4. (Ősbölények száguldása és az előreláthatatlan)
Mennyi indulattöredék, kudarc. Lehetséges, hogy kezdetben a fantasztikus nem a művészetben hatott érzékeidre, hanem látomásokkal tört rád. Kihűlt szállodaszobákban, félvak órán: közted és köztük csak a csend. Vagy az elsatnyult padlódeszka nyikorgása. A résekben, a vájatokban sikító üresség. A tárgyakban a titoktartás elkötelezettsége: a fogyatkozó múlt – már csak kifényesedett semmi – észrevétlenül elsimul bennük, mint egy hullám. (Csak a közajtó be ne súgjon!)
A színhelyek lassabban változnak, mint az emberek. Ismerős arcok után kutatsz. Kopott külváros-környéki rétek, udvarok; itt-ott megsárgult-feketült fű; a meredek dombaljban megbúvó hó- meg olajfoltok inkább egy bűncselekmény színhelyét idézik, mint a hajdani terepjárásokét.
„Mind bizonytalanabbnak tűnik minden, hát még a jövő.”
Mintha a néhai útitárs töprengését hallanád vissza, akit a „megyei elvtárs” annakidején arra kért, hogy legyen óvatos. (Fehér megyében kószáltatok, aztán Brassó következett.) „Megfogadtam magamnak – mondta –, hogy másnap reggel elmegyek, ha másképp nem, gyalog abba a faluba...”
Hány évtizeddel ezelőtt történt?… Ő volt az, aki rendszerint fogfájós képpel, némán jelezte, hogy semmi komplikációról nem akar tudni; különösképpen, ha a kölcsön kapott szolgálati kocsinak más az úti célja... Ezúttal azonban egész másképp történt vele is.
„Soha nem jártam még abban a faluban, ahol nagyapám lelkész volt – vallotta be neked F. – Apám szörnyű történetet mesélt halála előtt református lelkész nagyapámról. Miután az idős ember 1919-ben hosszú ideig nem adott hírt magáról, ő, a Budapesten tanuló diák, elhatározta, hogy hazalátogat özvegy apjához. Felült a gyorsra, majd Tövisen vonatot váltott, átszállt egy személyre. A faluban ellenséges hangulat fogadta; az emberek elfordították a fejüket, jóllehet fölismerték. A kevés számú magyar református család – apám csak később szerzett tudomást a történtekről – elmenekült a vidékről; ehhez nyilván az alattomos merénylet is hozzájárult. Az idős lelkészt – nagyapámat – ugyanis a feltüzelt parasztok éjjel kirángatták a paplakból, követ akasztottak a nyakába, és kútba lökték. Más helységekben megpróbálták karóba húzni a magyar papot. A kútba ölést félelmükben követték el – a bűntettnek így nem marad nyoma, gondolták. Később azt vallották, hogy a lelkipásztor önkezével vetett véget életének...”
Az unoka meglehetősen zaklatott állapotban kotyogta ki a családi titkot. A nyolcvanas években több igazságtalanság érte őt is, s végül a dac egy szikrája lángra lobbantotta benne a sok évtizede lerakódott keserűséget, amelyet akárhány megfélemlített családban a fennmaradáshoz szükséges megalkuvás tanulságával ruháztak rá az utódokra.
„Az ismeretlen faluba érve – folytatta útitársad –, benéztem az ortodox templomba, megcsodáltam az ikonokat, mint aki fontolóra szeretné venni «a helybéli új szentek tanácskozását«. Hogyha két csahos eb rám nem támad, talán szót érthettem volna az öregebb falubeliekkel. Így azonban feltűnés nélkül távoztam, vagy inkább iszkoltam a kíváncsi, jobbára gyanakvó tekintetek elől. Közben eleredt az eső. Galléromat nyakamba húzva megindultam visszafelé a rövidítésen… A földet pára fedte, füstölögni látszott a látóhatár, ahol a folyómedret sejtettem. Az erdő peremén, valahol lőtávolságban, mintha apró tüzeket pillantottam volna meg. Kimerülten caplattam; legfeljebb azzal vigasztalhattam magam azon a komor, kilátástalan reggelen, hogy nem kell ügyet vetnem az emberekre, még a szembejövő vándorcigányok kackiás vagy éppen lekonyuló bajuszára sem. Nem kellett senkinek köszönni.
A folyónál, mint mondták, egy kis palló van valamerre. Megbotlottam… Messziről harangszó ért el hozzám, inkább csak foszlányokban. Egy kökénybokortól mintha kijózanultam volna; de a külső szúrások, horzsolások most nem számítottak. Az anyai dédapámról szóló családi legendára gondoltam; ő is valahol a szülőháztól messze, mostoha tájra vetődve töltötte legényéveit, törte magát s búslakodott. Ez a gondolat (már a gyümölcsös kertek alatt jártam) kissé fölmelegített. Az öreg tanította volt meg anyámat zsoltárokat énekelni. Én is megjegyeztem hallásból néhány régies hangzású verssort, melyek még Szenczi Molnár előtt születtek. Az egyik – Bogáti Miklós magyarítása – valahogy így hangzott: Ollyakat verj meg, kik teellened énreám támadnak... Sok kevély szókat mondanak… A csúszós köveken egyensúlyozva belém rekedt a folytatás. Száz méterrel arrább már veszélytelennek tűnt az út. Vagy lehet, hogy eltévedtem?… Az öregapám idején errefelé nagy páfrányok nőttek, sűrű, szinte áthatolhatatlan volt a partmente. Arcomra öreges vigyort képzeltem, s különös nyugalom szállt meg belülről. Majd megint elvágódtam. Egy szurdok alján találtam magam. Az eső zúgása fülemben lovak ügetésének tetszett, és amint föltápászkodván a ködös távolt kémleltem, fakón, elmosódottan imbolygó emberi alakokat láttam. Ahogy az elcsigázott menetoszlop a túlsó partszegélyen haladt, az esőcseppek gyöngysorait cérnaszálként összetartó fény meg-megcsillant valamin. A puskacsöveken? Ahul rejtezem kevés magammal, tudják, rám indultak. Vetve hálójok már... lesben vadnak, köröskörül fogtak...
Az ébrenlét mindig ésszerű magyarázattal szolgál a kényszerű öntudatlanság után. A szállodaszobában értetlenül bámultam a tükörbe: az egész értelmetlen caplatás, minden erőlködés roncsaira hullt, mint zavaros, buta álom. A fürdőszobában álltam a zuhany alatt, mikor hangokat hallottam, s pár pillanat múlva kollégám, sebtében ledobva magáról a ruhát, a hidegvízcsapot elzárva s vacogással küszködve, fürdőnadrágban oda akart bújni mellém a vízrózsa alá. Ellöktem; miközben kétszer is megpróbáltam kilépni a forró zuhany alól. Ő azonban visszatartott. «Hallgass végig!«... És a lehallgatástól tartva suttogó hangon újságolta, hogy holmi merénylők állítólag fel akarták robbantani a város piacán díszelgő szobrot... Szédelegve léptem ki a gőzből, s mint aki épp eleget ázott már langyos vízben, forró vízben, elrikkantottam magam: «A piski hídnál Erdély is elveszett!« Szobatársam állatnak nevezett. Honnan tudta volna, hogy Bem szavait ismételem el, fölösleges, történelmietlen izgalommal…”
*
Van-e menedékhely saját szenvedélyed elől? A tudatalatti rejti védtelenségedet, mint roncstelep az örökre lebénult, összeilleszthetetlen, kiégett alkatrészeket. (Hogyan festenél mint mozgásképtelen?… Ha elhagyna erőd s a lázadás ingere; emlékeid is holtan hevernének szerteszét, mint egy autótemetőben, ahová hatesztendős fiaddal zarándokoltál volt el.)
Este már juhokat sem látni a holdfényben, csak azt a három rozoga fémvázat: túl minden végállomáson, nagy, fekete szemüregekkel, csontvázfehéren.
Fiad borzongással a tenyerében kezed után nyúl, s te gyanakvón (magad fenyegetettségében) megkérded tőle: érzed-e a virágok és a keserűgombák benzinillatát?…
A letaposott fű mint elhagyott Éden. Lakatlan sziget. Vagy csak az emlékezetben megőrzött ereklye?… A halott fém hüllő-érintése, a rozsdaízű szemerkélés a borús délelőtti csatangolásban.
Mezei virágok ízetlen méze. Már csak azt az egy, álmok könnyétől elmaszatolódott rétet ismered, s íróasztalod mögül kinézve (hol éjjelente szállva, zuhanva ügyet sem vetsz a higanyszálra) az is mind jobban zsugorodik.
„A PILLANGÓ MIT ESZIK ÉS MIT ÁLMODIK?”
A gyermek kérdez. Nagy utazások reményétől elszakítva – és elvadulva –, mint árnyékától Schlemil Péter; az ember már nem is tudja, mióta kóborol két gyermekével, vagy hárommal is, fel-le, fel-le, a lakónegyedtől úgy száz-kétszáz méterre a facsemetékkel sűrűn beültetett, hulladékkal trágyázott dombra cipelve naptól hólyagosra égett bőre alatt – a púpként feszülő hűséget.
