Mi lett, mi maradt – ki maradt – abból a csapatból, amely fölött 1964 és 1988 között megpróbáltunk folyamatosan „seregszemlét” tartani? Az a negyedszázad Kelet-Közép-Európa országaiban – így Kádár János Magyarországán és Ceauşescu Romániájában –, a kemény vagy a puha diktatúra feltételei közt, az értelmiségi keresés, az újra magunkra találás kísérlete is volt. Két, nagyjából egyívású szerkesztő, az egyik a budapesti Valóságnál, a másik a kolozsvári Korunknál, intenzíven élte ezt a (hányadik?) átmeneti korszakot; és bizonyára nem egészen a véletlen folytán egymásra talált, kitartó levelezésbe kezdett, hírt vitt odaátra barátairól, a születő új művekről – Jancsó Miklós filmjeiről, Páskándi Géza drámáiról, Lászlóffy Aladár és Szilágyi Domokos verseiről, Sütő Andrásról és Örkény színházáról, az első könyveinél tartó Esterházy Péterről és Nádas Péterről.
A levelezés egyik fele szinte teljességében előkerült: Sükösd Mihály Kolozsvárra küldött 75 hosszabb-rövidebb (inkább hosszabb) üzenete. Nekem izgalmas élményt hozott újraolvasásuk, és abban a hitben, hogy másoknak sem lesz hót-unalmas, elhatároztam, hogy kipótolva a másik oldali hiányt, mai szemmel-ésszel (mésszel?) könyvbe írom ezt a levelezést. Mihály barátomtól már nem kérhettem engedélyt, de remélem, nem sértem semmiféle jogait, sőt talán kiegészítésnek fogadná el ezeket a közvetlen dokumentumokat írói életművéhez (bio-bibliográfiájához), amely nagyobb figyelmet érdemelne a többnyire hálátlan utókortól.
A Helikon olvasói ebből a kötetnyi szövegből a nyolcvanas évek elejének leveleit és kommentárjait olvashatják az itt következőkben.
(A készülő könyv címe: Az Idő Vaskalapja. Kassák Lajos 1922-ben azt írta: „s fejünk fölött elröpül a nikkel szamovár”. Sükösd, fél évszázaddal később, megtetézve abszurdabbul, egyik levelében „az Idő Vaskalapját” emlegeti.
Nos ebbe az időbe, a Vaskalapba sok történet belefér. Többek közt egy áldatlan plágium-vita is, amelynek elindítója Deák Tamás volt. Itt most csak utalás történik a máig érthetetlen esetre, megismerhető részletek a könyv más helyein majd bőven megtalálhatók. A levelek és kommentárok egyéb szereplőit talán még nem kell magyrázni.)
Budapest, 1980, április 20.
Kedves Lajos,
mire ezt megkapod, gondolom, már visszaérkeztetek London-országból, ha egyáltalán eljutottatok oda. Most csak annyit, hogy
1. Kaptam Tőled egy bukaresti képeslapot, gyöngybetűiddel teleróva, a fele olvashatatlan, megfejthetetlen
2. Kaptam Tőled egy ún. útirajzkönyvet, amelyet recenzeáltam a Tükörben, mindjárt megjelenik
3. Nem kaptam Tőled tanulmánykötetet, csak Pomogáts Kulu lakásán láttam egy neki dedikált példányt
4. Két, Neked szóló könyvem még mindig nem kelt útra, mert akárkiben nem bízom meg
5. Adós vagy egy hosszabb, gépelt levéllel
És, gondolom, adósok vagyunk egymásnak egy hosszabb, négyszemközti nagy beszélgetéssel.
Én, sokféle okokból, a közeljövőben nemigen szándékszom a Román Népköztársaságba utazni. Remélem, Téged viszont mihamarébb fővárosunkban üdvözölhetlek.
Minek reményében ölel és mielőbb
látni (de legalább olvasni) kíván:
Mihály
Elérkeztünk hát a nyolcvanas évekhez. Te a Közelítésekkel köszöntöttél be, legalábbis hozzánk; Joyce, Musil, Malamud, Enzensberger, Mailer – Krúdy, Sinkó Ervin, Déry, Lukács –, nem győzlek csodálni, mit vagy képes befogni. A Szárny és gyökér, az én „cserepéldányom” Hozzád képest szerény kísérlet a világ (hozzám elérő részecskéjének) befogadására. (Szívesen olvasnám újra, hogy mit írtál róla a nekem kedves Tükörben, Fekete Sándor igényes, általam is frekventált képeslapjában.) Te panaszkodsz, hogy olvasatlanul halmozódnak a könyvek íróasztalodon? Örök irigységem kísér informáltságod követhetetlenül gazdag voltáért.
