"a fönnségest kutattam, mint a látnok"
Kereső  »
XXX. ÉVFOLYAM 2019. 19. (777.) SZÁM – OKTÓBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
Ebédlőasztal a túlvilágon
Karácsonyi Zsolt
„azóta sem hagy minket nyugodni”. Interjú Vermesser Leventével
Vermesser Levente
Valóságszeletek
Rita Ann Higgins
Versek
Codău Annamária
Az elhallgató megszólaltatása
Lajtos Nóra
Versek
ZALÁN TIBOR
Papírváros-szilánkok. Részlet egy lassúdad regényből
Mile Lajos
Óperencia
Borsodi L. László
Versek
Gál Hunor
a higanyon túl
Horváth Eve
Versek
Ovio Olaru
Versek
Dénes Anita
Elveszített
Ramunė Brundzaitė
Versek
Ferdinandy György
Novellák
Egyed Emese
Búcsú egy felfedezőtől. Hantz Lám Irén (1937–2019)
Lakatos Artur
A fantasyvilág mítoszai (5.): Richard A. Knaak és a sárkányvilág
Ferenczi Szilárd
A bűn fekete ajkairól fütty süvít
Bartha Réka
Márpedig én ellenállok! Á, mégsem…
Kovács Újszászy Péter
Csak az idegenség
Lakatos-Fleisz Katalin
Egy teljes írói pályakép
A paródia határai
Jakabffy Tamás
A gályarabság éveinek termése
Nemes Z. Márió
A művész agyának ­szemfogakra van szüksége
 
Ovio Olaru
Versek
XXX. ÉVFOLYAM 2019. 19. (777.) SZÁM – OKTÓBER 10.

szerettelek, heidi, 16 és 60 évesen,

 

 

amikor a brüsszeli repülőtéren újra láttalak,

keveset változott, sugárzó, valójában ugyanaz a félős kislány,

aki nem akart megcsókolni az öltözőben ´69-ben,

a holdraszállás éjszakáján. jobban el voltunk szakadva ott a világtól,

mint michael collins, ahogy kollégáit nézi az orbitális modulból,

de a világ elsepert fölöttünk, visszarántott a földre,

a szobába, ahol ott volt a tévé és a maria részeg barátai,

a húgodé, akit senki nem mentett meg.

 

mert ivar odahívott a kerítéshez, és én azt mondtam neki,

hogy nem szabad bejönnie. bejött a mi modulunkba, heidi,

és bármennyire is gyűlöltem, győzött az ő gyűlölete.

most tengerész lett, és lehet, hogy miattam fog

meghalni fulladás által, ő, aki szeretett horgászni,

és érettebb volt nálunk. mindenkit cserben hagytam,

még téged is, bár ez nem jelent meg a végső tervben,

mert nem volt szívem beismerni.

 

az emberek megérintik a hamuszürke holdat,

és lépéseket tesznek a sötétség felé.

de te, heidi, egyetlen lépést sem tettél felém.

anya egy ella fitzgerald-dalt énekelt egész nyáron,

de azon az estén ivar lemorogta, amikor elment,

és az volt a fájdalmas, akkor törött össze a szívem.

 

sorra megerőszakolták mariát, elégedetten jöttek ki a szobából,

alighogy felrobbant az éjszaka fölöttünk.

ivar hívta az őrült testvérét, akit a pincében tartott

a család beteg vére, és a nyomorult lövöldözött utánunk

a pisztolyával, felhergelt és izgalomban tartott.

 

az emberek eljutottak a holdra, és én nem jutottam, csak a mosdóba.

undorral, idegenként, egyedül, mint te, egyedül, mint anya,

egyedül, mint a fjordot kettőbe vágó lövés visszhangja.

 

 

 

 

a gyerekek szobájából vagy a balkonról, ahonnan a város puhábbnak tűnt este, ahol a prepubertás szexualitásai megvitatták területüket, a felnőttek hangjai elvesztek a maguk kényelmes banalitásában, mert még hátra volt, hogy megörököljük őket. a sötét folyosó a túra vége előtt és a nekivetkőzött kölykök, ahogy állva próbálgatnak új dolgokat, az ő ártatlan és bűnös világuk.

 

milyen szép lehet egy apró gesztus, és milyen szép az ő memóriaragasztóval megragasztott emléke, de mennyit tarts magadban és mennyit álmodj arról a lányról, akit 16 évesen megérintettél a hátsó udvaron, a fák között, amikor a barátaid búcsúzkodtak.

