"vonulunk rojtos díszmosollyal"
Kereső  »
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 9. (479.) SZÁM - MÁJUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Pomogáts Béla
Az erdélyiság változatai - Dsida Jenő és Szabédi László transzszilvanizmusa
Szőcs István
JEGYZET - Egy elmosódott arc a szépnem legjelesebbjeinek csarnokából
Kántor Lajos
Az Idő Vaskalapja - Információzabálás Sükösd Mihállyal
László Noémi
Hulló dió
Kis, helyi induló
Varga Melinda
Triolett a kékszemű nagybőgőshöz
László Noémi
Játékok
Varga Melinda
Napvers
A kilencedik sör vallomásai
Vitus Ákos
Ultraszcendenciák 1 (prelude):
Széttetszetés... banálomdi:
MEG s a szennyvíz:
Ultraszcendenciák 3 (egy út):
Himnusz:
Ultraszcendenciák 4 (ablakodban):
Próféta blues:
Fekete Richárd
Paródiák
Batári Gábor
A békekötés
Szálinger Balázs
Szőlőszínház
Balázs Imre József
És én megmondom, ki vagy
AYHAN EY GÖKHÁN
Diotima panasza
Lakásavatás
Szabálytalan szonett
Teaház
A félelem nehézségei
Pusztulás
Színe és visszája
Születésnap
Zuhany
Növények, állatok, reggel
Rendrakás
Lászlóffy Csaba
Hiányzol-e magadnak? (folytatás előző számunkból)
Angi István
Virágvasárnapi köszöntő
Terényi Ede
Kodály 125. - Kodály-IDŐ - Kodály-HANG
Hírek
 
Pomogáts Béla
Az erdélyiság változatai - Dsida Jenő és Szabédi László transzszilvanizmusa
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 9. (479.) SZÁM - MÁJUS 10.

Erdélyben sorsvállalás a költészet, az erdélyi magyar költőnek egyszersmind mindig hitvallónak kellett lennie. A kisebbségi (mondhatnám így is: a „transzszilvanista”) irodalom létrehozásának éveiben ilyen hitvalló volt a legtöbb írástudó, szinte mindenki, aki mint „erdélyi író” bejelentkezett, nemzeti küldetést vállalt, a költészetet, az irodalmat közösségi képviseletnek és szolgálatnak tekintette – valójában ez a képviseleti feladatvállalás alapozta meg a „transzszilvanista” irodalom közös és általános eszmevilágát: az „erdélyi gondolatot”. Áprily Lajos, Reményik Sándor, Tompa László, Kós Károly, Makkai Sándor, Kuncz Aladár és Tamási Áron eszmei panorámáját jórészt ez az „erdélyi gondolat” határozta meg.
A transzszilvanista küldetéstudat és (talán mondhatjuk így) a transzszilvanista „ideológia” azonban igen sokat változott egy évtized leforgása alatt, és a harmincas évek közepére szinte teljesen át kellett alakulnia. A színre lépő „második” erdélyi írói nemzedék (és ennek voltak karakteres, jóllehet világképüket és a költészetről vallott felfogásukat tekintve igen különböző karaktert mutató képviselői Dsida Jenő és Szabédi László), tehát a „második nemzedék” írói valójában már szakítottak elődeik elképzeléseivel, és tőlük eléggé eltérő módon határozták meg az erdélyi magyar irodalom tennivalóit és a maguk nézetrendszerét, ezen beül az „erdélyiségről” vallott elképzeléseiket. Ennek az új, valójában nemzedéki jellegű nézetrendszernek volt természetesen kifejezője, egyszersmind alakítója Dsida Jenő és Szabédi László is.
A Trianon után egy évtizeddel fellépő költőnemzedéknek ugyanis egészen mások voltak az élményei és tapasztalatai, mint az előttük járóknak. Nem kényszerültek arra, hogy gyötrelmes küzdelmet folytassanak ifjúságuk országképével és erre épülő nemzeti tudatával, azzal a hagyományos világképpel és mentalitással, amelyet mindenestől elsodort a háború és az uralomváltozás. Szemben az idősebbekkel, akik alig ismerték a román nyelvet és kultúrát (ezt éppen Szabédi László rövidesen szóba kerülő terjedelmes levele állapítja meg, ebben Szemlér Ferenc l937-es körkérdésére válaszolt), ők már igen tájékozottak voltak a román nyelvben és irodalomban, sőt (nem mindig kedvező) tapasztalatokat szereztek a román politikai hagyomány, kultúra és mentalitás felől is. A „második nemzedék” írói, így Dsida és Szabédi, igen gazdag és sokoldalú ismeretekre tettek szert a romániai társadalom és a kisebbségi létezés tekintetében, és az Erdéllyel, következésképp az „erdélyi gondolattal” kapcsolatosan kialakult felfogásukat ezek a tapasztalatok formálták.
Tapasztalataik és felismeréseik természetesen más és más módon alakították Dsida Jenő és Szabédi László világképét és az „erdélyi gondolatot” megítélő nézeteit. Dsida egyénisége egészen más volt, mint az erdélyi irodalom nagy hitvallóié, akár Reményik Sándorra, akár Tompa Lászlóra, akár Szabédi Lászlóra gondolok. Ő nem a történelmi végzettel akart perlekedni, egyszerűen énekelni kívánt: a természet ámulatba ejtő szépségéről, a szerelem meghittségéről, az ifjúság csodáiról. Kora ifjúságától fogva arra készült, hogy költő legyen, és ha a „költőiséget” (miért is ne?) nemcsak az irodalmár-lét egyik változatának, szellemi foglalkozásnak: mesterségnek vagy hivatásnak tekintjük, hanem (mondjuk így) lelki karakternek is, akkor meg kell állapítanunk: Dsida Jenő veleszületett tulajdonsága és természetes létállapota volt ez a költőiség.
Mindazonáltal az „erdélyiség” vonzása nemcsak a történelmi Kolozsvár régi épületei között és a város melletti tájban érintette meg, hanem az eszmék világában is. Ő is erdélyi embernek és költőnek tartotta magát, csak egyetlen vallomásos írásából idézek ide egy részletet, az Erdélyi Helikon 1930-as évfolyamában közreadott A magyar irodalom hivatásáról címűből. Itt a következők olvashatók: „Mindenekfölött hittel hiszek Erdélyben. Ebben a szabad szellemet, humánumot sugárzó földben látom a jövő magyar irodalmának kovászát. Nem szűk körű, erdélyi határokon belül kirobbanó könyvsikereket várok – az kevés lélekszámunk és koldusszegénységünk mellett lehetetlen is –, hanem befolyásoló, átalakító, szuggeráló misszióteljesítést az összes többi magyarlakta terület felé!”
Természetesen nemcsak személyes nyilatkozatok világítják meg azt, hogy Dsida Jenő mit ért erdélyiségen, hanem mindenekelőtt költészete, amely nagyon is magán viseli a transzszilvanista eszméknek elkötelezett irodalom bélyegét. Így annak a természetélménynek a nyomát, amely különben az első erdélyi nemzedék képviselőinek: Áprilynak, Reményiknek, Tompának, Bartalisnak a verseiből ismerős. Dsida az idill költője volt, a természet és a szerelem idilljében keresett vigasztalást és erőforrást azzal a veszedelemmel: egészségének végzetes törékenységével szemben, amely végül is korai halálát okozta. Természeti idilljei erősen erdélyi színezetet kaptak, verseiben valósággal nevén szólította az erdélyi, a Kolozsvár környéki tájat, a kéklő Árpád-csúcsra, a kristályvizű Szent János-kútra, Kolozsmonostor lágyan hajló zöld dombjaira hivatkozott, ezzel is vallomást tett a szűkebb haza iránt érzett ragaszkodásáról, akárcsak az „első” erdélyi nemzedék költői: Áprily, Reményik és Tompa.
