"megtanulni az angyalok nyelvét"
Kereső  »
XXX. ÉVFOLYAM 2019. 24. (782.) SZÁM – DECEMBER 25
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
Félrebeszéd
László Noémi
Egy gyufafejnyi fény föllobbanása. Interjú Lanczkor Gábor költővel, íróval
Lanczkor Gábor
Gyulafehérvári érseki székesegyház
Ruxandra Cesereanu
Angelus (részletek)
Cseh Katalin
Versek
Szálinger Balázs
Brassó
Szente B. Levente
Egy napon
Grancsa Gergely
Versek
ANDREI DÓSA
Füvész (Ierbar) - Részlet
Varga Borbála
túlvilág a konyhaköveken. munka – hatodik fázis, memoár
SZTERCEY SZABOLCS BENEDEK
Leviatán
Tar Károly
Versek
Lovász Krisztina
Novellák
Oláh András
Versek
Szántai János
Nyomozás a török után, aki magyarként jött világra és egyiptomiként lépett le a színről
Karácsonyi Zsolt
Tájból kimetszett élők ideje
Mărcuțiu-Rácz Dóra
Elbújni a kirakatban
Tamás Dénes
„Hogyan szublimálható a bánat”
Kovács Újszászy Péter
Elhalt csodák
Jakabffy Tamás
A harmincéves megakoncert
Kolozsváry Marianna
A múlt szabadsága
 
Cseh Katalin
Versek
XXX. ÉVFOLYAM 2019. 24. (782.) SZÁM – DECEMBER 25

Állomások(k)

 

 

Megérkeztünk.

Huzatos, lepusztult peronon

ülünk egy padon és az utolsó

szerelvényre várunk.

A hangosbemondó egykedvűen közli:

„Vonat érkezik Valahonnanból

a hármas vágányra,

kérem, a sínek mellett vigyázzanak!”

És mi szedelőzkődünk,

sok a látható csomagunk,

de még több a láthatatlan.

A gyerekek már nincsenek velünk,

mert közben észrevétlenül felnőttek,

és a saját szerelvényeikre várnak.

Elindulunk, hogy felcihelődjünk

a vasúti kocsi magas lépcsőin.

A vagon majdnem üres,

válogathatunk a fülkék között.

Kényelmesen elhelyezkedünk

egymással szemben,

mindketten ablak mellett.

A vonatablakok szép kilátást

nyújtanak a szabadságra,

a szabadulás illúziójára.

Nem szólunk egymáshoz,

sokáig hallgatásba burkolódzunk,

ez a mi kétszemélyes csöndünk,

– a mi kétszemélyes csődünk –

Vasparipánk csökönyösen vesztegel…

Miért nem indul már?

Senki sem jön, sehol egy kalauz,

órák telnek el így, ebben a veszteglésben,

hosszú, lomha órák… egyszer csak meglódul

a szerelvény és gördülni kezd.

Megnyugszunk, hogy minden rendben,

egymás után bóbiskolunk el.

Egyszerre ébredünk, s te

finoman, gyöngéden

megsimogatod a kezem.

Nem emlékszem már, hogy

mikor kerültünk utoljára

ennyire testközelbe egymással.

Elpirulok, zavarba jövök,

a vonat robogni kezd,

eszeveszetten száguld,

szilánkjaira töri intimitásunkat.

„Hová is utazunk?” Kérdem félénken.

„Nemtudomba, Nemtudom városába.”

Mondod kétes határozottsággal,

majd hozzáteszed:

„Isten fog várni minket ott.”

„Hogy ismerjük fel, hogy ő az?

Nem tévesztjük össze valaki mással?”

„Sötétzöld öltöny és törtfehér ing lesz rajta,

haja ezüstös, szemei búzavirágkékek.

Különösen szép és sugárzó ábrázatú férfi

            az Úr,

egyetlen halandó sem vetekedhet

            a képmásával.”

„És nála fogunk megszállni?”

„Igen, azt hiszem, bár minden

olyan bizonytalan, a megérkezés is.

Csak az a biztos, hogy utazunk,

hogy úton vagyunk,

hogy zakatol a vonatunk,

hogy zakatol a lét bennünk,

hogy lélek-bolygók vagyunk,

s esetlegesen kerengünk.”

 

Még mindig úton vagyunk,

még mindig egymással szemben,

még mindig reménykedünk,

hogy Isten lesz a vendéglátónk.

Újabb állomás következik, hirtelen

elsötétül a kép, csak hangok hallatszanak:

egyenletes, majd szakadozó levegővételek,

aztán csönd jön, csillag-csuklyás csönd,

hamuszürke havazás, lélekhószakadás

a tikkasztó éjszakában…

Megérkeztünk?

 

 

Tényvers

 

 

Huszonhárom év után

bejelentette hogy elmegy

csak úgy egyszerűen

mintha azt mondaná

hogy kenyérért szalad

a sarki boltba…

Vasárnap este volt

ott álltam a szoba közepén

gombóccal a torkomban

régmúlt havazások

csöndje sűrűsödött bennem…

Sírhatnékom támadt de nem sírtam

csak befele a láthatatlanba

erősnek kell lennem gondoltam

magamban és meg is próbáltam

de az önsajnálat erősebb volt nálam

hogy éppen mit érzek arcomra mázolta…

Ő azonban szenvtelenül

összepakolta a holmiját és indult

elköszönt elment itt hagyott

a nyirkosan pislákoló őszi estében…

Az üresség űrtartalma végtelen

szundikál benne a védtelen

meztelenül pőrén kopáran

az egyedülvalóságban

 

Hosszan néztem utána

a fiam után…

aztán a nyitott ablakhoz léptem

egyetlen csillag árválkodott az égen

meg-megremegett csecsemőfehéren…

 

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében