Állomások(k)
Megérkeztünk.
Huzatos, lepusztult peronon
ülünk egy padon és az utolsó
szerelvényre várunk.
A hangosbemondó egykedvűen közli:
„Vonat érkezik Valahonnanból
a hármas vágányra,
kérem, a sínek mellett vigyázzanak!”
És mi szedelőzkődünk,
sok a látható csomagunk,
de még több a láthatatlan.
A gyerekek már nincsenek velünk,
mert közben észrevétlenül felnőttek,
és a saját szerelvényeikre várnak.
Elindulunk, hogy felcihelődjünk
a vasúti kocsi magas lépcsőin.
A vagon majdnem üres,
válogathatunk a fülkék között.
Kényelmesen elhelyezkedünk
egymással szemben,
mindketten ablak mellett.
A vonatablakok szép kilátást
nyújtanak a szabadságra,
a szabadulás illúziójára.
Nem szólunk egymáshoz,
sokáig hallgatásba burkolódzunk,
ez a mi kétszemélyes csöndünk,
– a mi kétszemélyes csődünk –
Vasparipánk csökönyösen vesztegel…
Miért nem indul már?
Senki sem jön, sehol egy kalauz,
órák telnek el így, ebben a veszteglésben,
hosszú, lomha órák… egyszer csak meglódul
a szerelvény és gördülni kezd.
Megnyugszunk, hogy minden rendben,
egymás után bóbiskolunk el.
Egyszerre ébredünk, s te
finoman, gyöngéden
megsimogatod a kezem.
Nem emlékszem már, hogy
mikor kerültünk utoljára
ennyire testközelbe egymással.
Elpirulok, zavarba jövök,
a vonat robogni kezd,
eszeveszetten száguld,
szilánkjaira töri intimitásunkat.
„Hová is utazunk?” Kérdem félénken.
„Nemtudomba, Nemtudom városába.”
Mondod kétes határozottsággal,
majd hozzáteszed:
„Isten fog várni minket ott.”
„Hogy ismerjük fel, hogy ő az?
Nem tévesztjük össze valaki mással?”
„Sötétzöld öltöny és törtfehér ing lesz rajta,
haja ezüstös, szemei búzavirágkékek.
Különösen szép és sugárzó ábrázatú férfi
az Úr,
egyetlen halandó sem vetekedhet
a képmásával.”
„És nála fogunk megszállni?”
„Igen, azt hiszem, bár minden
olyan bizonytalan, a megérkezés is.
Csak az a biztos, hogy utazunk,
hogy úton vagyunk,
hogy zakatol a vonatunk,
hogy zakatol a lét bennünk,
hogy lélek-bolygók vagyunk,
s esetlegesen kerengünk.”
Még mindig úton vagyunk,
még mindig egymással szemben,
még mindig reménykedünk,
hogy Isten lesz a vendéglátónk.
Újabb állomás következik, hirtelen
elsötétül a kép, csak hangok hallatszanak:
egyenletes, majd szakadozó levegővételek,
aztán csönd jön, csillag-csuklyás csönd,
hamuszürke havazás, lélekhószakadás
a tikkasztó éjszakában…
Megérkeztünk?
Tényvers
Huszonhárom év után
bejelentette hogy elmegy
csak úgy egyszerűen
mintha azt mondaná
hogy kenyérért szalad
a sarki boltba…
Vasárnap este volt
ott álltam a szoba közepén
gombóccal a torkomban
régmúlt havazások
csöndje sűrűsödött bennem…
Sírhatnékom támadt de nem sírtam
csak befele a láthatatlanba
erősnek kell lennem gondoltam
magamban és meg is próbáltam
de az önsajnálat erősebb volt nálam
hogy éppen mit érzek arcomra mázolta…
Ő azonban szenvtelenül
összepakolta a holmiját és indult
elköszönt elment itt hagyott
a nyirkosan pislákoló őszi estében…
Az üresség űrtartalma végtelen
szundikál benne a védtelen
meztelenül pőrén kopáran
az egyedülvalóságban
Hosszan néztem utána
a fiam után…
aztán a nyitott ablakhoz léptem
egyetlen csillag árválkodott az égen
meg-megremegett csecsemőfehéren…