„HOMORÚ DOMB IS VAN?… ÉS SZABÁLYTALAN PILLANGÓ?”…
Fiad fantáziája faggat, arról, ami nem lehetsz. (Ő még igen. Bármi.) Így kárpótolnak élet helyett a lehetetlenek.
Pulzusomon kitapinthatod (teázás
közben visszatérő látomás): mintha
ősbölények száguldanának át a lakáson
– a konyhafogasról lerepül az elnyűtt kalap
az egyetlen bizonyíték, hogy még a
lehetetlennek is lehet valóságalapja –,
hangjuk valamikor gőzölgő mélybe hullt
és ilyenkor a párolgó bögre aljáról (nekem
elhiheted) felhangzik egy szomorú bőgés
vagy inkább egy búgás, amit én fülemben
a tantál-szállal meghallok, rendszerint
magányos napokon, amikor mind a két
gyermekünk messze elkerüli a házat.
Csak sáros cipőtökkel tapintottátok ki a gyökereket, s a szélviharban lehullt, olajos fényű faleveleket másnap. Fázott benned az értelem, kevés volt az összetartozás tudatának melege.
Csak fiad meg ne sejtse az elidegenedés szörnyű űrhuzatát. A földi törvények, a társadalmi rend (amint a cinikus öreg cipészmester mondta volt az anyánktól-apánktól örökölt, s végül a ravatalhelyükké lett udvarban): Smafu!…
Sikerült elmulasztani a vadnyúl-paprikást. Sikerült hosszúnadrágban fehér térdkaláccsal átvészelni a árvizes nyarat. Sikerült állva elaludni a leghuzatosabb gyorsvonatban. Sikerült az értelmező szótár két lapja között felejteni egy megbarnult magnólia-levélre hangolt névnapot. Sikerült vesegörcsnek képzelni a diszkoszsérvet. Sikerült halláscsökkenéssel magyarázni hangfogyatkozásodat otthon. Sikerült bizonytalan időre halasztani világkörüli utamat. Sikerült torkomba fojtani a legborzalmasabb múltat. Sikerült eltemetni apánkat is; sikerült egy kiolvashatatlan feliratú sírkövet bámulva mosolyogni; sikerült megérinteni gondolatban a semmi fölött átívelő mohos izmokat. Mennyi minden sikerült ebben az esztendőben, melyből több mint egy hónap még hátra van.
*
A füst a szájban kering, a kormot nem képes elkeverni a nyál. Bizonytalanság, pánik vesz rajtad erőt. Vajon a nyeldeklőd mikor töltődött fel méreggel (vajon már akkor)? Történelmileg is fertőzött volnál – (hetedíziglen(!) –, nem csupán iparilag?!…
*
A regényes nyugtalanság kora volt. És, persze, a csalódás maszkjáé, „amelyet nem is annyira a veszteség formált, mint inkább a kirekesztettség.” (Virginie Lou)
Lódít a hatalom; „örül” (őrül) a nép. S körös-körül a lehetetlen.
Fejvesztetten az önpusztítás színe előtt.
Nyakszirtünkön a kollektív ösztön terhével.
(Hányszor hittük, hogy bealkonyult a szeretetnek.)
Mikor janicsár vezényszavakra masíroztak, apám!… Bordád rezgéseit figyeltem. Valami sejthető rémület közeledett, távolodott az éjszakában. Fülemben nőtt a csörömpölés. A függönyrésen át, sunyítva, kinéztem. Hol voltak akkor már a bújócskázás színhelyei, krumplikövei, csúszkái, a kemence alá surranó sündisznó, a gyermekkoré, mely madár képében maga is berepült a bizonytalanságba; pirosribizli-szeme kifolyt, szétszakadt szőlőlevél-szárnya!… Ajtó, ablak befalazva, gondoltam beletörődéssel, úgysincs idő a megbánásra. De amíg a szülők élnek, nemigen gondolunk arra, hogy mi is beleeshetünk a csapdába.
Bennük a végleges. Bennünk a létváladék vérparazsát lehűtő zagyvalék: a félelemmel, gőggel, képmutatással és intrikákkal sokkoló mindennapos halál.
És ami elpusztíthatatlan. Még akkor is, ha elpusztítható.
A csont lazán a húsban, mint hüvelyében a kard. A visszavonhatatlan ráncok, a fejfájásokra hivatkozás, az öreg arc szemrehányó mosolya, és bennem rögtön az önvád a vadság miatt.