Fiaink – érthetően egyre gyakoribb téma. Természetesen büszkék vagyunk rájuk. Izgulunk, hogy túllegyenek a katonaságon, aztán jön a pályára-állás. Miklós fiad kezdi a sort, valóban ígéretesen, persze, hogy örülök sikereinek. Az én érdemi (apai) beszámolóim későbbre várhatók, büszkeség-versenyben kívánva maradni.
Kevésbé vagyok büszke „doktorságomra”. (Azóta az MTA-tól is szereztem egyet, szaporodnak tehát a címek, bár remélem, továbbra sem szenvedek cím- és rangkórságban.) A doktori – Nálatok kandidátusinak megfelelő – fokozatot egy olyan témával kaptam meg, amit Te indulásból nemigen szerettél – líraiság a prózában –, de ezen sem fogunk összeveszni. Líra és novella cím alatt jelent meg pár évvel később a Kriterionnál ez az értekezés – és a kolozsvári egyetem magyarszakosainak előírt bibliográfiájaként szerepelt. A „hírnevemet” persze inkább más műveimmel kívánnám táplálni, de azért jólesett, amikor erről a tényről tudomást szereztem. Egyezzünk meg abban, hogy a doktorságnál fontosabb (volna) nekem az íróság – legalább esszé-szinten. (Mi az, hogy legalább?)
[Valóság-fejléces levélpapír]
Budapest, 1980. augusztus 5.
Kedves Lajos,
leveledet megkaptam, majd nem sokkal később – gondolom, Ilia druszám közvetítésével – a Szabadi [!]-tanulmány is befutott. A múlt héten magam is befutottam Jugoszláviából (kitűnő helyen kitűnő két hetet töltöttem, legközelebbre tudok tippeket adni), most törlesztem az ilyenkor mindig roppantra nőtt levél-adósságomat.
Tehát, haladjunk sorjában.
1. Leveled tökéletesen kielégítette információ-zabáló szükségletemet. (Kivéve egyetlen pontot: nem jelezted, volt-e módod belenézni-beleolvasni könyveimbe.) Újból elgondolkoztam, hogy nem szükségszerű elmebetegnek vagy félig-meddig elmebetegnek lenni, ha az író-értelmiségi negyven fölött tart. Benned mindig az tetszett (gondolom, Neked is bennem), hogy megmaradni igyekeztél racionalistának. Imponáló a munkabírásod, a munkaigényességed: mintha tükörbe néznék. Holott korosztályunkban (mert, mint észrevetted, a köztünk lévő pár évnyi korkülönbség ma már nem jelöl semmit) egymás sarkát harapja a sok üldözéses mániás, alkoholista, nárcisztikus, erotomán, korai agyérelmeszesedéses volt-lángelme, Pesten ugyanúgy, mint kincses Clujon. Nem szeretek pletykálkodni, egyetlen példa, szociológiai minta gyanánt: T.G.M. (aki pár éve, magánvéleményem szerint majdnem lángelmének számított) mióta itt van, kevés sort írt le, semmilyen felvállalt fordítását nem végezte el, ezzel szemben lohol, nyüzsög, alkalmasint alkoholizál, s magánéletében játssza a fiatal Lukácsot a századelőn. Szóval, summázva: fogjunk kezet – egyelőre látatlanban – magányos épenmaradottak.
2. Kőrösi. Mostanában mást sem teszek, mint szóban-levélben mentegetem. Legutóbb Ernőnek írtam, amit Neked most: világéletében modortalan volt, mostanában beteg is volt, öregszik, nő a hasa, viselkedni sosem akart, most egyre kevésbé, nekem is sok bajom van az ingerlékenységével, a makacs-merev előítéleteivel. De, de: ez nem nagy mellény, ellenkezőleg, a nem létező mellény kompenzálása. Továbbá a Valóság c. – mégiscsak valamit érő – világlap nem létezne így nélküle. Különben, amikor futó ottjártadban megpendítetted a témát, akkor Szabadiról [!] legfeljebb a vonatkerekeket tudta.
És ez átvezet a következő témához, merthogy a tanulmányodat holnap adom Kőrösi kezébe.