A leginkább gazdag és súlyos költői vallomás mindazonáltal két epikai elemekkel átszőtt lírai remekmű lett: a Kóborló délután kedves kutyámmal és a Miért borultak le az angyalok Viola előtt című népszerű költeményre gondolok. Az előbbi játékba feledkező tavaszi hexameterekből épült, és szinte a reneszánsz költők önfeledt boldogságával beszélt az erdélyi természetben megújulást kereső lélek boldog öröméről, az utóbbi szerelmi ujjongás, gyönyörű erdélyi bukolika, amely merengő érzésből és szelíd erotikából fon tündéri koszorút egy leány homloka köré. A bukolikus ihlet általános volt a harmincas évek fiatal költőinél: gondoljunk csak a Szeged környéki világban elmerülő Radnóti Miklós, a dunántúli tájban otthont kereső Weöres Sándor és Takáts Gyula, az erdélyi természettel személyes költői viszonyt kialakító Jékely Zoltán – és természetesen az ugyanitt megbékélésre találó Dsida Jenő verseire. És gondoljunk arra, hogy miként ezt Áprily Lajos, Reményik Sándor, Tompa László és Bartalis János költészete tanúsítja, a transzszilvanista költői világképet elsőnek maga az erdélyi táj élménye alakította ki.
Dsida Jenő transzszilvanista költészete természetesen jóval több és gazdagabb forrásból táplálkozott, mintsem az erdélyi táj iránt érzett szeretetből és ragaszkodásból: az erdélyi magyarság sorsának átélése és értelmezése jelölte meg azt a költőiséget, amely nyomán a fiatal kolozsvári költő transzszilvanista elkötelezettsége leírható. Igen sok költői művet idézhetnék ennek bizonyságául, most csupán kettőre hivatkozom, először is a méltán közismert és a pódiumon is nemegyszer felhangzó Nagycsütörtök címűre, amely a költő legszemélyesebb vallomásaként tesz hitet a méltatlan történelmi sorsba kényszerített erdélyi magyarság mellett, és mint ilyen, az erdélyi magyar költő személyes áldozatának keresztény értelmét és természetfeletti távlatát világítja meg. A székelykocsárdi váróterem magányában szemlélődő költő a krisztusi áldozat misztériumát hívja lelki segítségül az erdélyi magyarság szorongató tapasztalataival szemben.
Ugyancsak „transzszilván” költemény a harmincas évek egyik legnagyobb erdélyi és egyáltalán magyar verse: a Psalmus hungaricus, amely szinte váratlan fejleménynek tetszett Dsida Jenő költői pályáján, minthogy korábbi költészetének merengő és játékos dallama után a közösségi hűség és a történelmi felelősség szigorú moráljának meghirdetésével válaszolt az erdélyi magyarság kisebbségi tapasztalataira. Azt a hagyományos hangot idézte fel, amelyet a török pusztítással viaskodó egykori énekes: Kecskeméti Vég Mihály ütött meg annak idején, és amely Kodály Zoltán fájdalmas magyar zsoltárában zengett két országvesztő (és Erdély-vesztő) háború között. Dsida zsoltára igazi „erdélyi költemény”, közösségi hitvallás, cselekvésre mozgósítani kívánó harci riadó.
Dsida Jenő költészetében rendre megszólaltak a transzszilvanista költészet szólamai: az erdélyi tájélménytől kezdve a közösségi elkötelezettség drámai jellegű kinyilvánításáig, mindez azonban inkább a húszas évek nagy költőnemzedékének hagyományaiba illeszkedett, és kevésbé kívánt válaszolni mindarra, ami a transzszilvanista eszmék későbbi átalakulásának (és bizonyos mértékű válságba jutásának) a következménye volt. Jellemző tünet, hogy arra a körlevélre, amelyet Szemlér Ferenc küldött nemzedéktársainak széleskörű vitát kiváltó 1937-es Jelszó és mítosz című tanulmánya után – ez ugyanis az „erdélyi gondolat” kritikáját fogalmazta meg és egy új erdélyi magyar tájékozódást sürgetett –, másokkal, így Bözödi Györggyel, Kiss Jenővel, Kováts Józseffel, Nagy Istvánnal, Szenczei Lászlóval és mindenekelőtt a nézeteit igen alapos tanulmányban kifejtő Szabédi Lászlóval ellentétben Dsida nem is válaszolt. (Igaz, ebben az időben már a halálos betegséggel folytatott küzdelem kötötte le minden erejét.)
