"Harminc? Az is valami?!"
Kereső  »
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 1. (783.) SZÁM – JANUÁR 10
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Szilágyi István
A láp (Részlet egy készülő regényből)
Karácsonyi Zsolt
Szerkesztőség és vidéke
Király László
Célfotó
Papp Attila Zsolt
A középnemzedékesedés felé
Demeter Zsuzsa
Mózes Attila és Sigmond István levelei
Antal Balázs
Hegyi monológok
Egyed Emese
Versek
Mărcuțiu-Rácz Dóra
túltermelés
HORVÁTH BENJI
30 to infinity
Szántai János
Helikon 300
ANDRÉ FERENC
a bújócskaverseny győztese
Molnos Lajos
Versek
Fekete Vince
Újracsatlakozás
Bogdán László
A piros ruhás lány második jelenése
Láng Orsolya
A tél (L'Hiver)
Árkossy István
20+30
MÁRTON EVELIN
Levél a távolból
Ferenczi Szilárd
„Tele van velük az erdő”
Karácsonyi Zsolt
Drámákra újra várva
László Noémi
„Gyönyörű, napfényes sötét”
BORCSA JÁNOS
Város a versben
Zsidó Ferenc
Korszakba ágyazottan
Jakabffy Tamás
A közöttiség hitele
SZEKERNYÉS JÁNOS
Abakánok Temesvárott
 
MÁRTON EVELIN
Levél a távolból
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 1. (783.) SZÁM – JANUÁR 10

1.

 

 

Antantan-szórakat-péroszparapérosz! Ajjaj – motyogta maga elé Indi Mamáám Edemi, és széles papírlegyezőjével rég elagott füvek kipárolgását terítette szét sátorkonyhájában, ahol élt. A földön körös-­körül emberek ültek, köztük Alkalmi Lám, akinek az Indi jóslata szól aznap. Egy másik fazékban valami prémes állat sülhetett, égett bunda vaskos szaga keveredett a füvek, az emberek és más lények szagával. Alkalmi Lám mellett a vörös ember ült, és bolhái máris ott ugrándoztak inge alatt, őrjítően csiklandozva a hasát és ágyékát, a derekát és a combjait. Ha nem más, a jó vadász egész bolhanyája áthelyezte az ő testére lakhelyét. Legszívesebben felvisított volna, és őrjöngve kiszalad, és odakint a porba veti magát, és addig dörzsöli magát a szemcsés üledékbe, míg vagy a bőre jön le, vagy a paraziták távoznak.

 

Mit jelent az, amit mondott? – kérdezte a füléhez hajolva a vadász, és Alkalmi Lám érezni vélte, ahogy hajtetvek fürtjei hullanak őbelé. A viszketés már nem csak kívülről, hanem belülről is rágta őt.

 

Fogalmam sincs, egy szavát sem értem – válaszolta mogorván a vörösnek, aki gyöngéden belékarolt, szinte az ölében ült, már olyannyira rátekeredett.

 

Huss! – mondta Alkalmi Lám. Megrázta magát, és csípőjével arrébb lökte a vadászt. Kopjon le rólam! – morogta – és közelebb húzódott az utcaseprőhöz, akit ismert. A bolhák egy része vándorlásra adta a fejét, és mivel hamarosan az egész sátor népe vakarózott, Alkalmi Lám is kéjesen kaparászta magát, ahol csak bírta.

 

Azt mondtam, gyönge virágszálak… – harsogta Indi Mamáám Edemi a vakarózók felé fordulva, hogy a mi Lámunk hamarosan útra kel, és azt, hogy odaégett a kecske, a kurva életbe. Ezt mondtam egészen pontosan. És most távozzatok, hogy kifüstöljem innen a sok hívatlan vendéget, akiket magatokkal hoztatok. Szeretnék magányomban merengeni a jóslatról, ami, íme, megmutatkozott, és még ezen a héten valóra is válik.

 

A népek egymás kezére lépve tülekedtek kifelé a sátorból, mert a füstölésnek az Indi azonnal nekilátott. Alkalmi Lám köhögve lépett ki az utcára, és rosszabbul érezte magát, mint valaha életében. A falak mellett szédelgett végig a városon, és útközben többször is elvesztette a hitét abban, hogy hazaér.

 

A bélyegfestők utcáját komótosan égette a Nap, akárcsak az összes sikátorát és terét a városnak, és a sivatag minden látható és láthatatlan pontját.