Apám lelassult, már-már mozdulatlan; bőre áttetsző, mint egy délutáni csillag. A csíkos vásznú nyugágy úgy tapad izzadt hátához, akár a rabruha. El-elszundítva, álmában gyógytea-füveket gyűjt, mint az ő apja a Sóréten. (Kúráld magad, világ! Te, kit annyiszor keresztre szegeztek…)
„A fantomok beköltöztek a belváros legszebb házaiba” – közöltem apámmal egyik este a kapu több száz éves bolthajtása alatt. Megadóan bólintott, bizonyára eszébe jutott korábbi szóvoltásunk. Eddig, mondtam, csak a hivatali íróasztalok mögött ültek; miattuk tétovázott a kéz, mielőtt egy-egy ajtón bekopogott volna.
„Kerüld el őket” – morogta apám, s én magam elé képzeltem a gyűléstermek széksorait, meg a kilátástalanul hosszú folyosók félhomályát.
Anyám szerint apám nem erre a világra született.
Titkos szeretők árnyéka után bámulunk a semmibe, vagy egy soha fel nem szálló léghajó után (amely egy könnycsepp holdudvarában úszkál). Anyám mindig a tengerpartra vágyott, a legnagyobb kánikulában is, hogy konflisban kocogtassa végig a körsétányon özvegységét és kicsi unokáját. Az üresfejű hóbortosok a zsúfolt teraszokon, persze, nem érdekelték.
Tanulságképpen hagyta hátra rám, hogy meg kell tanulni együtt élni a kor diktálta szerepekkel. Fiú. Apa. Hős. Legyőzött. Tanú… (Már tudom, egyikre sincs megváltás.)
Visszanézek. Csak dér és csiganyál. Már nem ragaszkodom őrülten mindenhez, ami volt. Sokszor már a szereplők viszonya is érthetetlen.
A dolgok egymás után tűntek el körülöttem. Nem mintha nagyon hiányzott volna nekem az a sok kacat. Legfeljebb maga a Teremtő – az egyedüli, aki konyíthat valamit a „bővített családtervezéshez”.
„Ki ez a mord alak – pillant rád asszonyod –, aki sose fárad bele az emlékezésbe?”
Csak ácsorgsz az üres gangon, kezedben a megrepedt pohár, és megreped benned a néhai naplementékkel visszasütő láthatár.
„Milyen lesz elszemélytelenedni?” (Már nem is kérdés – gondolod.) S reggelig fekszel lárva-mezben.
Eszmélés bronzesőben. Zivatar utáni napsugár. Hunyorogsz, mint lőrésen át, hátha megpillantod a szekrénybe zárt, divatjamúlt kalaphoz tartozó női arcot.
*
Húsz év után kerti „száműzetés” a konvencionális csend elől. A sejt mögötti megsejtések. Az őrjöngő szaxofonok világában minden az érzékenységünkön múlik. (S ha az is konvencionális? Kompromisszum terméke: mint a gyávaság s a megalkuvás? – a napi méreg, a totalitarizmus mértékegysége szerint.)
A cseresznyefa ágai közt bujkál egy rigó. A kerítés előtt zöld sáv, kibuggyanó bazsarózsák.
Anyám arcával az ég felé fordulok; apám behunyt szemével, állva, szendergek. A fecskék csicsergése s az eső monoton kopogása – minden egybemosódik.
Valami más kezdődött el bennem akkor? Vagy csak a hörgők, a hőkölni nem akarás csattogása a fulladásos légben, drasztikus szakítás az egyenletes lélegzetvétellel?…
Megpróbálom, utólag legalább, előítélet nélkül szemlélni őket. Úgy, mint a virágágyásokat, a hangyákat, a szélben táncoló lombot, vagy a lódarazsat, mely sok kellemetlen percet szerzett.
Mennyi titokzatosság; utólag szinte hihetetlen, hogy belefért egy gyufás skatulyába, mint a sérült potrohú szarvasbogár… Nem ami történt, hanem ami történhetett volna. Egy egész civilizáció ingadozik szemem előtt a sűrű ködben. Látja-e valaki ilyenkor a bűn árnyékát? Félreérthető a vakmerők neurózisa ebben a vakságban. Az idő mindent fölzabál, mint egészséges sejteket a kór. Vagy a rákos szöveteket a kobaltsugár… S ugyanúgy a gyanútlan, szelíd gondolatokat is; az érzelmekről nem is beszélve. A sok semmitmondó társalgásra s a kompromisszumokra gondolva rosszullét fog el. A szívnek olvadoznia kéne a jóindulatú – tolakodó, vagy csak bárgyú – mosolytól, s én mégis úgy érzem magam az együgyű asztaltársaságban, mint egy körülajnározott, olcsó kurva…
Hol marad az ifjúság illúziója? Hát még a kamaszkor merész és büszke álmai?! Ilyenkor szokott elfogni a kábulat, nem az éjszakába nyúló olvasásoktól, a szellemi munkától. A káosz rendszerint valami láthatatlannak a romjait takarja el; a lelki szegénységét.