 

vagy a mészszag az épülő blokk pincéjében, őt honnan menti meg az emlékezet, és hogyan maradt meg a kép szuverenitása, az utóhatás, ami hátulról jön, mint egy üstökös?

 

az atombombában a nyomás alá helyezett uránium-mag erősen meghasad, ami láncreakciót vált ki, és nézd, hirosima, nézd, ahogy a kauzalitás kiterjeszti radioaktív fellegét a szigetek felett.

 

és hol van a törés, melyik az a memóriaragasztóval megragasztott pillanat, mi történik a filmszerű töredékekkel, amikor bejönnek a takaró alá, hogy megijesszenek éjjel, évekkel később, a posztkoitális fantáziákban?

 

egy lézerekkel megbombázott, rezgéseit tömegekben mérő atom, ez a kép, amit meg akarok jegyezni a fizikából, egy kicsi, jelentéktelen dolog, aminek sikerül energiát produkálnia, és az a dolog vagyok én.

 

 

 

amikor megütöd, a gyermek sír és fáj neki, és az apja

 

 

hazaérkezvén csendben eszi meg a krumpliját,

téged hallgat a gyermeken keresztül, erőszakosan forrong

és gyűlölettel vágja fel a tányéron a parizert.

 

talán a gyermekből, akit vernek, egy alkoholista, impotens

apa lesz, és a tükörben látszik, ahogy kezet emel a gyermekre,

azaz rád, és közben szörnyű dolgokat mond,

talán feleúton megállítván a mozdulatot,

vagy talán be is fejezi azt.

 

létezik egy rejtett törvény, távolabbról látható,

állsz az iskola udvarán és nézed a hosszú vonalat,

ami elrejti a kört, azaz az értelmet.

be vagy zárva, és néha megvernek,

és sírásoddal megzavarod az égi harmóniát.

 

amikor valójában csak meg akarod érteni a kauzalitást,

és nemet mond a világ, x érzelmet fektettek beléd,

ugyanennyit visszaadnod nincs ahonnan.

 

milyen gyönyörű az erőszak, ha csak kívülről is,

és ahogy leejted a kezed, annak jóindulatával,

aki tud ütni, akkor is, ha neked

nem adták meg ugyanazt a jóindulatot.

 

annyi éven át kínlódtál, hogy te lehess az alfa, és lám, megint itt vagy,

az önmagaddal való viszonyod posztnukleáris zónájában,

az elhasználtság és a szükséges rossz áramkörében.

 

mert a törvények csak távolról láthatóak

és a megvert gyermek soha nem fog megbocsátani neked.

 

 

a film a napot mutatja a felügyelőség udvarán

és a játéktól elfáradt arcokat. aztán az ikrek átszökik a kerítést,

arne is megy utánuk, elmozdítva a bicikli árnyékát a füvön,

és marusia szemei ragyognak, de nem a bújócska nyertesének

fényével vagy az infantilis szadizmus bliccével,

hanem valamivel, ami meghaladja felfogóképességünket.

 

aztán elmegy alex is, aki verekedni próbált megtanítani,

aki az ikrek balesete utáni napon

megtanított mindannyiunkat maszturbálni,

feltárva előttünk a tiltott zónát és a rosszat.

 

és most hirtelen megértem marusiát,

a meleget, amitől remegni kezd a lépcsőkön

és az erőszakot, amivel meg vagyunk szokva.

nem a csúf káromkodásokat, sem a részeg apa brutalitását,

egy idegen erő, ami belülről jött,

hogy megbasszon mindannyiunkat.

 

és marusia, amikor megérintem a blúzon át a mellét,

az a tiszta szex, és steril a harag, amivel megüti

az arcom, még jobban odanyomva a tenyerem.

ő megérti a mechanizmust,

és arisztokratikus szelídséggel vezeti kezem

arra a vékony és meleg helyre,

ahol az erőszak végre tapintható formákat ölt.

 

ez lenne a titok? marusia reaktorja,

amint radioaktív gránitdarabokra robban/ undora és haragja

 

az utolsó snittért toxikus vizekben úszó

operatőrnek.

 

 

HORVÁTH BENJI fordításai

 

 

Ovio Olaru 1993-ban született Nagyszebenben. Első verseskötete (Pilotul, 2014, Charmides) elnyerte a Román Írószövetség debütdíját, illetve jelölve volt a rangos Mihai Eminescu-díjra. Fenti versei a Proxima B (2017, Charmides) című kötetéből valók. 2016 óta a kolozsvári Nepotu’ lui Thoreau irodalmi kör moderátora.

 

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében