A román filmgyártásra nemigen jellemző a noir műfaj hatása, így amikor a Cannes-i filmfesztiválon 2019-ben versenyzett az első hamisítatlan darab Corneliu Porumboiu rendezésében, s a hírek vívódó és morózus nyomozót jeleztek, aki antihősként korrupt, és pengeélen táncolva érvényesíti saját érdekeit a törvény két ellentétes oldalán álló szervezetek egymás elleni kijátszásával, továbbá mérhetetlen szépségű és titokzatos végzet asszonyát mutattak az előzetesek, nos, egy ilyen film kihagyhatatlan élménnyel kecsegtetett. Nyilván, a kritikusok kötelezően aktualizálják a noir besorolást egy neo előtaggal, mintegy jelezve, hogy a 21. század második évtizedében forgott film mindössze stílusjegyeiben hasonlít az előző század 40-es és 50-es éveiben készült amerikai elődökhöz, amelyek, tudjuk, egy pontosan meghatározott korszak termékei voltak, és sajátos formanyelvüket egyenlő mértékben megszabta a második világháború globális traumája, a genderkérdés akkor még fel nem ismert dilemmája és a cenzúra.
A román–francia–német koprodukcióban készült La Gomera viszont kimondottan a román korrupció aktuális társadalmi traumájából merít lendületet. A korrupcióhoz szorosan köthető tömeges elvándorlás jelenségét is érezni véljük a háttérben, amelyet sok elemző a második világháborús lakossági veszteséggel hoz párhuzamba, és a román rendőrség is gyakran kényszerül segédkezni a Nyugat-Európában működő vagy ottani kapcsolattal rendelkező román bűnbandák kézrekerítésében, továbbá a társadalmi nemi szerepek is sajátos értelmezéssel bírnak a hazai hétköznapokban, illetve a közvéleményben. Így hát úgy érzem, szorosan vett politikai értelemben Porumboiu filmjét szükségtelen neoként előcímkézni. Klasszikus noir ez minden ízében – a kontrasztos fekete-fehér színvilágot leszámítva –, csak hát román noir, amely zsáner bátor felvállalásának most érkezhetne el az ideje. A La Gomera ilyenformán a műfaj iskolapéldája hazai közegben. AZ ősdarab. Ha úgy tetszik, nulladik típusú románosítása a noirnak, és a román újhullám lassú lecsengésével, abból stilisztikailag kinőve vagy vele keveredve is kézenfekvő filmtörténeti fordulatot hozhatna.
Vaskos csalódásra adhat okot viszont a forgalmazók által csaliként alkalmazott „vígjátéki” besorolás, a játékidő felénél ennek egyértelmű jele volt a nézők egyrészének távozása a multiplex moziteremből. A narratív megoldások, a fordulatok viszont valóban ezt a besorolást követelik. Az idősíkokat Porumboiu korántsem indokolatlanul összekeveri, és így kezdetben arról értesülünk, hogy a Kanári-szigetek egyikére megérkezik Cristi (Vlad Ivanov), egy merev, látszólag rettegő, moccanni alig merő, és ettől gesztusaiban szegény rendőr, akit larger than life spanyol bűnözők kényszerítenek megtanulni egy füttynyelvet, mert… még nem tudjuk, miért. Aztán visszaugrunk az időben, és Cristit a gyönyörű Gilda (Catrinel Marlon) egy expliciten ábrázolt üzekedést követően veszi rá az utazásra, mert kötelező módon ki kell szabadítania egy bizonyos Zsoltot (Sabin Tambrea) a bukaresti rendőrség előzeteséből, hiszen ez saját érdeke is, ugyanis nem lenne kellemes rá nézve, ha kollégái értesülnének, hogy heroincsempész bűnbandával működik együtt évek óta. Váltakoznak az idősíkok: Cristi sok pénzt parkol az anyja pincéjében, de az idős hölgy (Szőnyi Júlia) egy takarítás alkalmával megtalálja, és a pénzt az egyháznak adományozza. Antihősünk fülig szerelmes lesz Gildába, ezért a rendőrséget távol tartaná tőle, de vágyai netovábbját a sok millió eurót mozgató spanyol banda vezére kinyírná, mert hatalmas összeget nyúlt le tőle. Szóval az összekuszálódott szálak, a bármelyik beszélt nyelvet mássalhangzók egybevonásával alkalmazó füttydialektika (amely valóban létezik, La Gomera szigetén mai napig vígan alkalmazzák a bűnözők) kissé félszeg elsajátítási folyamatai, Cristi a maffiabandát és a rendőrséget is kiszolgáló játékának nem kevés izgalmat hordozó fejleményei, illetve, és nem utolsósorban, a többször szerepeltetett kétcsillagos szállodához leginkább kapcsolható pastiche-ai Porumboiunak, amikor klasszikus amerikai és európai filmeket idéz meg, valóban eltolják a film hangvételét egyfajta humoros thrillerbe, ám éppen itt érhető tetten a rendezőnek az alkotást egységesen megillető főhajtása.