Éles fájdalom hatol belém. Máskor meg tompa, mint szunnyadó vulkán; s észrevétlenül szakítja át az érdes rostokat. (Csak amikor szerelmes testünk szorosan összefonódik – ez nem valamilyen fellengzősség(!) –, kerül el minden kín és piszok, húzódnak vissza meglévő nyavalyáink… S csupán a gyanakvás teszi nyomasztóvá az összezártságot, és növeli testközelben is a távolságot.) Az erőfeszítés ára – az ízületek ropogása, a kimerültség, a poshadás-szag. Vér, véletlen okozta sérülések nyoma sehol. De a kicsinyesség gyomromig hatoló ingerei; s képzelt fulladás- és mélységiszony mégis.
A lelkifurdalások miatt.
Amiért megvetettem valakit.
Amiért megvetésre méltónak bizonyultam.
Az el sem követett, csak felsejlő gyalázat.
Az undor – nem amiatt, hogy patakokban folyik bőrömön a verejték.
A múlékonyság émelyegtető ingere; örök vibrálás félálomban is a szemhéjam alatt. Fém- és kőszínű ködpára a feledés zavaros mélyén (latorkert-árkaiban, vagy csak a szem alatti ráncokban); s a napfény mozgékony, tiszta jelenlétét követő, lábadozó tekintet.
Az araszoló gilisztalétet sejtető félhomály. Söntéspulton villanó fröccsök. A sejtfalon még át-átütő dzsungeligézet. Remény az ocsúdásra. A meszes csontokra, a halánték felhevült mezejére bársonyos mohaként tapadó örömfoltok.
Az ember mértéke. Nincs idő kifejezni. A pénzcsörgésre összefutó nyáj. Mikor minden sekély. A versesély is.
A tömeg kétes kiszolgáltatottsága. A kiszolgáltatottak örök hullahegye.
Vagy csak én-hasadás.
Baljós évek, a kizsigerelt valóság bűnlajstroma után már nem a véges: a megalkuvás kényszere zavar, hanem a kétség. Az öntudatlanságon átszivárgó végtelen.
A valót és a valótlant olykor még egy ránc sem választja el a jól ismert ábrázaton.
A pástétomot szeletelő hóhérkéz. Az elegáns mozdulat, ki tudja, mennyi gyötrelmet takar.
Hová lettek a kábulatba rántó energiák, melyekkel az előreláthatatlan jeleit kutattam?
Ami az utólagos értelmezésben rejlik, már úgysem ellensúlyozható.
5. (Földhöz ragadt agy)
Ordító csend. Nem a párbeszédek csendje. Kékesszürke falak; nincsenek nüanszok.
Az idegenség és az enyéim (féltése) közt a kontaktus: belső egyensúlyom – az inga még mozgásban, bennem is (!) – megléte mondatja velem. „Vadhús!” (enyhén fogalmazva.) Mert „nem e világról való” (Szentkuthy) – nem az én világom terméke. A rossz emlékek; minden részlet leplezetlenül „ráhibáz” a sors ajándékára. A sorscsapásra, amellyel egy család az utóbbi években megkísérelt szembenézni. A kompromisszumoknak csak úgy van értelme, ha nem a vigasztalanság költözik belénk, hanem a remény.
Dührohamok és csendes, tehetetlen órák váltakoztak két álmegbékélés között. Miért volna magasra állított mérce az, ha valaki – a szülő! –, aki nem kíván hálát semmilyen áldozatért, megbízható, tartós szövetséget kínál? Tulajdon gyermekeinek.
Indulatosan lerohanni a lépcsőkön, hogy legközelebb másodmagával és behízelgő vigyorral állítson be mondjuk egy névnapra szánt borospalackkal vagy fagylalttortával, mintha mi sem történt volna… „Nincs minden veszve” (hazudjuk magunknak); ám túl nagy veszteség, ha nem lehetsz többé saját magad.