3. Szerintem az írás kitűnő, bár Tüled szokatlanul szabálytalan. A műfajában is, a szerkezeti építkezésében is. Persze, értem ezt a szabálytalanságot, arra való, hogy arról beszélhess, amiről beszélsz: ezért kitűnő az írás. Szerkesztőként egyetlen negatív megjegyzésem van, nevezetesen, a dolgozat még a mi lapunkba is hosszú. (Azóta szépen átgépeltettem.) Barátként és magánolvasóként szintén egyetlen gondom van: a rengeteg idézetből kiderül, hogy Sz. L. – legalábbis abban a korban – igencsak rossz verseket is írt. A magatartás lehetett akármilyen, de a szöveg: néhol egyenesen gyatra. És ez a gyatraság itt úgy domborodik elő, hogy Te – az esszéista – nem beszélsz róla.
Namármost: Sz. L. nekem is eddig csak a verselméletéből volt igazán ismerős, a verseit-novelláit-tanulmányait igen hiányosan ismertem. Asztalomon az általad szerkesztett kötet, most pótolom a műveltségi hiányaimat.
Summázva: dolgozatodat mindenképp meg kívánom jelentetni. Nem hiszem, hogy ne sikerülne. De majdnem biztos, hogy rövidítésre kell, hogy kérjünk. Kérlek, mielőtt hivatalosan is jelentkezem: nézd meg a kéziratot, mit és mennyit tudnál húzni.
Hát most ennyi jött ki belőlem. Holnap este jönnek hozzánk vendégségbe Pomogátsék, plusz Gömöri a nagylányával, plusz az én nagyfiam, aki pár napja szerelt le, s akinek műveit – remélem mindhármunk érdekében – valaha nemcsak olvasni, de recenzálni is fogod. Majd Rád, Rátok is koccintunk.
Szia, Lajos, majd jelentkezem nemsokára, szerkesztői minőségben.
Ölel barátod:
Mihály
Ui.: Ernőtől kértem a legutolsó könyvét, de még nem érkezett meg. Szólnál neki?
Ui.2. A két fiam csontig rágja a fülem, hogy mikor megyünk már Erdélybe a halott ősöket s a még élő rokonokat meglátogatni. Ugyanakkor ijesztő hírek érkeznek például a latrinaállapotról és az ivóvízminőségről. Kérdezném ezzel kapcsolatban a következőket (az esetleges utazás csak jövő tavasszal lenne aktuális)
a. ha jól emlékszem, legutóbb hagytam valami pénzt a Korunknál, illetve Nálad. Jól emlékszem? S ha igen, mennyi ez?
b. ha mennénk: elképzelhető-e, hogy egy-két éjszakát egy kb. öttagú család el tudna tölteni kincses Clujon, szállodában, normális emberi körülmények között?
c. elképzelhető, hogy fenti esetben nem kell majd szembetalálkoznom az utcán Deák Tamással, legszervesebb erdélyi barátommal, akinek összes műveimet köszönhetem?
[Valóság-fejléces levélpapír]
Budapest, 1980. szeptember 4.
Kántor Lajos
Kolozsvár
Korunk Szerkesztősége
Kedves Lajos!
Sajnos, rossz hírt kell közölnöm. Legutóbbi levelem óta valamennyi kollégám visszatért szabadságáról, mindenki elolvasta a tanulmányt. Demokratikus szavazás után az a szerkesztői döntés született, hogy tanulmányodat nem fogjuk közölni. Az alábbi okokból:
1. Lévén a Valóság az egyetlen társadalomtudományi folyóirat, legalább fél tucat irodalmi folyóirat mellett, egészen különleges esetekben adunk csak helyt egyetlen írót taglaló dolgozatnak. Akármennyire fontos jelensége is Szabédi az egyetemes magyar irodalomnak, az ő esetében sem tehetünk kivételt. Ezzel szoros összefüggésben
2. Különösen akkor nem, ha a tanulmány ennyire hosszú, és nehezen képzelhető el az érdemi lerövidítése.
3. Ahogy ezt múltkori magánlevelemben már jeleztem: az adott időszakban Szabédi túl sok gyenge verset írt, olykor szinte klapanciákat is. Bármennyire más az elemzési szándékod: akaratod ellenére, malgre lui ez meglehetősen rossz fényt vet az akkori Szabédire.
4. Végül, de nem utolsósorban: a szerkesztőség úgy véli, hogy a tárgyalt időszak meg a tárgyalt szerző együtt meglehetősen kényes. Félő, hogy a közlésből nemzetközi bonyodalom támadhatna, ami esetleg sem a szerzőnek, sem a szerkesztőségnek nem tenne jót.
Hát ennyi van. Rettenetesen sajnálom, hogy így történt, de ezúttal kisebbségben maradtam a tanulmányodra vonatkozó véleményemmel. Nagyon remélem, hogy ez a fordulat nem rontja meg a lapunkhoz fűződő, régi kapcsolatodat, pláne nem a kettőnk barátságát.
Küldjem tovább a kéziratot valamelyik másik folyóiratnak? Melyiknek?
Ha időd és kedved engedi, kérlek, írj néhány sort erre a levélre is, múltkori levelem néhány kérdésére is.
Baráti szeretettel üdvözöl
Mihály
Szabadi – pontosabban Szabédi. Hihetném, hogy leveled gépbe írása során melléütöttél. (Kétszer is?) Mindenképpen jellemzőnek vélem ezt az elírást: nem Téged jellemez, Mihály, sokkal inkább a kort, az erdélyi és a magyarországi irodalom viszonyát, az adott (mikorra adott?) időben. Szegény Szabédinak folyamatosan nem volt szerencséje. Hiába írt róla (Alkotó szegénység című verskötetéről) felfedező kritikát Illyés Gyula a Nyugatban, 1940-ben, egy évvel később pedig ugyanitt (a novelláiról) Schöpflin Aladár – negyven év eltelte után sem tudnak róla Budapesten. A helyzeten nem változtatott a Magvetőnél napvilágot látott, külsejében is impozáns kötet, a válogatott művek Enyém ez a történelem cím alá gyűjtése (a már Magvető-szerkesztő Keresztesi Éva segített a megjelentetésében). Persze, mint aki sok évtizeden át foglalkoztam Szabédi életművével, igazán tudom, hogy volt mélypontja is (a negyvenes-ötvenes évek fordulóján), ám aligha alaptalanul tartották rendkívüli tehetségnek olyan kortársak, mint Jékely Zoltán, Makkai László, Mikó Imre – és a fiatal Örkény is megkereste levélben Szabédit, amolyan véd- és dacszövetséget ajánlva fel. Neked sem sikerült meggyőznöd szerkesztőtársaidat a Szabédit bemutató-elemző tanulmány érdekében. Ugyancsak korjelzőnek látom a szeptember 4-i leveledben található 4. pont alá sorolt érvet: a tárgyalt időszak meg a tárgyalt szerző együtt meglehetősen kényes, és félő, hogy a közlésből nemzetközi bonyodalom támadhatna, ami esetleg sem a szerzőnek, sem a szerkesztőségnek nem tenne jót. (Ez nyilván Szabédi párthoz való viszonyára, az 1956 körül történtekre, a kolozsvári magyar egyetem felszámolására és a költő-professzor öngyilkosságára értendő.) „Kisebbségi” álláspontod természetesen dicsérendő, Kőrösiék „többségi” magatartásán nem csodálkozom: most utólag pedig sajnálom, hogy ezt a Valóság-epizódot elfelejtettem megemlíteni Erdélyi sorskerék (Szabédi László és a történelem) című könyvemben – amivel 2001-ben azt a bizonyos MTA-doktori címet elnyertem. (Jegyezzem ide, csekélyke rehabilitációként: 1983 decemberében lehoztátok A Termés és az uralkodó eszmék című tanulmányomat, amely Szabédi szerkesztői és gondolkodói nagyságából ugyancsak érzékeltet valamit.)
Látom, néhány év elteltével is kísért Deák Tamás árnya. Ezt még explicitebben megtalálom a Gáll Ernőnek 1980 júniusában küldött levélben. (Innen idézve: „Nekem is fáj a szívem, hogy 74 óta nem jártam felétek. Azóta voltam Amerikában, Indiában, de mint köztudott, Erdélyt semmi sem pótolhatja. Tartózkodásom egyetlen oka, hogy – primitív brutalitással fogalmazva – nem óhajtok Deák Tamással szembetalálkozni Kolozsvár utcáin. Én rinocérosz-bőrűnek tartom magamat, de ez az ügy még ma is nagyon eszi a lelkemet, lévén, hogy tetemes erkölcsi, s főként pszichés károkat okozott nekem. De majd túlleszünk rajta.” – Ugyanitt említed, fájdalommal, a Korunk és a Valóság meglazult kapcsolatát, név szerint Kőrösit – „tüskés-morcos lélek” –, de mentegeted is őt: „a felhám arany szívet takar”. Nos, nemrég egyik budapesti kortársunktól, irodalomtörténész barátomtól, a kitűnő Poszler Gyuritól azt hallottam, meglepetéssel, hogy Kőrösi nem szeretett Téged. Ehhez képest hosszú időn át sikeresen dolgoztatok együtt.)
