„Két út van előttem, melyiken induljak?”
A népdal-szövegsor dilemmája ma éppúgy érvényes, mint volt az a 20. század elején. Amikor visszanézünk a nagy elődökre – egy-egy évforduló kapcsán –, tulajdonképpen saját még megválaszolatlan kérdéseinkre, talán éppen félelmeinkre keressük a választ és valamiféle biztosítást. Száz évvel korábban sem volt könnyű az akkor huszonöt éveseknek elindulni, a mindenkori dilemma számukra is az volt, ami a maiak számára is égető probléma: FOLYTATNI vagy ÚJRA INDULNI?
A mai válasz talán az lehetne a „melyiken induljak” dilemmájára: MINDKETTŐN, vagy a mai ezerféle indíttatású és érdeklődéskörű világban: MINDAHÁRMAN vagy MINDAHÁNYAN! Polifón világban élünk, a monovilág rég tovatűnt.
És még egy gondolat elöljáróban. Kodályt elsősorban zeneszerzőként ismeri a mai világ. A kodályi életmű tudósi része, a magyar népzene tára és a magyar zenei múlt felismerésének elindítása mintha egy kicsit a Kodály-zene mögé szorulna. Pedagógiai kezdeményezése és félévszázados irányítása éppolyan jelentős, mint a két előbbi megtett kodályi út. Kodály három párhuzamos úton haladva egy cél felé törekedett: megújítani a modern magyar társadalmat gondolkodásban és tettben egyaránt. A három út összemosódik az életműben, és ezért érezzük méltányosnak ezeket egyetlen szellemi fénycsóvában látni – amit KODÁLY-JELENSÉGNEK nevezhetünk. Azok közül való volt, akik másképpen, másként hagyták maguk után a világot.
*
Nagyon kellenek az előszók. Bevezetnek, megmagyaráznak, előkészítenek gondolatokat, amelyek nélkül a soron következőket aligha értenénk meg igazán. A zeneszerzők is gyakran élnek az előszó jogával partitúráik élén. Néha csak egy cím harangozza be a zenei gondolatokat, máskor egy tempójelzés vagy a kifejezésre való utalás, ritkábban párszavas ismertetés (akár a szerzőtől vagy a közreadó tollából). Rövidség és maximális koncentráltság jellemzi ezeket a „bevezetéseket”. Kodály nagy mestere volt az ilyen előszavaknak: saját műveit és az általa fontosnak vélt könyveket, írásokat szívesen „nyitotta fel” a hallgatók, olvasók előtt. Érdemes ide idéznünk a Marosszéki Táncok előszavát „Dajkám marosszéki székely asszony, jó énekes, jó táncos volt” – írja Kemény János erélyi fejedelem önéletírásában. (Élt 1607–1662.) Talán nem véletlen, hogy mindmáig Marosszék őrzött meg legtöbbet a régi népi tánczenéből, s hogy egy-egy darabnak más vidéken is „marosszéki” a neve.
Bár hangszeres jellegű, eredetében mind dal lehetett, egy részének szöveges változata is megkerült. Hegedűn, furulyán minden faluban hallható volt még a háborúig, a szöveges alak inkább csak öregektől.
A Brahmstól világgá vitt „magyar táncok” az 1880 körüli városi Magyarország hangja: jobbára akkor élt szerzők művei. A Marosszéki Táncok messzibb múltban gyökereznek: az egykori Tündérország képét idézik fel. (Partitúrában közölt előszó, Wien-Leipzig 1930, Universal Edition)
Íme egy pármondatos bevezetés, amely a teljes kodályi gondolkodásmódot, művészi krédóját, életművének irányát a közvetlen élmény hatásával közli. Mint annyi más Kodály-írás, ez is azok közül való, amely hangos olvasásban válik ZENEI hatásúvá, szinte hozzátartozik a szimfonikus zenefolyamhoz, mint afféle függönyakkordok sora. Szívesen nevezem az ilyen és hasonló Kodály-előszavakat ÉLŐSZÓNAK. Minden Kodály-íráson érződik az élőszóval való közlés igénye. Kányádi szavait idézve: „Vers az, amit mondani kell”. Kodály írásait is mondani kell. ZENEI HATÁSÚAK. Érdemes volna lemezről meghallgatni, Kodály olvasatában, minden leírt Kodály-szót. Nem véletlen, hogy kórusművei, dalai a magyar nyelv minden rezzenését, dallamfordulatát, hangsúlyát oly híven adják vissza, mint már csak a néplélekből fakadó ősi népzenénkben. Hadd idézzük a ZENE MINDENKIÉ előszavából: „De hogyan tegyük azzá? Ezen tűnődöm, mióta a „mezzo del cammin”-t életutam felét elértem. E tűnődések nyoma az alábbi töredék. Némely jóakaróim úgy vélik, nemcsak a múlt küzdelmes éveire vetnek világot, hanem a jövőbe, a bennük megálmodott, s talán mindig csak megközelíthető jövőbe is vetnek egy-egy pillantást. Bizonyos, hogy az abban való hit nélkül soha meg sem íródtak volna. Ez mentse közzétételüket. S talán beválnak – végrendeletnek. Budapest, 1952. december 16.”