„Az első férje?…” (Hogy nem halt meg a szorgalomtól, és ivott?!…Nem meglepő, hogy az anyatárs zavart. Ám az, ahogy kivágja magát!) „De ehhez képest…” (fölösleges megneveznem, kiről van szó) „…Úriember volt!” (Nem operett-replikaként hangzik el, legfeljebb hozzáképzelhető néhány balett-mozdulat.)
Az új vej egész éjszaka a könyveket bújja. („Minek annyi könyv!… S ha már gürcöltél a diplomáért, fizessenek is meg érte…”)
Az erkélyen; kezemben nyitott könyvvel. Hol tűző nap, hol szeles árnyék. Egyszer csak (fel se kell néznem) ő jön velem szembe, egy-egy lépcsőt átugorva; már a nyitott ajtónál áll izzadtságtól fénylő homlokkal (mögötte a százötven esztendős lépcsőház kopottas, sötét háttere); nyakán kidagadnak az erek, haja lobog (mint az apjáé valamikor). Nekem hirtelen úgy tűnik, hogy bent a házban szétdobálva minden, a törött lábú heverő, a gilisztaként tekeredő, dobozokból kikandikáló magnószalagok… Különben kong a lakás; a csend csak börtön, a falból kiálló sok szeg s kampó fölösleges. A bekeretezett festmények „értéktartalékán” és távlatán töprengek már, amikor (te, az anyja) megrázod a vállam. A karszék kissé megbillen velem, a szék lába nyikkant egyet az erkély cementjén – s mintha egy más világból küldenéd felém mosolyod. Szólsz is hozzám, az arccsontomhoz, a bőrömhöz, a számhoz. „Váradról telefonált – mondod színtelen hangon. – A héten nem tud jönni…”
Rajtakapom magam, hogy nem csak zsibbadt karomat, de képzeletem harapásait is takargatnám előle… Még mindig nehezen hiszem el, hogy csak a testi és lelki erőmet próbára tevő álomban – kényszerű aléltságomban – pillantottam meg az „imént”. Úgy fordult felém, mint valami leszakadt földrész (a tehetetlen vágy látta így); nyakcsigolyája ropogott, sejthetővé tette, hogy még több terhet kell cipelnie ezután. (Csak be ne csapja saját magát, angyalnak nevezve az alantas érdeket!)
Egyedül maradva, sokáig füstölögni éreztem még, mint lávaömlés után, ellobbant lényed (ifjúságod) nyomait. «De hol van a lehiggadt férfikor?«, kérdeztem magamtól.
Lelátok a kerti ágyások halovány nefelejcs-kékjére. Ma feketerigó-hang az ég. A rossz, a jó, a makulátlan mind illúzió.
„Csináltassatok rácsot az erkélyajtóra s az ablakra is!”…
Harmóniák helyett a provincia haramiáiról sápítoznak körülöttem… A tulajdon tartósított ösztöne – vajon melyikünk elődjeinek (gén)üzenete szólal meg bennünk ilyenkor? A sok habókos és árva flótás (mágus vagy kornétás?) képzeletében vajon hogy élt ez a – jövendő – város?!…
„Vasárnap már Budapesten vagyunk” – mondja egy napsütéses hang kedvesen, s a rutinvásárlásoktól és -feladatoktól elcsigázott asszonyomnak mintha fölcsillanna a szeme.
Magamban már meg sem lepődöm azon, hogy mennyire nem hiányzik az utazás. A «külföld!«… Betonréteggel elzárt lelkiismeretek ott is. A gyorsvonat ablakából hátrahőkölő temetődombok eldőlt fejfáit látom magam előtt. Ráncos, vén faarcok. S hazafelé robogva, a vonatfülkében, ha nagy ritkán elnyom az álom, szemem, mely félig nyitva akkor is, mintha szétszakított hegyláncokat keresne.
Itthon mi vár? A kincses város leszázalékolt, csonkult népsége; a senki-orcák mögül gyanakvón rád sandító, kifosztott szemüregű ország.
Ha néha nyílik a gyíkzöld ajtó, az anyai szív rezdüléseit is hallom. („Vajon hányszor fogja még becsapni a szél – vagy az unoka? –, időnként bizony újra kell festeni.”)
De többnyire senki. Csak torkunk csörömpöl, s mélázó tekintettel kanalazzuk a napi löttyöt. Csak mások észre ne vegyék („Vigyázz!”, szólsz rám) – ha ügyetlenül kilöttyen a keserűség, amióta a megszegett kenyérrel magunkra hagyott. Az abrosz azóta is felpúposodva (mint elnémult harctér után).
A betevő falatra gondolva hányuknak van ideje és kedve a hajdani kálváriákkal s az újabb komédiákkal törődni, azzal, amitől libabőrös lesz a gerinc?