A Jelszó és mítosz vita egy új (mondhatni így is: nemzedéki) „ideológia” alapvetését fogalmazta meg, és ez az „ideológia” mindenekelőtt az első erdélyi írónemzedék (Áprily, Reményik, Kós, Kuncz, Makkai stb.) transzszilvanizmusával fordult szembe, ennek átértékelésére és kiigazítására tett kísérletet. Erre a tanulmányra, illetve Szemlér Ferenc körkérdésére válaszolva fejtette ki Szabédi a transzszilvanizmussal kapcsolatos álláspontját. Mindenekelőtt magának a transzszilvanista irodalomnak a fogalmát kérdőjelezte meg: „vajon azok a jellegzetességek, amelyeket a hőskor nemzedéke transzszilván jellegzetességekként könyvelt el, tényleg szerves tartozékai-e az ún. erdélyi irodalomnak? Vajon nem jutunk-e közelebb egy lépéssel az igazsághoz, ha transzszilván jellegzetesség helyett trianoni jellegzetességekről beszélünk? Azt akarom mondani, hogy van ok a gyanakvásra, hogy a felfedezettnek vélt erdélyi szellem, mely állítólag a múltban is mindig megnyilvánult (vö. erdélyi csillagok), tulajdonképpen nem abszolút, hanem esetleges jellemvonása az erdélyi életnek.”
Majd így folytatja gondolatmenetét: „Ha a magyar irodalmat organizmusként fogjuk fel s az erdélyi írók oeuvre-jét ennek testrészeként (ez a hasonlat csak pontosan az itt felvetett gondolattal kapcsolatban értendő és nem tágítandó ki általános hasonlattá, mely általában jelezné az erdélyi irodalom viszonyát a magyar irodalomhoz!), akkor az ún. erdélyi irodalom jelenségei a magyar irodalom szerves jelenségeinek szerves tartozéka s ami jellegzetesnek tűnik benne, azaz olyannak, mint ami megkülönbözteti a magyarországi írók oeuvre-jétől, az már nem egészséges életfunkció, hanem a testrész sérülésének következménye, betegségi tünet (teszem azt, rákos daganat). (...) Szorosabban az előbb mondottakhoz kapcsolva ezt: a transzszilvanizmus, mint irodalomtörténeti módszer, téved, amikor a trianoni békekötés által teremtett helyzet szellemi, nevezetesen irodalmi réparcursionjait sub specie aeternitatis veendőknek tanítja. Ezzel a módszerrel szemben az én tanításom az, hogy az erdélyi irodalmi jelenségeket csak a magyar irodalom lélegzetvételeivel, szerves jelenségeivel lehet helyesen értelmezni.”
Szabédi az „erdélyi gondolat” valóban igen rokonszenves, ámde a történelmi események (a harmincas évek történelmi eseményeire gondolok) mérlegén túlságosan is idealistának és ezért a társadalmi valóság terepén alig működő „ideológiájának” elvetésére vagy legalább kiigazítására gondolt. Tulajdonképpen fájdalmas kiábrándultsággal vonta le gondolatmenetének végső következményeit, és ennek során az erdélyi magyarság valóságos (és nem idealisztikus) történelmi és társadalmi helyzetének kritikai vizsgálata irányába szerette volna terelni a transzszilvanizmus álomképét kergető írástudók érdeklődését. „Szörnyűség a transzszilvanizmus – fejtette ki –, mert tanításai nem a valóban adott helyzetre épülnek, hanem egy elképzelt Erdély, Erdélyország lebeg szeme előtt. De ez az elképzelt Erdély nemcsak nem valóság, hanem megvalósítása felé egy lépést sem szabad tenni. Egy lépést sem szabad tenni... az országtranszszilvanizmus vakvágányra szaladt. Minden tanítása csak egy független Erdélyben érvényes, ahol a magyarság hozzájutna az őt megillető politikai súlyához, teljesen érvénytelen Romániában. A transzszilvanizmus az erdélyi népek viszonyát abból a szemszögből nézi, hogy a magyarság egyike az államalkotó nemzeteknek, programot csak az államalkotó magyarság számára tudna adni, márpedig mi Romániának egyik, országos arányban nem is túlságosan jelentős kisebbsége vagyunk. Ez a valóság.”
Szabédi imént idézett kijelentésében „országtranszszilvanizmusról” beszélt, ezt azonban megkülönböztette attól a fogalomtól, amelyet „tájtranszszilvanizmusnak” nevezett. Az előbbin a 16–17. században a török porta protektorátusa alatt korlátozott állami önállóságot élvező Erdély hagyományára s az 1918-as események során, mintegy a bukaresti bekebelezés megelőzését szolgáló, természetesen nyomban kudarcot szenvedett elképzelésekre utalt, az utóbbi pedig arra, hogy az erdélyi táj, hasonlóan más Kárpát-medencei tájegységekhez, maga is irodalmi jelleget konstituáló tényező lehet. Az első változatot Kós Károly, a másodikat Áprily Lajos és Reményik Sándor munkásságához kötötte, ugyanakkor azt is megjegyezte, hogy a „tájtranszszilvanizmus” tulajdonképpen „a Romániába szakadt magyarság számára pótolja a pillanatnyilag elbukott nagymagyar állameszmét”.
Az „országtranszszilvanizmus” eszméjét, mint teljességgel megvalósíthatatlan stratégiát Szabédi egyértelműen elvetette, a „tájtranszszilvanizmus” gondolata iránt valamivel engedékenyebbnek bizonyult. Levele (mondhatnám így is: vitairata) záró részében olvashatók a következők: „Hajlandó vagyok azt mondani, hogy a tájtranszszilvanistáknak van valami igazuk. Bizonyos dolog, hogy székelyeket csak erdélyi író szerepeltethet hiteles színekkel, mint palócot palóc. Ábel kétségtelenül éppolyan »jellemzően« székely, mint amilyen jellemzően alföldi Kukorica Jancsi (...) S aztán, szó ami szó, a székelyek magyarok, magyarok, de – székelyek. De hát te tudod, hogy a francia regényeknek vagy drámáknak se minden hőse Ile-de-France-i. Szerencsére, mi is megengedhetjük magunknak azt a fényűzést, hogy van egy olyan egzotikus sarkunk, mint a Székelyföld. De székely irodalomról még a legvérmesebbek sem beszéltek tudtommal soha, márpedig nem minden erdélyi székely is egyúttal. De a székelység léte nem azt jelenti, hogy megbontandó a romániai magyarság egysége, remélem.” Ez utóbbi figyelmeztetés azért is megfontolandó, mert a székelység, mint külön népi (esetleg nemzeti) közösség fogalmát nem egy alkalommal éppen manipulációs célzattal használták fel különféle politikai erők, nemcsak a román nacionalizmus magyarellenes szándékainak képviselői, miként a legutóbbi népszámlálások alkalmával történt, hanem tájékozatlan vagy ennél rosszabb székelyföldi magyar tényezők is. Ezeket a manipulációkat a felelős erdélyi, székelyföldi politika azonban mindig elutasította.
Az „erdélyi gondolatnak” az előbbiekben ismertetett keserű revíziója ugyanakkor nem akadályozhatta meg Szabédit abban, hogy mint költő az erdélyi tájról, az erdélyi népéletről és a maga erdélyi magyar identitásáról éppolyan ihletett és esetenként váteszi költeményekben adjon számot, akár a helikoni nagy nemzedék képviselői, például Dsida Jenő. Nevezetes „szabédi” költeményeire utalhatok, olyanokra, mint A szabédi hegy a1att, A szabédi nagyréten és A szabédi zsoltár, ezek a költői művek természetesen a „tájtranszszilvanizmus” ama eszméjének feleltek meg, amelyről az előbbiekben próbáltam képet adni. A második, egyben a legismertebb (és a költő személyes végzete tekintetében profetikusnak bizonyult) nagy önvallató és identitást bejelentő költeményéből idézek egy szakaszt: „Most boldog vagyok itt, / mert kínjaim kicsik, / fut a nagyja előlem, / múltam múló agyrém, / a szabédi Nagyrét / kapat már új erőre, / életemet onnan / kezdem el, ahonnan / kiszülettem belőle...” Ez a vers is igazi, teljes és mitikus erejű erdélyi költemény, és ha talán az „erdélyi gondolat” a kisebbségi sorsba taszított magyarság megpróbáltatásainak orvosságaként meg is kérdőjelezhető, ez az erdélyi vallomás, az erdélyi költő vallomása mindenképpen állja az időt.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében