Nem jártam utána, a híres „gondolta a fene” miatt sem, mire gondolhatott Arany János a Margit-sziget fáinak hulló levelei közt lépkedve, mert számomra Arany mindig is a nyár, a nyárutó. Hiába minden őszre utaló verse, életrajzi adatokkal a háttérben, Arany a Nyárhoz kötődik esetemben, mint ahogy a Tél József Attilához, a Tavasz Áprilyhoz, az Őszhöz pedig Dsida, zilált ligetek zörrenéseivel, utolsó fénnyel, ahogy illik. Mert a költők mi mást is tehetnének, verset írnak évszakokról, vigasságról, komor izzásról, mindenről, amiről csak akarnak, és ennek – egyéb haszna is van.
De mi történik ilyenkor a szerkesztőségekben, ahol a szerkesztők kénytelenek „folyóiratban gondolkodni”, ősszel a télre, tavasszal a nyárra vetni vigyázó szemüket, hiszen, amíg a gondolatból szerkeszthető kézirat, a kéziratból lapszám lészen, addig helyet is cserélnek az évszakok, s hiába ír, küld a szerző csodás elmeművet a tavaszról, azt bizony ősszel, télen nem szokás közölni – a szerkesztőség kivárja vele a tavaszt, hadd higgye az olvasó: csakis a kedvéért rügyezett, szökkent szárba, terebélyesedett ki, a megfelelő időpontban, az első tavaszi számhoz illő, friss és az éppen jellemző időjáráshoz is kapcsolódó költemény, novella…
A szerkesztő ősszel, mert nem tehet mást: végtelenül optimista, reménykedik, hogy tavasszal majd befutnak az őszre ígért versek, prózák, esszék, lesz mit tördelésbe küldeni nyáron, megjelentetni októberben, amíg újra ősz nem lesz, annyira, hogy a kézirat, mint Jékely Zoltán versében (A.B.F.R.A a címe – értds: a boldog feltámadás reménye alatt) az élet: „maga az élet, vakmerőn ivel”, miközben a szerkesztőség falai közt, láthatatlanul, de egyértelműen (akárcsak Térey János Jékelyével azonos címet viselő versében): „japán akácfa élő aranyát dobálja” és… talán éppen lapzárta előtt… befut a vers, amely hős redaktorokról szól, szomorún derűs, egyszerű sorokkal, a címe pedig ennyi: A boldog szerkesztés reménye alatt.
