Baráti ajándékként kaptam egy DVD-t, amelyen egy „tündéri öregasszony” – a hetvenkilenc éves, Poór Lili- és életműdíjas Elekes Emma színművésznő a Szatmárnémeti Harag György Társulat Örökös Tagja, mondta el, ízig-vérig beleélve magát a szerepbe, egy másik „öregasszony” – a nyolcvanöt éves Polcz Alaine búcsújának a véghetlen, ugyan szeretet-napsugarával megérintő, de mégis csak szívszorító fájdalmát. A darabot, jobbára felolvasásszínházi jelleggel, az a szatmárnémeti Szugyiczky István színművész (a Harag György Társulat Örökös Tagja) szerkesztette-rendezte, pontosabban, Polcz Alaine Nem trappolok tovább című művének adaptálásával vitte színpadra – akinek több rendhagyó, nálunk is pódiumra került megidézést (Ady Endre, Dsida Jenő) köszönhetünk. A 2011-es előadás maga volt a csoda.
Csoda, mert egy olyan színésznőt szólított színpadra, akit ugyan ötvenhét éves korában, az akkori romániai színházi törvények szerint, ereje és művészi eszköztára teljében kíméletlenül kényszernyugdíjaztak, ám az eljátszott százharminc szerepben, többek közt, olyan klasszikus főhősök kötődnek hozzá, mint Ophelia, Tóth Flóra, Nyina, Nóra, Elektra, Mása, Orbánné. Spiró György Csirkefejének Vénasszonya, hihetetlen, mintha templomban volnánk, általa igazult meg.
Elekes Emma évfolyamtársaival és a nem mindennapi tehetségű Harag Györggyel színházalapító is volt. A nagybányai sarjadást a szatmárnémeti szárba szökkenés övezte. A romániai forradalom után hiába „takarékoskodtak” a tehetségével, a csönd csak érlelte benne az alakító erőt. Amikor Polcz Alaine önéletírásának hősét, az idős hölgy lélegzését, emlékezetkihagyását is utánozva, magára vette – Isten Önnel… címmel ment a pódiumjáték –, hihetetlen érzékenységgel mutatta meg a szellemében száguldozó, ám a betegség (rák) nyűgeit alig elviselni tudó rusnya test kiszolgáltatottságát.
A kolozsvári születésű Polcz Alaine, a pszichológus, az író, a tanatológia magyarországi megteremtője Mészöly Miklós felesége volt. „Búcsúbeszédében”, amelyet diktálás után az egyik barát vetett papírra, a személyes kálvária mellett főképp az akkor már halott férj emlékezetének a megőrzésére (akit az agyonszeretéssel, innen a bűntudat, szinte megfojtott: „ellene dolgoztam, magamért!”) tevődött a hangsúly (Szekszárd, Múzeum, PIM, Mészöly-nap, Mészöly-díj stb.). Ő búcsúzik a napfénytől, a földtől, a virágoktól, de amikor újraolvassa Miklós írásait, valósággal megifjodik. Eszébe jut 1956 tragikus ősze – együtt voltak a temetőben –, a születésnapi, barátokkal megfényesített megannyi ünnep („gyász nélkül élek Miklóssal”), a férj fájdalomtűrő képessége, a saját születésnapjára kapott Öt stáció (leglényegesebb pontja: „test, szellem, lélek”).
Fáj a gerince, alig tud járni, később a fotelból fölállni, irtózik az idegen (jó barát) segítette fürdéstől, örül, hogy egyedül rá tud ülni a szobavécére – mind, mind a test megaláztatása. Könnyen felejt is, de valaha, akárcsak férjét, az Istennel való birkózás izgatja. Mikor szembesül a tükörben az öreg test csúnyaságával, valósággal földerül: olyan csúnya, hogy már szinte szép. Micsoda madár, dúdolgatja az éneket, és nincs nagyobb öröme, személyes hazaszeretet-hitvallás, amikor megtudja, hogy kicsi segítője erdélyi kaszáslevest hoz ebédre.
A pódium berendezése egyszerű: egy asztal, kelim terítővel, rajta csésze, egy fotel, hátpárnával, amelyben a színész ül. Az asztalon a fájdalom-szöveg kézirata, amelyet – félig kívülről mondva a szöveget – Elekes Emma úgy lapozgat, hogy beleborzadunk. Ilyen öreg tündért, jóllehet színházba járó vagyok, még nem láttam. Ahogyan a keze fejével, a szemüvegével, a sírás közeli állapotokkal, a jajgatással, egyszóval a hangjával játszik, abban angyali türelmű méltóság van – a lélek röptetése. A jól megválasztott zene is (fúvósok, hegedű, csengő) segíti az állapot lírai-drámai kisugárzását.
Elekes Emma a közelmúltban legnagyobb fájdalmunkra, miként mondotta volt hősének szavával, a kozmoszba belesimult. Sírjak, dörömböljek, rimánkodjak, szégyenkezzek? Még Jászai Mari-díjat sem kapott.