Egy megkezdett levelet dugdosok (már-már magam elől is, mániásan), főleg az üresen maradt hely nem hagy nyugodni.
„Az erény viszonylagos, fiam. Az ember hasztalan töri magát és verseng, más örökséghez úgyse jut.
A bűn olyan bonyolult… Nem szódavíz volt anyád emlőjében…” (Itt, úgy látszik, elakadtam.)
„Viaskodsz a gének útvesztőin át felgyorsult anyaggal, hogy rájöjj (rájöttél már, tudom): nincs az a kincs, amiért érdemes porig rombolni mindazt, amiből vétettünk.”
Meddig ülök itt még bezsongó aggyal, kiszolgáltatva holmi láthatatlan veszélynek?
Valami lecsap a nyakszirtemre.
Egy időárnyék (?)
*
Az apa felkapja fejét a könyvből. „Azt hittem ma, sem jössz.”
A beszélgetések nem olyan önfeledtek, nem olyan őszinték, mint egykor. Miért kímélné épp a családot a szavak elértéktelenedése. A fogalmaké.
Az anya visszafojtott lélegzettel kivár. A felesleges játék mikor lassul le, ugyanolyan „vészesen”, ahogyan elkezdődött?…
A mellékkörülmények, a kiragadott szavak. Ha idejében ki lehetne kanyarodni a terhes emlékek mellékvágányra futó szerelvénye elől!
(Így megint a szakadék szélére juttok.
A halott tényeket exhumálni – kérdés, érdemes-e?… Lám, így «szórakozik« a földhöz ragadt agy! – korholod magad.)
Letelt az öt perc.
„Már így is elkéstem az egyetemről!”
Mintha két harmonikázó nadrágszár repítené el a fiút. Meg az indulat.
A csupasz lóhát, nyergeletlenül – „Nem ezt akartam”, forgolódsz álmodban.
Ha csak szenvedés, még nem napló.
A félreértések növelik a konfliktusos helyzetet. Önmagaddal szembesülve is.
Azt hitted, hogy rég kinőttél ebből a világból; nem is rád szabták. Az „ártatlan erkölcs”, az álszent tanítások buktatói miatt kérjen más bocsánatot, gondoltad.
De hát nemcsak munkád van, gyermekeid is vannak. Kire, mire gondolj?…
Az elalvás mentőötletei – mint áthidaló kilátás (belátás) – a póráz, a sok üres csaholás: két nyaggasztó (nem csupán nyugtalanító) hétköznap között. És meleg tested, testetek. De közhely már, hogy az átmenetekre sem lehet számítani.
Hullámvölgyben vagy; olyan fárasztó minden… Nem olyan, mint mikor a falitükörben néhány gyors, arcmasszásnak nevezett kézsimítással, vagy egy hazug vigyorral megpróbáljuk változatlanul fiatalnak látni magunk.
*
Nem vagyok méltó ehhez a praktikusan hazug, hiteltelen, hol tüntetően dilettáns, hol csak szánalmasan infantilis világhoz. Mit ér, ha úgymond: óvnátok tőle?!
A régi barát földközelből figyel rám, a titkárnő megigazítja utánam a szőnyeget, vagy filctollal segít ki, ha a enyém kiszáradt, ám mindez, még hogyha a személyiség megbecsülésének jelét látom is benne, csak udvarias látszat. A hazudozó füle nem feltétlenül vörös. (Chagall szerint az igazságot, csak képzeletben, a túloldalon találhatja meg az ember – de hát a képzelgés is hazugság, bár egész másfajta: ártalmatlanabb, lebegő és sokkal szórakoztatóbb… Csakhogy ezúttal én nem a művészi igazságról beszéltem.)
Nyugtathatnak a felírt nyugtatók; ámde mit ér, hogyha csak „fél-másomat” háborítja mindez. Békém vajon még élve ér-e valamit?… Mert azért, akarva-akaratlanul is, „folytatódik pár dolog” belőlem** – átmenetileg szó szerint kétlaki – fiamban. Aki született érzékkel képes elpiszmogni a világot a halhatatlanság illúziójával hipnotizáló hangjegyekkel – de komiszabb tud lenni olykor, mint egy botcsinálta terrorista.
P. s. Ez a hasonlat (is) túlzás, persze. Azzal is könnyíthetsz a fojtogató helyzeten, ha utálod magadat.
A halottak társasága üdítőbb (ezt nem gúnynak szántam).
Ha távolodom legtisztább (agyú, szívű) önmagamtól, a múlttól, mely nem csupán az enyém, vajon közelebb kerülhetek hozzátok? Kétlem.