 

Napkeltétől napnyugtáig Alkalmi Lám körül a városfal, mint a jó kenyérsütő kemence ontja magából a forróságot. A kövek közül halk surrogással pereg éjjel-nappal az agyag, a mész, a homok, a porrá őrlődött fa és szövet, és halk sóhajtozás szivárog a falból a szieszta óráiban, és terjed mindenfelé, mint egy édes illat, mely felébreszti az étvágyat és a vágyakozást. Alkalmi Lámra eszeveszett sóvárgás tört rá, el nem tudta képzelni, mit kíván, mindent kívánt, de semmi sem elégítette ki. Kétségbeesésében rossz elmeállapota miatt arra gondolt, hogy ez az új őrület, a bolhákból, azaz eredendően a vörösből költözött belé. De a nagy felismerés sem segített a baján, és nem lelte sehogysem nyugodalmát. És emígy teltek a napok, míg egy hajnalon levele érkezett.

 

A levél tartalma olyan zaklatottá tette, hogy komolyan aggódni kezdett, és arra gyanakodott, hogy elvesztette az eszét.

 

 

2.

 

 

Alkalmi Lám üzletében ült vékony rozsdabarna vászongatyában. Az üzlet keskeny, nem túl hosszú és szűk, tulajdonképpen egy kanyar, trombitabelső, ahogy ő nevezi. Kinézett a nyitott ablakon. A sikátor kiszélesedő végéből porfelhő kavargott felé, benne imbolygó árnyak, az utcaseprők serege. Az imbolygás zaklatott mozdulatsorokból tevődik össze és a hozzá társuló ütemes, súroló hangok egyvelegéből. A vesszőseprű alján reccsenő ágak kereplése őrjítő, akárcsak a kabócák. Alkalmi Lám füleire szorított tenyérrel ült, ám lassan a benti hullámzás zaja is őrjítővé vált, és nem tudta, mitévő legyen.

 

Az utcaseprők megálltak a kanyarban, és egymást túlharsogva kiabáltak be az üzletbe: Haa-lláá-m! Haa-lláá-m!

 

El-ááá-nn – mormogta nekik és felállt karosszékéből. Megrázta magát, a gatyát kicsit fennebb húzta a csípőjén, és kilépett az üzlet elé. Szétnézett a társaságon, könyökeit a keskeny ablakpárkányra támasztotta és nekidőlt a falnak. Hátának bőrébe homokszemcsék nyomódtak, és hajába mész pergett, érezte, ahogy az idegen test érzékeny fejbőrén szerteszét szalad, és nyomában parázsló vágycsíkot húz, mert a mész olyan.

 

A seprűk elnémultak. A klán lélegzetvisszafojtva várta az aznapi mesét.

 

Amit ma mondok, igaz. Levelet kaptam, a nagyapám írta, aki már halott – mondta Alkalmi Lám, és félfordulatot téve, felsőtestét kicsavarva benyúlt az asztalára az ablakon keresztül.

 

Kihúzta a levelet és meglobogtatta, hogy jól láthassa mindenki, majd odaadta a borítékot az írástudónak, hogy felolvassa jól hallhatóan a távoli címet, ahonnan érkezett. A partvidék utolsó postaállomása, hegyes szikla orrán az óceán fölött lebeg, alatta a tajtékzó apokalipszis, fölötte a végtelen felhőtakaró. Az utcák ott visszafordulnak önmagukba vagy a semmibe vesznek, az örök ködbe, amely három évszakon át gomolyog a vidéken.

 

Azt írta, hamarosan meghal, és rám hagyja vagyonát. Valóban, ősöm ő, és belőle fakadok, bármennyire hihetetlen ez. Anyám volt, akit ő nemzett egy nőnek, aki nagyanyám volt nékem. Hogy ez hogy volt, most ne firtassam, ám haladéktalanul keljek útra. Ne tagadjam, főként magam előtt ne, hogy mindez megjósoltatott. A kulcsokat a temetőőrnél keressem, a házban majd lassan rájövök mindenre, ami az ottlétemhez szükséges, a túléléshez és a boldoguláshoz, az érzések felismeréséhez és elnevezéséhez. Indulhatok bármikor, mire odaérek, ő már mindenképp halott lesz, mert ez a dolgok rendje, vagy ez volt régebben, és ő ehhez tartja magát – olvasta Alkalmi Lám s szétnézett.

 

Az utcasperők kitágult orccimpái remegtek, és egyre közelebb csoszogtak hozzá. A kör szűkült és fojtogató lett a levegő, Alkalmi Lám ragadós lisztgombócnak érezte.

