A három emelet magas épületmonstrum évek óta szomorítja a környéket. Annak idején senki sem tudta kiharcolni, hogy távolabb építsék. A falusiak életét megkeseríti az orrfacsaró dögszag.
Dolgozik a telepen egy nyakigláb, harminc körüli sintér, aki így nyilatkozott a falurádiónak:
„Má’ rég le kellett vóna rombóni ezt a lepratanyát. Ahogy tanálok valami jobbat, úgy itten hagyom eztet, mint kecskebéka a cakó járta mocsarast. Nézzenek csak széjjelfelé, omladozik az egész. Csoda, hogy nem szakad ránk a födém. Ebből kéne témát csinálni, és nem azokból a rosszul tojó tyúkokból.
A bérre nincsen panasz, csak má’ végtelenül rühellem ezeknek a szerencsétleneknek a lemészárolását. Olykó’ ötöt-hatot gyilkolászok le egy műszakba’.
Be csúnya kulimunka ez! A mellső lábuknál húzom a vesztőhelyre őket. Hála a Magasságosnak, azé’ ide is betört a modernizáció, ezekkel az új elektromos vacakokkal könnyebb halatni őket, nincsen annyi vér, és nem nyivákónak úgy.
Figyeljék ottan azt az üvegszemű portást, ő tudja csak igazából, hogy milyen itten, belekóstót a létező összes mocskos melóba. Neki is az a véleménye, hogy ennél nyomorúságosabb tán a fődön nincs.
Se asszony, se gyerek, csak az imádott pincsim, a Zsemlye, és a bús szobaőrzőm, a Rozsdás, akit tavaly hoztak a telepre. Lenyűgözött az ereje, alig bírtuk lefogni. Élve hazavinni úccse tudtam vóna, mer’ sokat zabál, meg aztán összeugrálta vóna a szobát. A zsémbeskedő szomszédok miatt se nagyon lehetett. Nem akartam a telep égetőjének adni, kitömettem Gyula mesterrel. A bőr alá tett puha anyaggal az ó lábak kéccer vastagabbá lettek csinyáva. Ha benyomom, mintha az igazi izmát markónám. Mostan a szekrényem tetején vicsorog. Zsemlye jelez, ő meg engemet véd a rablóktól.”
A férfi arról is beszámolt, hogy amikor nem bír aludni, átmegy a nappaliban őrködő Rozsdáshoz, és hajnalig gyönyörködik benne. A minap izzókat szerelt a szájpadlásába és a szemüregbe. A sötétben átviláglik a fogsor és a műszempár. Bundáját naponta keféli. Olykor leemeli a szekrényről, pórázt tesz rá, és többször áthuzigálja a szoba egyik feléből a másikba.
Miután hazamegy, virágot szed a kertben, majd fekete öltönyt vesz magára. Csokorral kezében elindul otthonról.
„Biztos mindenki szívtelennek tart a faluba’. Még azokon a faramuci tudósítókon is láccott, hogy lenéznek, akkó’ mostan mi a fenének iparkodnák virággal a kisállat-temetőbe? Igen, oda, és nem sajnálok rája időt.
Egyedű’ én látogatom a sírt; a drága kegyhelyet, ahol Rozsdás kutyám szervei nyugszanak.”
