Valahányszor valami felületes irományt olvasok Erdély történelméről, mindahányszor Kemény Józsefhez folyamodom. Élt 1795–1855 között, s eddigi ismereteim szerint egyetlen igazán alapos munka jelent meg róla, dr. Veress Endrétől, aki egyrészt ugyanolyan kiváló oklevélkutató volt, mint maga Kemény, másrészt az ugyanúgy feledésre ítélt kolozsvári zeneszerzőnek, Veress Sándornak az apja. Ilyenkor mindig felsóhajtok. Bezzeg, ha olvashatta volna X., amit erről Kemény közölt! Néha írtam is róla egyet-mást, többnyire Dani János szép és szomorú emlékezetű levéltáros biztatására.
A kolozsvári Osztrák Könyvtár kiadásában jelent meg nemrég egy kötet Ausztriát és Erdélyt összekötő egynémely művelődéstörténeti szálról s elgondolkoztatott: Bezzeg... Mit meg nem tett Kemény József az erdélyi szászok történelmének tisztázására, és mit meg nem tett volna akkori jelenéért a szászok érdekében, mint főkormányszéki tisztviselő, ha lett volna hatásköre... és mégis, a sok tudós „munkatárs” éppen egy ilyen kiadványban még formálisan sem akarja őt tudomásul venni. Másrészt a Helikon múlt számában céloztam arra, hogy egyesek a „női teljesítmények” közül csak a nem létezőkért reklamálnak, de ami volt, azt tudomásul nem veszik.
Kemény alapján írtam évekkel ezelőtt egy háromszáz év előtti költőnőről, aki 1704-ben II. Rákóczi Ferenc (első) erdélyi fejedelemválasztása alkalmából fejedelmi szóvivő volt; versekben népszerűsítette Rákóczit, de a zsibói ütközet után elfogták, és hazafias kesergő versei „közfelháborodást keltvén” Marosvásárhelyen elítélték (a költőnő ekkor 24 éves volt, tehát mai fogalmak szerint amolyan mesterfokozatos korban). Azt is olvastam valahol, hogy a katonai sikerek szempontjából rendkívül egyenetlen pályafutású Pekry Lőrinc kuruc tábornok szöktette ki a vásárhelyi várból egy éjszakai huszáros rajtaütés alkalmából, saját nyergébe emelve. Ez adta az ötletet (pláne, hogy Susánna Miklós nevű testvére egy időben Rákóczi zászlósa is volt, s így Mikes Kelemen ismerhette), hogy éppen ő ihlette a Levelek „Zsuzsa néném” alakját... Megírtam hát ezt, de se bű, se bá; még egy vonalzóval sem ütöttek a körmömre.
Egyszer mintegy mellékesen szóba hoztam Bodor Andrásnak, a kolozsvári egyetem történészprofesszorának, aki különben többet tudott a kuruc korról, mint amennyit valaha megírtak, s mint amennyit ő maga is megírt; de ő csak finoman mosolygott s alig észrevehetően megrázta fejét. Dani János pedig átnyújtotta, ugyancsak a Kemény hagyatékából Lósárdi Susánna alábbi levelét: „akkor már olvasd el ezt is”! Susánna a levelet egy Budáky nevű ismerősének írja a börtönből, s így szól:
„A magyarok Istene adjon minden jót
Amint hajdan jó Hazánkban vót,
Ezt szivibűl kiványa
Szegény Hazánk rab leánya!
