Az irodalom történetében, eképpen Markó Béla költői pályáján, semmi sem meglepő, és egyúttal minden meglepő. Az, hogy ismét szonettkötettel jelentkezik, könyvbe szervezve a 2013. december 14. és 2018. augusztus 21. között alkotott verseket, szerves folytatását ígéri az eddigi – joggal kedvezően fogadott – szonettváltozatoknak, amelyek nemcsak a hagyományos külső formát tekintve sugallják az állandóságot a változásban, hanem egy művészi élmény szüntelen munkálkodásra késztetéséről hoznak hírt. Nem meglepő továbbá, hogy a mívesség, a megalkotottság kultúrája, egy alakzat mesterségbeli (magasfokú) tudása valódi líraiságot kölcsönöz a személyesből az egyetemességet is kiolvasni engedő Markó-poézisnek. Nem meglepő, hogy elfáradásról, merő rutinról, önjárásról nem szólhatunk, a szonettre rátalálás izgatottsága, a képleírások költői bölcseletre váltása ugyanúgy az izgalmat gerjesztő felfedezések lelkesültségével hatja át az egyes darabokat (akár a kötet egészét), mint azt eddig tapasztaltuk; és ugyancsak nem meglepő, hogy elmozdulásoknak is tanúi lehetünk, mintha a töprengések fanyarabbakká, megéltebbekké, gondolatibbakká váltak volna. Több a szkepszis, míg a szépségre rácsodálkozás hitelessége nem csitult. Nem meglepő, hogy képtárakban járva, albumokba belelapozva újból meg újból, ösztönzés érkezik, a költő vessen számot nem pusztán a közelebbről és távolabbról egyaránt megszemlélt képpel, hanem festőjével is, olykor kísérletezzen avval, hogy a festő helyzetére irányítsa képzeletét, a figyelő-értelmező-gondolkodó összetett nézőpontjából kísérelje meg a maga – önazonosságra törekvő, de ezt ismételten problematizáló – személyiségét körülírni. Nem meghatározni, mivel a különféle képi és természeti, gondolati és szorosabb értelemben a mesterségből fakadó szituációk nem engedik a megrögzítettséget érvényesülni. Nem meglepő, hogy a szonettek nem többek egyetlen mondatnál, egy, az utolsó sorig céltudatosan előretörő „magánbeszédnél”, melynek kötetlenségét a sűrűn alkalmazott áthajlások jelzik; szinte nincs megállás egy szonetten belül. A leggyakrabban használt írásjel a vessző, amely határol és összeköt, lehetővé teszi a továbbmondást, hogy pillanatnyi megállásra késztessen. Viszont meglepő, két olyan szonett is akad, amelyben a kurta megnyugvásra intő pont figyelmeztet a lassú olvasásra: a beszédes című Önarckép (indítása irodalmi drámát előlegez:
„Hiú remény. Nem test, csupán papírlap.”), az emberlét dichotómiái, egy társaslét felvillanó esetlegessége, mely az élet-halál egymásra éréséről árulkodik; meglepő módon, a cím sejtetése ellenére egyes szám harmadik személyben szólva. A másik vers az Elvakít, mely cím is, önálló tagmondatként záró szó is: meglepő(?)en „Nem tudhatom meg” indítással, önmagába, önmagán át nézve, érzékelési epizódokon gondolkodva, ismét mélyen tekintve a létezés színjátékába. Meglepő (nem az, hogy a kötet közepe felé metaszonettre lapozunk, olyan szonettre, amely azt beszéli el, mint születik meg a költő számítógépében [tollán?] a szonett), hogy az eltávolítás, a megkettőződés, a természeti-költői elkötelezettség párhuzamra lel a szonett összetevőivel (szonett, ritmus, rím, tercina, jambus: íme, néhány példa az összetevőkre). A szonett, sors, a versvégi iszony megbékélést sürget, az élet lezárulásától talán egy-két jambus választja el. Miközben a zavaró-zakatoló tényezők a jóhangzás ellen szólnak, mégsem lehetnek gátjai a szonett szabályai szerint való végigírásának.
