"Harminc? Az is valami?!"
Kereső  »
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 1. (783.) SZÁM – JANUÁR 10
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Szilágyi István
A láp (Részlet egy készülő regényből)
Karácsonyi Zsolt
Szerkesztőség és vidéke
Király László
Célfotó
Papp Attila Zsolt
A középnemzedékesedés felé
Demeter Zsuzsa
Mózes Attila és Sigmond István levelei
Antal Balázs
Hegyi monológok
Egyed Emese
Versek
Mărcuțiu-Rácz Dóra
túltermelés
HORVÁTH BENJI
30 to infinity
Szántai János
Helikon 300
ANDRÉ FERENC
a bújócskaverseny győztese
Molnos Lajos
Versek
Fekete Vince
Újracsatlakozás
Bogdán László
A piros ruhás lány második jelenése
Láng Orsolya
A tél (L'Hiver)
Árkossy István
20+30
MÁRTON EVELIN
Levél a távolból
Ferenczi Szilárd
„Tele van velük az erdő”
Karácsonyi Zsolt
Drámákra újra várva
László Noémi
„Gyönyörű, napfényes sötét”
BORCSA JÁNOS
Város a versben
Zsidó Ferenc
Korszakba ágyazottan
Jakabffy Tamás
A közöttiség hitele
SZEKERNYÉS JÁNOS
Abakánok Temesvárott
 
Árkossy István
20+30
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 1. (783.) SZÁM – JANUÁR 10

„A papír nem nyújtható és a szerkesztő is ember”, hangzott el gyakorta szobáról szobára szállva tömény szivarfüstfelhők között, vagy egy-egy új kötet megjelenését követőn az eldurrantott pezsgősüveg(ek) áradó finom páragőzével elegyedő mondat, még anno, a Helikon öreg felmenőjének, az egykori Utunk szerkesztőségének egymásba nyíló helyiségeiben. Merthogy rendszerint több volt az írás, mint a közlési hely, ilyen patthelyzetben pedig a melegszívű szerkesztő is egyszerűen: tehetetlen. A kéziratcsomók sokasodtak, nem apadtak el a fiókmélyen, s az elkoptatott Erikán gépelt anyagok halmaza is láthatóan tornyosult az íróasztalszéleken. Ezért igencsak hasznos szolgálatot tett volna időnként még néhány hasábnyi szabad tér a lapban, hogy rovatszerkesztőink a megjelenést türelmetlenül áhítozó szerzők szemközepébe nyugodtabb lelkiismerettel tekinthessenek. A helyhiány árnya mindegyre besettenkedett a grafikai és technikai szerkesztő asztalára; húzni, vágni kellett innen is, onnan is, na de egyáltalán nem szokatlan jelenség ez sorsformáló irodalmi csatatereken. Pedig akkor a mainál jóval terjedelmesebb, csaknem kétszer ekkora, majdhogynem lepedőnyi papírlapokon látott napvilágot az indulásakor Kós Károly fejlécével ellátott hetilap (a ma használatos betűkarakter is annak az örököse), ám épphogy az extrém oldalterjedelem okozta többnyire a gubancot, mivel emiatt kellett olykor eltérő jellegű anyagokat egymás mellé illeszteni, dominózni műfaji sajátosságok, stílus, tartalom és forma figyelembe vételével. Ma, a talán legszebb férfikorába lépő harmincéves Helikon sokkal inkább kézreálló, már-már folyóiratot sugalmazó kisebb formátuma kevésbé kelti a zsúfoltság látványának érzését, áttekinthetőbbé, tisztábbá, fogyaszthatóbbá téve az ott felkínált, korízlést tükröző, kalóriadús (két)heti irodalmi menüt.

 

A művészetek berkeiben nem ritka eset, amikor a neves szülő tehetségtől kirobbanó sarja más nevet választ, nehogy már azt feltételezzék róla, hogy nem képes saját imázsát a nagy fa árnyékában önállóan megteremteni. Ezért aztán jómagam, aki kereken húsz évig tapasztaltam grafikusként az Utunk berkeiben, hogy a papír tényleg nem nyújtható és a szerkesztő is legfeljebb határokat feszegető ember, elismeréssel tekintek az utódra, a Helikon „személyiségére”, aki eleve nagykorúként jött világra, verslábait szempillantás alatt megvetve és noha – számomra jólesőn konstatálva – olykor még ott bujkálnak rajta a „nagy öreg” arcvonásai, 1989-ben pehelykönnyen felemelkedett és látványosan kirepült a szülői házból.

 

Bevallom, az eltelt harminc évben kitartó figyelemmel kísértem a lapot, ami digitális korunkhoz is idomulva ma már némileg más menetben ölt megjelenési formát, mint legendás elődje, még ha a szerkesztői hozzáállás gyakorlatának lényege mit sem változott is a lepergett idők során. Külön öröm ért, amikor nemrég, három évtized után ismételten friss fazont szabhattam az újgenerációs lap számára főszerkesztője baráti kérésének eleget téve. Persze, időközben az már másvalaki gondja lett, hogy a papír még mindig nyújthatatlan. Néha elmerengve és az időkép fakuló kockáira visszapillantva nosztalgiával idézem fel a Szilágyi Istvánnal együtt fabrikált péntek délutáni pörgő lapzárták sakkjátszmának is beillő pillanatait, köztük például az olyan mérföldkövet, mint amikor az Utunk kétezredik számát tördeltük, Ő az elmaradhatatlan sárga Koh-i-Noor töltőceruzájába foglalt fekete golyóstoll betétjével, én pedig fekete tintás rajztollammal, elképzeléseinket ki-ki tükörre vetve, még 1987 február 20-án. És lám, maholnap már az itt-ott ősz hajszálakat is rejtegető harmincéves Helikon előtt szintén felsejlik az ezredik pántlikás lapszámcsúcs, amikor a megérdemelt röpke pihenő közben majd élvezettel lehet kortyolni az irodalom öröklét-elixíréből. És természetesen jóval nyugalmasabban és jóval többet, majd azután is…

 

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében