„Akarom, kitessék konok voltom – / saruit immár meg nem oldom, / nem fogadok fölibém rendet, / csak mit magamnak én teremtek” – ezzel az idézettel zárja Cs. Nagy Ibolya a Farkas Árpádról szóló monográfiáját, ezzel sommázza az egyik legemblematikusabb erdélyi magyar költő sorsát és pályáját.
Türelmetlen embertípusnak nem ajánlanám Cs. Szabó könyvét – gondoltam az olvasás folyamán, a részletekben elmerülve – , de aztán rájöttem, türelmetlen ember egyáltalán nem vesz kezébe monográfiát, vagyis végtére is ennek a lassúdad pozitivista építkezésnek is van létjogosultsága ebben a műfajban.
Én, ki anyai ágról szintén székelyszentmiklósi vagyok, élvezettel olvastam Farkas Árpád gyerekkoráról szóló leírásokat, a rögtönzött tájegység-bemutatót, a kisértekezést Udvarhely szellemi életéről. Cs. Szabó a társadalmi/politikai/kulturális kontextust is igyekszik feltárni, ami Farkas sorsára hatással volt. A szerző élete a műelemzés szempontjából többnyire nem releváns, Farkas Árpád azonban olyan terhelt korban élt, hogy annak lenyomata eklatáns módon van jelen lírájában – a monográfus logikája szerint Farkas költészete elképzelhetetlen kommunizmus, 1956, szekuritáté nélkül, a szerző politikai költészetet valósított meg a politizálás szabadsága nélkül.
A monográfia legfőbb újdonsága, hogy feldolgozza (értelmezi, kommentálja) Farkas Árpád kéziratos önéletírását, visszaemlékezését, illetve, hogy összefüggésekben láttatja az életművet.
E monográfiát vélhetően nem is lehetett volna másként megírni, mint így, életrajzosan, hiszen maga az életmű mennyiségileg relatíve kevés. Nem véletlen, hogy már az Előszó is ezzel a mennyiségi dilemmával indul, s annak latolgatásával, hogy miért nem több.
Cs. Szabó lineárisan, a Farkas-életrajz főbb mozzanatai mentén építi fel monográfiáját: szülőfalu, udvarhelyi középiskolás évek, Kolozsvár, Vitorla-ének antológia, első önálló kötete, Vajnafalva, Sepsiszentgyörgy, Jegenyekör című második kötete, Alagutak a hóban című harmadik kötete, prózai írások, gyermekversek, a válogatott versek kora, Farkas Árpád, a Háromszék szerkesztője, végül az elhalkuló, az elhalkulást (interjúkban) magyarázó Farkas Árpád. A fontosabb verseket motivikusan elemzi, az Előszóban, illetve az Összegzésben foglalja össze értékítéletét, megerősítve, hogy Farkas Árpád lírája korkép, a szerző helyzeti kényszerből vált dacos váteszköltővé, majd elemző önmarcangolások végén jutott el a következtetésig, hogy az írásnak nincs tétje.
Farkas ízes, plasztikus visszaemlékezéseiből sokat idéz a monográfus, például a novellába illő indulás: „’63 áprilisában egyidejű első közlés a Korunkban, az Igaz Szóban, az Utunkban. […] Barátságok – elsősorban Király Lászlóval (a hazulról hozott élményvilág batyujának kicsomagolása), majd Lászlóffy Aladárral, Szilágyi Istvánnal, később Kányádival, Bálint Tiborral, Bajorral stb. Véget nem érő együtt-hallgatások Szilágyi Domokossal…”
A monográfus hangsúlyozza, hogy az Utunk (vagyis a mai Helikon): „a második Forrás-nemzedék kibontakozásának legfontosabb sajtó-helyszíne, a hetvenes évek végéig Farkas Árpád több mint félszáz írással szerepel az Utunkban.”
A könyvet olvasva olykor az az érzésünk, Cs. Nagy Ibolya valami átfogóbb művet kívánt írni, egyféle kultúrtörténeti összefoglalót a román kommunizmus korának kisebbségi magyar realitásáról, s ennek a témának aztán eklatáns példája, ezért visszatérő motívuma lett Farkas Árpád. Máskor arra gondolunk, a lehető legjobb, hogy Farkas Árpád kapcsán ennyi mindent megtudunk a korszakról, annak kulturális, társadalmi-politikai valóságáról, hisz hovatovább mindez kuriózummá kezd válni.
A monográfia legnyugtalanítóbb kérdése, hogy miért kell ennyivel beérnünk… Erre az érintett is csak rész-válaszokat tud adni: „Csak azért, mert műformákat megtanultam, szórakoztató iparos minek legyek?” „Inkább szivárogtatva írok. Ezért válnak egyre kopárabbá, egyre fogak közt szűrtebbé a soraim.”
A monográfus igen jelentősnek találja a kései líra egyébként szerény számú termését, mert az egy megújulni képes, „kesernyés-fanyar, olykor ironizáló-önironikus” hangot üt meg, s úgy véli, ez az életmű betetőződésének is tekinthető, a befogadónak tehát nem hiányérzetével kell küszködnie, hanem így kell teljesként elfogadnia Farkas Árpád életművét.
Cs. Nagy Ibolya: Farkas Árpád. Magyar Művészeti Akadémia, Budapest, 2015.