Meglepő (?) tehát, hogy „dramaturgiailag” efféle megakasztó tényezők teljes harmóniában vannak a szonettváltozatok (ami a rímelést illeti: az „előírásoknak” eleget tévő) nagyvonalú elgondolásaival; s ha a kvartettek nem feltétlenül előkészítő, a tercettek nem bizonyosan válaszoló funkciót töltenek be, a mondatnyi „magánbeszéd” számol a lehetséges „szabálysértések”-kel. Ám ezeket is, nem egyszer hivatkozva a festményekből kikövetkeztetett „szabálytalan” előadásra, szemléletre, belekomponálják a versbe, némileg kilendítve a megszokott versmenetből. Az Őszi paktum meglepő első sora („A sátán teste gyéren szőtt anyag”) megállásra késztet, önmagán túlra mutathat a szőtt anyag, a textúra (visszavezethető a latin tego igére, mely eltakar és fedez jelentésben használtatik, a texo igére, mely a sző és megcsinál szavakkal fordítható, a textum szöveg, a textura pedig akár szőttes és szerkezet is lehet) árulkodik, annál is inkább, mivel a folytatásban olvasható: „s átlátni rajta, mint az őszi kerten” – hogy ott maradjunk. Ám csak látszólag lépünk egy kissé távolabb, az „egy-két maroknyi/ darázs” megjelenése újra megidézi az „elsárgult pokol”-t, mely immár nem távolítható el, felkínálja az azonosulást, a méz nem lehet az élet édességének jelképe, a fekete-sárga fenyegető szimbolikája eltérít egy lehetséges idilltől. A csattanó aztán a következetes versgondolás szerint formálódik: „mert régóta azt eszed,/ amit az ördög jóváhagy neked.” A befejezés súlyát növeli, hogy a kötet külső borítóján, a belső címlapokon címként hirdet egy fenyegetettebb, sötétebb színekkel megrajzolt, komorabb hangzású poétikát: Amit az ördög jóváhagy, itt a személyességtől megfosztva, a záró jambustól mentesen: neked, a chtonikus principiumot ezúttal az előtérbe helyezve.
Nem meglepő, hogy viaskodó, harsogva és csöndesen kérdező, a fent és lent látható-érzékelhető-sejthető üzeneteire reagáló költészet a Markó Béláé, aki régóta nem fogadja el természetesnek, ami van, de nem is rándul át könnyedén oda, ami lehetne (vagy aminek egy naivabb felfogás szerint kellene lennie), hiszen a megtekintett képek és helyszínek sem biztatják, zsúfoltságukban, rejtélyességükben, „titkaik”-ban nem feltárulkoznak, hanem sokszerűségükre, rétegzettségükre hívják föl a figyelmet. Olyan párbeszédet ajánl, amelyben a pozíciók fölcserélődhetnek: a beszélő beléphet a képbe, legalábbis reménykedik benne (mint a Túl szonettjében), vagy arra indíthat a festmény, hogy a szemlélő is alkossa meg a maga változatát (Saját élet).
A kötet az Átélés című szonettel kezdődik. A cím utalhat (egyszerű?) befogadói magatartásra, de megidézhet ennél bonyolultabb életrendet, az újra-, másképp-, „át”-élés nem misztikus, hanem a költői logikai útján is megközelíthető folyamatát; hiszen a létezés sosem egészen lezárt gondolat, fölmerülhet egy visszatérés, új anyagba dimenzionált élet lehetőségén töprenkedés. Nem eleve elrendeltség, hanem a képzelet felelőssége és költői megvalósulása, melynek során a világegész mutathatja részecskéit, a természet láttathat hasonlóságokat, de amely kérdéssel, nyitottan zárul. Hozzátéve, hogy a végtelen-életem, lehetnék-megszületnék rímek segíthetik a versbéli tájékozódást. Ehhez képest (meglepő? nem meglepő?) záró vers: Szabad szonett. Első ránézésre a szabadságot az jelenti, hogy mellőzve vannak a rímek. Alaposabb szemlélet esetén föltetszik: az „ahogy” található főszerepben: minden sor evvel az összehasonlításra utasító kötőszóval kezdődik. Végezetül az vélhető igen fontosnak, hogy bár erős az ösztönzés az összehasonlításra, annak három tényezője közül csupán az egyik kap verssort, és ez az egyik verssor aképpen ismétlődik, hogy az eleven szemlélettől, a látástól a halláson keresztül, az írás kitérőjével, eljussunk a közvetlenebb érintkezésig. A második tercett összefoglal is, kinyit is, a kicsinyt meg a nagyot, a közelit meg a távolit egymásra gondolva jeleníti meg. Az utolsó sor viszont értelmezendő enigmával jelenti ki: „ahogy értelme van, de célja nincs”. Találgathatunk: a versnek nincs közvetlen vagy közvetett célja? A kötetnek? Talán mégsem kellene leegyszerűsíteni, az „értelme van” ugyanolyan fontos. A didakszis elhárítása sem egészen megnyugtató magyarázat. A költészet egyszerre van önmagáért meg minden egyébért. Anélkül, hogy bármit szolgálna, anélkül, hogy ne törekedne arra: mindent magába foglaljon, hogy „mindent” kisugározzon. Sejtessen. Hiszen értelme van. De célt nem határoz meg. Úgy nincs, hogy megnevezhetetlenül sok. Csak versek útján közölhető.
Markó Béla: Amit az ördög jóváhagy. Kalligram, Budapest, 2019.