Az amerikai noirok ugyanis a mai néző számára viccesek. Még a rajtuk felnőtt kritikus szemében is azok, amikor negyvenvalahány éves fejjel egyik-másik darabot újranézi. Azóta többszörösen összekeveredtek a zsánerek, és a noirt vágástechnikai újításokkal és aktuális problémákkal frissítették fel a rendezők, a klasszikusok ezekhez képest inkább hatnak gyermeteg alapkonfliktusokat görcsösen dramatizáló macsó színdaraboknak (kevés kivétellel), mint ami eredeti szándékuk volt. A filmtörténeti idő múlása kegyetlenül elbánt velük, és ma már mindössze a muzeális nosztalgia élteti őket azok számára, akiket egykor még rabul ejtett a bűn ilyenfajta esztétikája, vagy tudtak belőlük vélt vagy valós életleckét meríteni. Porumboiu ehhez a filmtörténeti értékhez nyúl vissza, és pusztán annyiban aktualizálja, hogy a bűnös város szerepében nem nyirkos sikátorokat, hanem Bukarest posztszocialista szürke-fehér panorámáját pásztázza, a nyomozati ügyosztály élén Magda áll, aki mindenki máshoz hasonlóan korrupt, tehát a férfiak világát egy romlott nő uralja (nőfőnököket az egykori noirok még nyomokban sem tartalmaztak), és az elbeszélés részévé tesz pár olyan elemet, amelyeket cinkos kacsintásul szán a film vájtszemű szerelmeseinek (a naivan betolakodó és pórul járt amerikai rendező, a Psycho zuhanyjelenetének merőben más végkifejletű rekonstrukciója, a szellemváros érzetét keltő, és akár egy igazi noir forgatási helyszíneként is funkcionáló kietlen stúdiódíszlet stb.).
Porumboiu rendezői szándéka látszólag kettős, egyik poétikai, másik politikai. Egyrészt a noir formanyelvi eszközeivel patinássá tesz olyan jeleneteket, amelyekhez hasonlóknak az utómunkái során a mai rendezők többsége inkább a másodpercben mérhető, ide-oda kapkodó vágást részesíti előnyben (Porumboiunál mozdulatlan és hosszan kitartott premier plánok, az autó szélvédőjén keresztül türelmesen követett útszakaszok, visszafogott és minden zenei aláfestés nélkül zajló akciójelenetek vannak), másrészt azt az aktualitását sosem vesztett helyzetet vázolja a noiri etikához visszanyúlva, hogy a jogszolgáltatás problémái változatlanok, a bűnben és a bűnösen szerzett pénzen osztozó elemeket a törvény mindkét oldalán megtaláljuk, ebből a slamasztikából pedig a vívódó férfilelket a szerelem mentheti csupán ki, miután átmenetileg felfüggesztett erkölcsi tartásáért alapos büntetésben részesült. Ősidők ősgondolatai, kétségkívül, ám Porumboiu kezében jótékonyan frissülnek, jóllehet a rendezés korántsem tökéletes. Minden apró hibája ellenére a La Gomera méltóan képviseli Romániát a 2020-as év eleji Oscar-versenyben.
La Gomera, román–francia–német film, 97 perc, 2019. Rendező és forgatókönyvíró: Corneliu Porumboiu. Operatőr: Tudor Mircea. Vágó: Roxana Szel. Szereplők: Vlad Ivanov, Catrinel Marlon, Rodica Lazăr, Sabin Tambrea, Szőnyi Júlia, Agustí Villaronga, Cristóbal Pinto, Téglás István, George Piștereanu.
