(Gizella nővéremnek) Recseg, ropog a kert, zárni kell, zárni a házat, a dombról lassan közeleg az M-Nullás járat. A rózsa, a rezsó, a lepke marad majd másra a házban, rajtunk a kabát s csak toporgunk a télikabátban. Zárni kell, zárni a házat, s beköltözni valami másba (s meglehet, már egy másik én öltözött be a télikabátba). Az úton évek jönnek-mennek, nagy történetek viszik a vérünk, ám hol egykor csodák fakadtak, csak legyintés vár, mire odaérünk. Recseg, ropog a kert, zárni kell, zárni a házat, isten lóbálja kezében a kulcsot, az ördög buherálja a zárat, csak a halandó nem látja pontosan se a kulcsot, se a zárat. Recseg, ropog a kert, verte október aranya, s most november ezüstje veri, fénylik, miként a sztaniol, ha gyermek repesztgeti, tudásunk lehet-e erről több annál, mint amit látunk, hogy foszló aranyban, ezüstben mintázódik a magányunk. A kertek alatt vonatok hangja robog a néma síneken, és egyre messzebbről világít mindannyiunknak a szerelem. Még visszhangzik a kert nyara, de fasorból kifut a sugara, s utána lopózik mindenünk, mi is történik mivelünk? Recseg, ropog a kert, zárni kell, zárni a házat, az idő nem szól, nem magyaráz, ezt-azt még leporol s int: magadban van a magyarázat. Még összetart és egyben tart földrengéssel és családdal, csak azzal nem tart össze már, csak azzal nem, a mázzal. Kitüremlik már mindenünk, minden hibánk, hitvány pontunk, a zúgó kertben kettéreccsenve dől oldalra, jövőbenézőn, egy-egy tornyunk. De megmarad tán, gondolom, megmarad a szólás, a visszafordult cetből ím elibénk térül Jónás, nyikorgatja a kiskaput, nézi a zárat s a házat, majd fellépdel a küszöbig s átöleli vállad. Ennyi csak az üzenet e végső őszi házban, ahonnan lassan eltűnünk egy kikopott kabátban. Valahol lövők hangja szól, majd harang kondul az estbe, Jónás köddé válva int, és eltűnik Nekeresdbe. A ház marad, még mindig, itt, a beszürkülő tájon, Jónás jártát nem őrzi más, csak tökindánk az ágon. Recseg, ropog a kert, zárni kell, zárni a házat, a dombról egyre közeleg az M-Nullás járat, rendre mindenkit összeszed s (hogy ne legyek oly pátoszos!) tovább zötyög a kisbusz, s lábunk nyomán végigsöpör hű gondnokunk, a himnusz.
|