Az igazság életkor kérdése volna? (Viszonylagos?)
De hát az én igazam, meg a tiéd.
Apa: „Bach mögött ott a megszámlálhatatlan család.”
Anya: „Ezt ne nekem mondd!… Annyi éjszakázás és nélkülözés árán a muzsika nekünk már csak égi tünemény?…”
A félbemaradásra váró katedrális már címében is telitalálat.** (Vehetitek szimbólumnak, aminek akarjátok!) Kimondhatatlan rémület fog el, legszívesebben kikiabálnám torkomat. De hiába ugrom fel a helyemről, sajnos, nem moziban ülök, hogy a nézőközönség szemébe világíthassak: „Mit műveltek?”
Mind (elő)ítélkezhetek (meghatódni úgyse fogtok) – ezt a magam okulására írom.
Aki szembenéz a történtekkel, az úgyis „kiadja magát”. Másoknak.
Az elhajlásokat, elhallgatásokat, elpártolásokat mindig utáltam. De nem jobban, mint ahogyan ragaszkodtam hozzátok. Csak hát nem szeretem az olyan hanglemezeket, hogy: én az vagyok és más is!…
Minden tanulság absztrakt.
Minden árulás konkrét.
Soha semmit sem igyekeztem megúszni. (Talán ez okozta a bajt?) Egy nap úgyis kiderül minden. Elviselhetőbb számomra, ha közlik velem, hogy a halálom órájáig eladósodtam, mintha teljesen kifosztanának.
Amíg élsz, nem lehet csak úgy felszámolni kötelességeidet. Szerintem a halottakat sem lehet.
Nem hagyhatom hát, hogy a nyálas köd rám terüljön. Örömtelenségem így is tökéletes (sötét délután, mintha elvették volna az égi áramot; ez azért még nem válik az olvasás kárára).
Annyi mindent el kellett hallgatni. Vád és önvád a kimeríthetetlen génekben. Az írás nem lehet szemérmes. (Az író igen.) Én nem szeretem, ha belekevernek a tudatlanságba. Azért jutottam el a tudásig. A szüleimet látom, ülnek a félhomályban egy pusztulásra ítélt kertben, egy letarolt térkép előtt. Szelíd, földöntúli erejükben bízom – de csak fagyott rög, kimerült rög mindenütt. „Szemmel vert gyermek”, mondanák, ha tudnák. A rontás titkos utakon szívembe költözött (mióta?); nagyon hasonlítok már rájuk. Lábamnál apadó folyó; a mosoly árkát eldugó árnyak.
Sodródom, felétek is, apám, anyám, mint kiszámíthatatlan vérrög.
És most dübörögnek az újabb rögök?!… (Bár alkotáskényszerből tennéd, fiam!)
Mondják, jobb regény az, ha a szereplők kitaláltak. Megpróbálhatom ehhez tartani magam.
*
Lazítanál a sokadik éj után. Hányszor érezted már úgy, hogy a legillúziótlanabb életkorban vagy – az ember ösztönösen a nemlétre gondol –, de a következő pillanatban már képtelen voltál lemondani a boldogságról.
A tegnapok utáni sóvárgásba egy elveszett könyv, egy haldokló arc is belefér. A mi néhai ifjú orcánk – ahogyan egyik hús-vér, de vallásosságában ünnepélyes „ősödtől” hallottad valamikor –, melyet csak Isten láthat…Aki eddig fáradhatatlanná gyúrt, valahányszor fáradtság kezdte ki erőd. Nehogy eszedbe jusson felmentést kérni az időtől, te, aki gyenge s gyámoltalan nem lehetsz.
Kiaszott fej, sötétárnyékú ösztönök sehol; s már a zendülő, selymes füvet taposod.
Érzi-e a visszatérés fájdalmát elégett szerelmünk? S a test izmai; evezőcsapásra lendülő karmozdulatunk, mely hamuvá változott.
A sívó pillanat megfoghatatlan. Egy hiszékeny, „gólyaváró” séta az újszülöttel. Szélcsend, kedvesed keresztbe teszi lábát: „A szülők, ugye, sohasem szokták elhibázni?”, kérdi… És ki az, aki: ege felhorzsoltbőr-vörösén a nap ha felkel, védtelensége kocsijába tigriseket szokott befogni?!…
A barbár korszakból átmenteni a még meg nem írt, magánelőjelű hiszékenységet, mielőtt a (Karabahban, Boszniában elhamvasztott) homokóra szíve rég meghasadna.
(foytatjuk)