 

– Óóó! – zengték az utcaseprők, mindenki a maga hangfekvésében, és ez a kitartott ó, benne némi áá a gyomrot is megremegtette, és remegett minden belsősége az embernek. Alkalmi Lám tenyerét a mellkasára szorítva kiáltott fel.

 

Íí! Hallgassátok! Indi Mamáám Edemi jóslata valóra vált, mennem kell közületek, mert ez a sorsom – mondta, és felhúzta vállait, fejét oldalra billentette, majd hirtelen mozdulattal zsebre vágta a kezét és hátat fordítva a bámész társaságnak visszament az üzletbe.

 

Az utcaseprők néhány pillanatig tanakodtak, hogy mitévők legyenek ebben a váratlan helyzetben. Úgy döntöttek, fogják seprűiket és továbbmennek, mert talán hogyha mindent úgy csinálnak, mint korábban, és az idők kezdetétől, akkor minden úgy is marad, ahogy volt és ahogy van.

 

Másnap az írástudó hangosan felolvasta a klánnak az Alkalmi Lám üzletére kitett értesítést:

 

A bélyegfestő elköltözött. Ha bélyeget szeretnének, vigyázzanak a meglévőkre.

 

Az utcaseprők egymásra néztek, és megérezték az űr jeges vibrálását, a nyomasztó értelmetlenséget, mely a mindennapokat megüli, mint egyes helyeket, például a partvidéket a köd. Alkalmi Lám olvasott róla, de nem tudta elképzelni, milyen lehet a sűrű és hideg homály.

 

 

3.

 

 

Régen mindenből sok volt, vagy túl kevés. Alkalmi Lám az iskolában megtanulta a dolgok körforgásának mechanikáját, és egy ideig teljes nyugalommal viszonyult ehhez. Ám ahogy teltek az évek, egyre több kérdés merült fel benne, és ettől elszomorodott, mert azt is megtanították neki az iskolában, hogy a kérdésekre már nincsenek válaszok, az nyer, aki jól impro­vizál. Nem szerette ezt a szót, számára semmit nem jelentett, kiskorától gyanakvással kezeli. Az utcaseprők is állandóan imprózni akartak, amikor próbált valami új dallamot megtanítani nekik, de ők képtelenek voltak összehangolni a seprűiket, mert folyton valami máson járt az eszük. Nem is bánja, hogy kicsit eltávolodik tőlük, és a forróság városától – nyugtatta magát, és tovább lépkedett a kősivatag és a pampafüves mezők felé, ahol csatlakozik a karavánhoz, amely arra, a világ vége felé tart.

 

A karaván minden év nyárutóján útra kelt, és méréseket végzett, és minden év őszén visszatért, és visszatérésük után feljegyeztetett, hogy az óceán ismét közelebb jutott a sivataghoz, és egy újabb darab régmúlt hullt a habokba.

 

A hegyeken könnyűszerrel átjutottak, az idő szelíd volt, csak kétszer érte őket igazi vihar az út során, amikor a tevéket szoros körbe nyűgözték, és összebújva magukra terítették, a tevék között kúszva és faékeket verve rögzítették a vásznat.

 

A második vihar sűrű esőt hozott, és a karaván ősi vászna alatt tevék csámcsogtak és az emberek fojtott hangon suttogtak.

 

A partvidék ege homályos, nehéz felhők vonulnak fel és alá, állandó hadgyakorlatot tartva. Komótos és sikamlós, vad természetű szelek sikoltoznak és vihorásznak, suttognak csábosan és eszelősen. A partvidéken minden más, legfőképp a fény más, és ettől megváltozik a világ. Alkalmi Lám alkalmazkodni próbál a vibráláshoz az itteni levegő állagához és a szelekhez, és ahhoz a gondolathoz, hogy valamikor itt kezdődött a császárság, ám minden a végtelen óceánba omlott, és egyetlen hírnökei a világon ennek a ténynek ő meg a temetőőr és az ürgeképű boltos, akinek a felesége néha macskává

 

változik és hetekig úgy kószál, és felmászik a régi postaépület padlására és éjszakánként hívogatóan nyávog, vagy nagyon panaszosan.

 

Amikor látótávolságba került a temetőőr háza, a karaván szótlanul kanyarodott visszafelé a hegyek irányába. Szelíd hegyek, lankás fennsíkokkal, sehol egy fa, csak a végtelen pampafű hullámzik, a kopár föld porzik, és azon is túl a sivatag és a verőfény.

