Térey János a saját költészetüket nagyon tudatosan pozicionáló alkotók közé tartozik, olyan költő, akit nem csak a mű, a „megszült” irodalmi alkotás érdekel, hanem annak recepciója – azaz recepciójának tudatos betájolása – is. Legújabb kötetének a címe – Ultra – erre a nagyon (ön)tudatos lírikusi attitűdre, a Térey-költészet „konceptualizmusára” utal – olyan kötetelődök társaságában, mint A természetes arrogancia (1993) vagy a Tulajdonosi szemlélet (1997). Valóban, költőnk művei mögött „szemlélet” rejtőzik; egyszerűbben szólva azt is mondhatnánk: nagyon tudja, miről akar beszélni, és arról is beszél. Az Ultra kötetcím akár ironikus gesztusnak is tekinthető arra a kritikai vélekedésre, miszerint a Térey-líra nyelvezete és témaválasztása valamiféle túlzás-poétika, esztétikai radikalizmus jegyében fogant. A verseskönyv szemérmesnek egyáltalán nem nevezhető alcíme – új versek, 2002-2006 – pedig tovább tágítja a lehetséges olvasatok körét. Mégpedig, nyilván, Ady és az általa képviselt váteszi szerepfelfogás irányába. Bár Téreytől sosem volt idegen az Új versek szerzőjének magatartása és retorikája, ne hagyjuk magunkat elcsábítani a kézenfekvő és némiképp leegyszerűsítő magyarázatoktól, ami a cím-alcím kombináció hatásirányait illeti. Az új versek alcím – megtámogatva a túlzásra, szélsőségre utaló címmel – éppen azért becsapós, mert azonnal megidézi a magyar irodalmi hagyományt, és szinte tálcán kínálja az intertextuális játékként való értelmezés egyedülvaló helyességének képzetét.
Ha azonban figyelmesen olvassuk végig Térey János új verseskönyvét, okkal tehetjük fel a kérdést: mi történt a költő „természetes arroganciájával”? Az Ultrában használt versnyelv és versbeszéd természetesen felismerhető: a Térey-líra újra teljes vértezetében áll előttünk, eleget nem méltányolható formai virtuozitásával, nyelvi-poétikai gazdagságával, a nyelvi regiszterek – pátosz és irónia, „fentebb stíl” és argó – mesteri kombinálásával és a szerzőre jellemző költői szerepértelmezések újrahasznosításával, tudatos továbbírásával. Fellelhető benne a Térey-féle rendkívüli érzékenység a terek és (urbánus) tájak mitologizálása iránt, bár jóval kevesebb intenzitással, mint Drezda- vagy Varsó-verseiben, köteteiben (A valóságos Varsó, 1995; Drezda februárban, 2000): a skála a debreceni Nagyerdő eltávolítóan nosztalgikus megidézésétől (a Most és születésünk óráján című költemény) a „túlzó élet táborhelyeként” aposztrofált Pesten (Hadrianus Redivivus) át a barcelonai Rambla sétálóutca filozofikus kontextusba helyezéséig tart (A Halál a Ramblánban). Jól jellemzi azonban a kötet alaphangulatát az, ahogyan ez utóbbi versben a Térey korábbi műveiből oly jól ismert pátoszos dikciót, A hetedik pecsét című Bergman-film szimbólum- és motívumhálójával átszőtt halálmitológiát (a Lovag, aki a Halállal sakkozott) a szöveg végén feloldja a derű, a szinte játékosnak ható zárlat: „...a megszeppent Lánykának sorsjegyet nyújt/A jókedvű, ezerarcú Halál”. Hasonló árnyalatnyi stílusváltással és mítosz-dekonstrukcióval találkozhatunk a „Doktor Faustus panaszolkodása” című versben, amelynek fausti narrátora az ördöggel megkötött alku – s ezáltal a lélekvesztés – vádját szinte hetykén cinikus modorban „dobja vissza” a virtuális (és kulturális) feladónak. Vagy vegyük a Térey-költészet egy másik központi motívumát: a pusztulás, a veszteség mindent felülíró érzésének átpoetizálását. A kötetet nyitó nagy erejű versben, a Fagyban a pusztulás és értékvesztés tragikus, katasztrófát idéző hangja rezignáltra és – mint utaltam erre a tendenciára fentebb – majdhogynem-nosztalgikusra vált: „Az új nap sarkvidéki fényt terít/A síkra. Dér ül a templomkilincsen./Isten reménytelen szerelmeit/Számolja – annyi pont, ahány lelket veszít.” Az Istennel való, egyre bensőségesebbé és „szolidárisabbá” váló párbeszéd, valamint a templom mint centrális motívum és az énkeresés végpontjának szimbolikus helye/tere a korábbiaknál is erőteljesebben átszövi a kötet versvilágát. Egy költői értelemben újdonságértékkel bíró, a korábbi szerepfelfogástól elmozduló beszélő én mutatkozik meg előttünk az Ultra verseiben – és itt lehetne visszakapcsolni a nyomelemeiben megmaradó, de egyre inkább domesztikálódó „természetes arrogancia” metamorfózisát firtató problémafelvetéshez. Több recenzió is felhívta a figyelmet arra az apró és lényegtelennek tűnő, mégis elgondolkodtató fejleményre, miszerint az Ultra belső borítólapján – először a tizenegy kötetből álló pálya során – Térey mosolyog. És valóban: minden bizonnyal az Ultra Térey legoptimistább, a drámai intonációt derűvel oldó, valamint a váteszi öntudatra alapozó attitűdöt leginkább mérséklő, a közbeszélői retorikát újraértelmező kötete. A könyv „geometriai középpontjában” helyezkedik el a külön ciklust kiérdemlő, Jékely Zoltán emlékének ajánlott Hadrianus Redivivus című tizennyolcoldalas poéma: a Térey korábbi nagyszabású költői vállalkozásait, a Paulust (2001) vagy A Nibelung-lakóparkot (2004) is eszünkbe juttató monumentális alkotás, a költő talán legjelentősebb lírai teljesítménye a gyűjteményes kötetet (Sonja útja a Saxonia mozitól a Pirnai térig, 2003) nyitó Nagypénteki beszéd óta. Az Ultra egyik alapmotívumát, a vizet is tematizáló költeményben a római uralkodó történelmi figurájára mintegy „ráíródik” a kortárs élet rekvizitumai között otthonosan mozgó „császári” poéta alakja – úgy, hogy a többszáz éves időintervallumot összekapcsoló kétfajta én-réteg nem választható le szervesen egymásról. Az élet és halál uraként láttatott fejedelmi öntudat mögül azonban felsejlik egy másfajta, részvéttel átitatott – s ezért talán szerethetőbb – magatartás és beszédmód (nem véletlen, hogy az egyik ciklus A részvétről címet kapta), egyfajta „muszáj-herkulesi” szerepvállalás felett érzett melankólia: „Császár vagyok,/Muszájból kevély; örömből szelíd”; „»Valete, híveim! Találkozunk/Jövőre Rómában, a Fórumon.«/Mikor mérlegre tétetik az ország,/Ők lesznek majd úrnőnk testőrei;/S én látom őket elrendeltetéskor,/És nem tudok rajtuk segíteni.”
Nos, innen közelíthető meg inkább az Adyt idéző alcím jelentéstartománya. Az Ultra, ez a sokrétű, sokhangú – a germán vagy keresztény mondakör nagy témáinak érintésétől a József Attila-i „proletárköltészet” ironikus megszólításáig, a „magyar idillekig” terjedő – kötet újszerűsége nem annyira (pontosabban nem csak) az irodalmi tradíció felől, inkább Térey költészetének viszonylatában mérhető. Egy életmű-pályaszakasz méltó összegzése – lezárás és új utak nyitása egyben. És hogy mi lesz a sorsa ennek az innovatív versbeszédnek és versbeszélőnek? „Szeretve vagy minden mérték fölött” – írja az Öröm című versben. S egy Térey-habitusú alkotó szempontjából ez korántsem lényegtelen.
Térey János: Ultra. Magvető, Budapest, 2006.
