Szomorkás
(…Szabó Gyula, Lászlóffy Aladár, Marosi Péter, Mózes Attila, Sigmond István, Létay Lajos, K. Jakab Antal, P. Lengyel József…)
A cseresznyéskert…, ó, Istenem!
Elfogyott belőle mind a nyár.
Ősz festeget a lombokon.
A fecskenép rég messze jár.
Szél tépdesi a lombokat.
Dér terül: hűvös szemfedő.
Barátok múlnak, kedvesek:
Torkos lett a sok temető.
Múlnak barátok, kedvesek:
Vadulhat bánat, fájdalom,
Hallgat a szó, lelóg a kéz –
Istennél már az irgalom.
Elhagynak mind a vágyaink,
Se ok, se düh már nem marad.
Alszik az ember, álmodik,
S lucskos-izzadtan felriad.
Elfogynak rendre vágyaink.
Megunja magát a remény.
Gyűl belénk a szorgos halál:
Végéhez közelg a szép regény –
A cseresznyéskertbe hát nincs miért:
Terengenek hűs szemfedők.
Barátok múlnak, kedvesek –
Belakják szívem a temetők.
Boldogság
Ó, ezek a jóságos reményecskéim!
Kitartó, hűséges mindahány,
akárcsak egy-egy Nemecsek Ernő.
Szeretem őket,
és ők is szeretnek engem.
Esténként, a régvolt ház tornácán,
körbeüljük az életem,
mint vacsoraasztalt a meghitt család.
Milyen jó nekünk, merthogy
van, akit szolgáljunk mindhalálig! –
mondják.
Milyen jó nekem, merthogy
vannak, akiket szeressek mindhalálig! –
mondom.
Ülünk a régi ház tornácán,
szöszmötöl körülöttünk az est.
Nézzük a csillagpitykés égen
porzó Tejutat s a Göncölszekeret,
isszuk a korondi jó borvizet,
és boldogok vagyunk mindhalálig.
Oly boldogok, mint a szárnyashangyák
és az édesedő görögdinnyék
nyáridőben –
de tényleg!