korlátaink
fogást keresel az időn amikor a sárgadinnyés
parmezános reggelek nyomába eredsz:
a tikkasztó jelen örvényébe szőve
bújik hozzád egy befejezetlen pillanat
a megremegő test és az összeránduló
szemöldök tolmácsolja fenntartásait
csődöt mond térfigyelőrendszered
győz a türelmetlen vágy a borzongás felett
s engedi hogy ízét illatát birtokba vedd…
kint elered az eső… egy felkavart múlt
matat a kitakart emlékek között
– hitszegők ölelkezése ez–
felhős szembogara fölött pillája
reménytelenül mozdul s legyőzve a mélyen
ülő szorongásokat némán összezár
főlébreszti depresszióba süllyedt érzékszerveit
s már nem hancúrozni vágyó reggel
ez a harangszó-ringatta pillanat
csak álmok sikolyába fúló kapaszkodás
árulásaink
meghalni árulás
ahogy árulás egymásból kipusztulni is
– új forgatókönyv kell hogy kijátszhassuk
a gyötrelmes éjszakákat a vajúdásokat
de az újratervezésben ügyetlenek
vagyunk s így annyi minden elmarad
már magunkat sem leljük ebben a tétova nyárban
lehúzott redőnyök rabságában sínylődünk
könnyeink mosolyra éheznek
ám szívünkben csönd tanyázik
maradunk kettesben magunkkal
és nem tudjuk mi a szabadulás ára
s hogy mi lesz ha elmúlik a pillanat…
pedig az én filmemben te vagy a legtöbb:
jóllaktam veled gyógyítottál ha karcolódtam
kijavítottál ha nem voltam bátor
– de koromsötét lett hirtelen
és túl közel került a távol
örökségeink
hetekig halogattad hogy elmenj oda
hetekig nem nyitottad ki az ajtót
s amikor végre erőt vettél magadon
hisz mégsem maradhat úgy minden
és végigpásztázta tekinteted a finom
portól matt bútorokat idegennek
érezted magad és megértetted
hogy a régi színek többé már nem
támaszthatók fel és semmi sem
ugyanaz mint régen s az a ház üres
és hideg marad s amid van már a múlté
amit nem adhatsz el senkinek