Fogságból írám ezen soraimat Uram kegielmednek és ámbár minden az uj tavasznak gyönyörüségét érzi, csak én és boldogtalan szegény fejem nyögöm az idők mostohaságát és siratom a hanyatló magyar napnak elenyészését. Németh uramék fogságal sanyargatják testemet, és lelkem s szivem ugyan szegény régi magyar Hazámnak megbomlott sorsát, de azért valamint hiszem, hogy magyar üdők még visszafordulnak, ugy gondolatimnak és érzésimnek nem parancsolhatnak Németh uramék, mertha mindgjárt Németh is őrzi egyben rogjó testemet, szivem mégis magyaroson érez és lelkemet a magyarok Istene éleszti, mi hasznok Németh uraméknak, ha gyáva személyemet (gyáva = gyenge!) fogva tartják, azért bizonj senki sem fog fegyvert fogni, és Németh uramékat terhes háboruval üldözni. – Ha Németh uramék egjébbe nem hejheztetik gyözedelmeiket, hanem szegénjazonjok rabságába, ugj csak szégeniekre válik, hogy tüzellő fegjvert hordoznak. Nem hihetem, hogyj Németh Császár eő Felsége katonait azért küldötte légjen áldot földünkre, hogy azonyokat fogasson vele, mert bizonj nagj gjávaság lenne, a magjar szivet csak magjar azonjokban keresni. Ha jó uram eő nagjságát Fejedelmünket és táborát követtem, azért Császár eő feleségét, aki rólam talam egj szót sem tud, még meg nem sértettem, látom minden hibám csak az, hogj magyar azony vagyok, és magyar hazámat siratom. Aról bizonj nem tehetek, plundrás szülöim nem voltak. Beszéljen azért uram kegyelmed mint Hazafi Klekner urammal, hogj gjáva személjemet bocsássa elmenni oda, hová sorsom és belső érzésem huz – nem öltem senkit is nem is kivánom, hogy Magyarok a nemeth földet istentelenül pusztitcsák – nem azért énekeltem énekeimet, hogy Németh uraimékat kiircsam, hanem hogy hazámat hazámban megsirassam. Levelemet Pokai viszi meg Kegyelmednek, illő megjutalmaztatást igértem. Isten látja lelkemet, nincs semmi pénzem, mert mindentől megfosztattam, kérem uramat kegielmedet, mint jó magyar hazafit, jutalmaztassa meg jámbor Pokai becsületes szolgálatját és tudositcson Pokai uram által, Németh uramék felöllem mit határoztak. A magyarok igaz Istene jutalmaztassa Kegielmednek és a magyaroknak fáradozásait.
Uram Kegielmed szegénj rab szolgálója Lósárdi Susánna m .k.”
Hogy s mint jártak el Budáky, Pokai és Klekner, nem tudni, mert tizenhét nappal a fenti levél elküldése után, 1706. május 29-én „a fogságból kiszökvén, Törökországban kereste életének védelmét”. Hogy aztán mi lett vele? Feltűnő, hogy a következő év tavaszán – éppen most április 3-án volt 300 éve –, amikor Pekry tábornok átmeneti sikerei után Rákóczi Ferencet Marosvásárhelyen a fejedelemségbe beiktatják, Lósárdi Susanna nincs jelen, semmi híre, megérkezett-e Törökországba, elveszett-e bujdosás közben? A nagy ünneplésből kimaradt. A bajtársak nem emlékeznek meg róla.
Versei és az egész peranyag (fiscalis actio) felküldetett Bécsbe, de eddig senki nyomára sem akadt – ha egyáltalán kereste valaki –, mint ahogy az 1704-ben Rákóczi dicsőítésére írt s a fejedelem költségén kinyomtatott ódájából sem maradt fenn példány.
Az utolsó nyom róla: 1709-ben az erdélyi császárhű hatóságok jelentést küldenek Bécsbe a „pártütők” állapotáról és ebben részletesen ismertetik Lósárdi költőnő magyarországi rokoni kapcsolatait. Tehát még tartottak tőle?
Kemény József megpendít egy romantikus feltételezést. 1738-ban, amikor Rákóczi József nevű fia egy török kombináció keretében Erdélyt kerülgette (az esemény leírását lásd Mikes Kelemennél), a kis tábort egy férfiruhába öltözött magyar asszony kalauzolta Perisánból Erdély felé, s ez tán a mi Zsuzsannánk lehetett. (Mintha Kozma Mária valamelyik regényének nőalakja elevenedett volna meg.) Tekintve, hogy akkor ő már 77 éves lett volna, s több mint harminc éve elszakadva a különben is alig megismert erdélyi tájaktól, nehezen vállalkozhatott volna egy ilyen nehéz túrára. Valószínű, hogy nem jutott messzire. Eltűnt, mint Kármán József.
A levélben feltűnik már a XX. századi népi irodalom érvelése: A mi nacionalizmusunk nem támadásra kivont kard, hanem védekezésre emelt pajzs! És: Ne jelentsen hátrányt a Kárpát medencében, ha valaki magyarnak született.
Jegyzet
A Dani János által ideadott másolaton felül a következő eligazítás állott: Akadémiai Könyvtár P. u. 30. Gr. Kemény József A szépnem legjelesbjeinek csarnoka VI. Lósárdi Susánna. Motto: Ségur: Les Femmes Tom. III. p. 6.
Kik lehetnek a csarnok többi lakói?