Budapest, 1981. július 8.
Kedves Lajos
köszönettel megkaptam régtől esedékes leveled. Előtte már nőnemű rokonod is felhívott, üzeneted átadandó. Kezdem tehát a dolgok közepén, miszerint:
ez évben vagy legalábbis ez év nyarán-őszén se egyedül, se családostól nem tudunk felétek utazni. Ennek temérdek oka van, nem utolsósorban az ismert magyar közmondás, miszerint sajthéjszaggal csak az egér farka képes jóllakni (ld. Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág, Facla, Temesvár, 1978. 233. o.). Helyette adódott egy bulgáriai út, Jugoszlávián keresztül, ezt fogjuk augusztusban megkísérelni.
Térek a tárgyra, azaz az információcserére.
1. Miklós fiam jelentékeny eredménnyel abszolvált a Bölcsészkar első évfolyamán. Lengyel riportja miatt (is) zúzódott be a Mozgó Világ 3. száma, jól kezdi tehát pályáját. Ha a továbbiakban a S. Miklós Áron névvel találkozol (remélhetőleg minél többször): tudd, hogy ő az. – Gergely fiam is jól végezte az V. általánost, jutalmul jön velünk Bulgáriába. Ő még nem ír, de elhatározott szándéka, hogy a Bölcsészkarra iratkozik be, történelmet kutatni.
2. Megjelent az elmúlt öt évben* írt novelláim gyűjteménye, Babilon hercege címen, megbízható futárra vár, hogy a kezedbe tegye le. Azt hiszem, nem rossz. Nem rossz kisebb írások egyvelege, két regény között.
3. Addig készültem-vártam K. Lajosról Cseréppostát írni, míg kiment alólam a szőnyeg: volt Cserépposta, nincs Cserépposta, felmondtam, búcsúmat az És első júliusi számában olvashatod. Nem lehetett tovább csinálni, kisebbrészt az energiám szétforgácsolása, nagyobbrészt az És szerkesztőinek kitüntetett inkorrektsége okából. Méliusznak nyilván könnyebb Hajdu Győző angyalmalac-szárnyai védőőrizetében a dolgát végezni. – Most tehát nagyjából szabadságon vagyok, ami azt jelenti, hogy a mindig esedékes kisebb-nagyobb mellékmunkák mellett csakis a soros regényemen dolgozom.
4. Elbűvölő – nem először, remélhetőleg nem utoljára – a félig kész, az eltervezett, a készülő, a majd csak ezután készülő munkáid rendszerezett lajstromát elolvasni. Leginkább kettő érdekel. Egyrészt a Szárny és gyökér folytatása (természetszerűen). Másfelől és talán még inkább: mi lesz ebből a Vallani és vállalniból. A júniusi Korunkra megkülönböztetetten odafigyelek majd. Cseréppostám – sajna – nincs többé, hogy regisztrálni tudjam, be kell érned a magánvéleményemmel.
5. Mégiscsak egyforma – sokba egyforma – génekből lett előállítva a biológiai alkatunk is, meg a belőle fakadó személyiségképletünk is. Tudniillik – tíz éve éppen – én is harmadik nekifutásra szereztem meg a jogosítványt.
Egyébként minden jól van. Mármint, ha leszámítjuk a körülöttünk zsivajgó külvilág ilyen-olyan zsivajait.
Szerinted mikor látjuk egymást? Mármint itt? Egy régtől húzódó, szünetjel nélküli, négyszemközti beszélgetés időtartamára?
Szeretettel üdvözöl,
barátod:
Mihály
* 1974–1979
Sajthéjszag és egér farka metaforád természetesen pontos (de lesz még sajthéjszagúbb is, az évtized vége felé) – szellemiekben azonban egyelőre nem állunk olyan tragikusan. Nézem, hogy miért is kellett megkülönböztetetten ráfigyelned az 1981. júniusi Korunkra; azt hiszem (negyed századdal később), jogos volt a figyelemfelhívás. Szívesen ajánlanám, hogy olvassuk újra a lapszámot, sok érdekességet fedezhetnénk föl benne együtt, 2006-ban. Akár egy Dorin Tudoran-vers magyar fordításával jelezhetném az „érdekességek” természetét. (A Vallomás fordítójának, a hozzám közel állt kollégának, Ritoók Jánosnak a neve már gyászkeretben áll.) A nemsokára Amerikába disszidáló román költő a „vattába rejtve” őrzött „gyönyörű szavakat” kénytelen fölcserélni, mert buldogok vicsorognak rá, „vértől gőzölgő agyarak”;
kétségbeesve markolom
a sintérek szerszámát
s a jövőbe tekintek
bizodalommal –
szégyentelen bizodalommal!
Több költő és prózaíró szerepel a júniusi Korunkban, jobbak is, mint az egykori népi-helikonista Kiss Jenő, mégis tőle idézek a következőkben, a számomra kellemes meglepetésként ható 1981-es pillanat visszaidézésére. Elrendelések címmel három kortársára emlékezik Kiss Jenő, mindhárom (aminthogy azokban az években ő is) a Termés (1941–1944) köréhez tartozott, és 1981-ben már mind a hárman halottak; Horváth István, Asztalos István és Szabédi László – három különböző, „népi demokrácia” magyarázta pályamódosításokkal tarkított (ebben részben közös) sors. Nem részletezem ezeket az életpályákat, csupán Szabédire utalok ismét, az ő súlyos csalódására – és öngyilkosságára. Erről írja itt Kiss Jenő:
Példát akart mutatni mindig ő,
de akkor nem. Nem várta, hogy kövessük,
csak rájött: rossz tanuló az idő,
megérdemli, hogy magunkból kivessük,
nem várta: zúzzuk mi is szét agyunk,
csak annyit mutatott meg: kik vagyunk.
Tulajdonképpen ezt próbáltuk körüljárni a szóban forgó Korunk-számban, a banális (az elvtársaknak szóló) „Író és társadalom” fejléc alá besoroltan. Szó van itt Gaál Gábor sorsának tragikumáról, az egykori Korunk-munkatárs, mára meglehetősen elfelejtett Remenyik Zsigmondról (rá Méliusz emlékezik), Egyed Péter a megújuló Sütő Andrásról ír. De valljam be, nem rájuk gondoltam elsődlegesen, amikor beajánlottam a júniusi lapot, hanem az Írástudóink felelőssége (Arcok – szövegkörnyezetben) gondolatmenetére, érvelésére – ez utóbbit ugyanis én követtem el. A harmadfél évtizede tartó Gaál Gábor-kultusz után a két világháború közötti erdélyi magyar irodalmat, sajtót némiképpen más megvilágításban akartam láttatni, kiemelve például Kuncz Aladár szerepét, a „Vallani és vállalni” vita és a Termés folyóirat jelentőségét. Közelebb kerülni a tényekhez, a szövegekhez – azt hiszem, ebben a „szolgálatban” készült több év munkáját tükröző tanulmányom, s ezt akartam felmutatni Neked. A kísérő képanyagot is beszédesnek gondoltam – Cseh Guszti rézkarcaiból válogattunk (a Hatvan főember sorozatát januárban mutattuk be, Benkő Samuval, Kányádival, a Korunk Galériában), G. G. mellett a miénknek (a mai Korunkénak) mutatva fel Kunczot, Tamási Áront, Kós Károlyt, az elődök közül Bolyait, Kótsi Patkó Jánost, Petőfit és Bethlen Gábort. Röviden, a normalitást próbáltuk visszahelyezni jogaiba. És-beli Cseréppostád búcsúszövegében Te is erről a szándékról beszélsz: „…értelmiségi kötelességünk, hogy az így-úgy felfogott dolgokat és magyarázatokat minél több embertársunk tudomására hozzuk”. Amikor ebben így vagy úgy akadályoznak, lelépünk. Vagy megkíséreljük visszahódítani a terepet. Talán ez az igazán előrevivő magatartás. De lehet, hogy más fórumot kell keresni. (Ítélkezni csak a tények ismeretében szabad.) Most utalhatnék az én többszöri kivonulásomra az Ésből – legutóbb amikor visszautasították a Szilágyi Pista regényéről, a Hollóidőről szóló írásomat, nyilvánvalóan „ideológiai” meggondolásból (értsd: csoportérdek) –, de ne fussunk túlságosan előre az időben.