 

A partvidék legszebb délutánján érkezett, amikor szétnyíltak a komor fellegek és a ködöt felszívták a fák, a sírkövek szürke tömbjei és aranyló napfény szitált mindenütt. A temetőőr hátát háza falának vetve ült, és mosolygott. Az égen halfarkasok rikoltoztak, messze, bent, a mély vizek fölött. A partról olyannak látszottak, mint egy-egy fekete csík, szaggatójel, ahogy Alkalmi Lám nevezte, és gyakran látta szemeiben, ébren és álmokban egyaránt.

 

Talán magas a vérnyomása – jegyezte meg a temetőőr. De az is lehet, valami olyan emlékről van szó, ami a retinájába ivódott – mondta, és tűnődő arcot vágott. A sírok között ballagtak, és átugorva a nem túl magas kőkerítést kis térre értek, közepén szökőkút, fekete bazaltból faragva, mint ahogy minden épület emitt, a régi üdülővárosban, amely valamikor a császárság szívében helyezkedett el, messze a tengerektől és óceánoktól. A partszakadás előtt a temető egy erdő szélén volt, és az igazi város azon túl helyezkedett el. A vámház, ahol lakom, kétezer éves, de lehet, hogy négyezer. Semmi biztosat nem lehet már tudni, a nagyapja volt az utolsó, aki határozott véleménnyel rendelkezett a hely történetéről és úgy egyáltalán a régmúlt és a jelen, valamint a jövő masszává alakulásáról – magyarázta hadonászva és lihegve, időnként Alkalmi Lám karjába kapaszkodva a temetőőr.

 

Itt a platánoknál mindig elmondok egy imát. Néha a macska is lejön a fáról, szerintem ő is imádkozik – mutatott három kopasz és sima törzsű, helyenként a vedlés nyomait mutató fára az őr, és forró tenyerét Alkalmi Lám tenyeréhez szorította. Egy kulcsot pottyantott át elegánsan a tenyerébe és a tér túlsó felére mutatott. Bent minden nyitva van, csak a nagykapuhoz szükséges a kulcs. Tegnap bezsíroztam a kulcslyukat, de azért legyen türelmes a zárhoz, csodákra a zsír sem képes.

 

Alkalmi Lám csodálkozva forgatta a hosszú fémkulcsot, amely úgy festett, mint valami hüllő csontváza.

 

Látogasson meg minél előbb! – kiáltotta a temetőőr, és mielőtt megkérdezhette volna, miért és főként kihez vagy hová imádkoznak ketten a macskával, puha hiúzjárásával visszaindult a temető és a vámház felé, amely vámház most egy szakadék fölött található, alatta bazaltsziklák és az őrjöngő habok, fölötte meg a nyár legszebb éjszakája, sötét, mint a szurok.

 

Alkalmi Lám bejutott a postaépületbe, és odabent teljes és áthatolhatatlan sötétség várta, és úgy szívta magába, mint otthon, a sivatagban a fény a ritka harmatot. Kitapogatta maga mögött az ajtót és nekidőlt, majd matatva a falat elkezdett araszolni jobbra. Nyolc lépés után is csak sima falat talált, ezért visszaindult, és bal felé haladva hamarosan megtalálta, amit keresett. Mutatóujjában kellemesen bizsergett a voltbolha, a császári infrastruktúra csomópontja sárgás derengésbe öltözött. A fény ijesztő és csábító volt, és Alkalmi Lám beljebb merészkedett. Körbejárta az üvegtetős rondót, amelyben kis üvegfülkék álltak, és a fülkékben asztalok, az asztalokon meg mindenféle ismeretlen rendeltetésű tárgy és főként papír, szétmállva, vagy dacolva az időkkel és az éghajlat sajátosságaival. A bejárattal szemben homályos lépcsősor vezetett felfelé, és ő elindult egy narancssárga fénycsík felé, mely szőnyeget terített lábai elé. A konyha magas ablakában vöröses villanás, izgatottan szaladt oda, de a zár csak nehezen engedelmeskedett, és nehézkesen nyikorogva húzódott fel végre a hosszú vas, és mire végre kitárta az ablakot, odakint csak a hullámok zaja, és valami delejes illat áradt, elszédült és a párkányba kapaszkodva felhúzta magát, és csípőjén egyensúlyozva homorított és nyelvét kinyújtva habzsolta a levegőt, amely sós volt és édes, mert a sóvárgás kútjából fakad.

 

El bahar, el bahar, el bahar! – ordította Alkalmi Lám, és hangja kifutott a nyílt vizek fölé.

 

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében