmával mozdulatlanok.
A fiókodból kilopom az elszáradt köldökzsinórt,
és nem, nem kereslek meg vele,
a farzsebembe süllyesztem, és boldog vagyok,
amíg fel nem ébredek ebből a lopott gyerekkorból,
mint egy rákbeteg, aki konténernyi
cseresznyevirágba álmodta magát.
Hallgat
Ez az erkély a novemberi éjszakában,
ez a köd, ez a kint felejtett begóniák elfagyása.
Vonulási útvonalak gyulladnak ki,
ahogy összeütköznek a levágott fejű darvak.
Egyszer arról beszéltél, hogy a szavakat ki kell mondani,
különben rárakódnak a hangszálakra,
eltömik a légutakat és szétfeszítik a mellkast.
Az éjszaka hallgat a mozdulatokról.
Ez az erkély, ez a nedves korlát, ez az abszolút november.
Megegyezem az éggel, hogy felrobbantjuk
a tüdőnkben kóválygó madarakat,
ha nem mondod ki a Napot.
Endrey-Nagy Ágoston 2002-ben született Móron, jelenleg Székesfehérváron gimnazista. Málik Roland-díjas, verseit eddig többek között a Műút, a Kulter.hu és a FÉLonline publikálta.
