"megtanulni az angyalok nyelvét"
Kereső  »
XXX. ÉVFOLYAM 2019. 24. (782.) SZÁM – DECEMBER 25
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
Félrebeszéd
László Noémi
Egy gyufafejnyi fény föllobbanása. Interjú Lanczkor Gábor költővel, íróval
Lanczkor Gábor
Gyulafehérvári érseki székesegyház
Ruxandra Cesereanu
Angelus (részletek)
Cseh Katalin
Versek
Szálinger Balázs
Brassó
Szente B. Levente
Egy napon
Grancsa Gergely
Versek
ANDREI DÓSA
Füvész (Ierbar) - Részlet
Varga Borbála
túlvilág a konyhaköveken. munka – hatodik fázis, memoár
SZTERCEY SZABOLCS BENEDEK
Leviatán
Tar Károly
Versek
Lovász Krisztina
Novellák
Oláh András
Versek
Szántai János
Nyomozás a török után, aki magyarként jött világra és egyiptomiként lépett le a színről
Karácsonyi Zsolt
Tájból kimetszett élők ideje
Mărcuțiu-Rácz Dóra
Elbújni a kirakatban
Tamás Dénes
„Hogyan szublimálható a bánat”
Kovács Újszászy Péter
Elhalt csodák
Jakabffy Tamás
A harmincéves megakoncert
Kolozsváry Marianna
A múlt szabadsága
 
Karácsonyi Zsolt
Tájból kimetszett élők ideje
XXX. ÉVFOLYAM 2019. 24. (782.) SZÁM – DECEMBER 25

Veszélyes időkben, amikor az íráskészséggel megáldott antropomorf lény inkább írjon verset, regényt, esszét, csak drámát ne – egyszóval a vészterhesen posztdramatikus időszak egyik utolsó évében, amikor a szerző és olykor a rendező is mindent a színészekre hagyott, hogy azok vigyék csak el a hátukon a terhet, a balhét is, ha kell, ilyen időkben tehát: Lanczkor Gábor színházat írt.

 

A színházat nem lehet írni, azt építeni, megalkotni, mi több: játszani kell. Lanczkor Gábor azonban, a posztdramatikus időkre való tekintettel: színházat írt, Tájsebzett színházat – amint a cím is jelzi. Ám a kötet alcímében az szerepel, hogy az itt szereplő 4 drámaszöveg (és 2 vers!) tulajdonképpen (csak?) „cselekvő vers” volna, mely cselekvő versek 2009 és 2016 között íródtak.

 

Szerencsére, a szerző felvállalja, hogy e dialógusokra alapozó, emberek közötti megtörténések dramatikus szövegek, ám mindezt sajátos módon, adott drámaszerzői világlátás mentén teszi. Ahogy a fül­szöveg is utal rá, egy, a klasszikus német szemléleten átszűrt, a görög színházi alapokra támaszkodó világértelmezés az, ami e szövegek sajátja. (Írhatná a szerző azt is alcímként, hogy, példának okáért: jelenetek, egyfelvonásosok; esetleg: párbeszédek, kamaradarabok, ám kitér a pontos/pontatlan műfaji meghatározások elől – és marad a tűhegyes jelzésnél: cselekvő versek.) Az alcím irányadó jel, a műfaji meghatározás azonban magában a kötetcímben keresendő. A Tájsebzett Színház ugyanis olyan színház, amely összművészeti (gesamntkunstwerk) hagyományokra is alapozva kívánja beleírni magát a tájba úgy, hogy a megírás folyamatára is utal, valamint arra: a tájba és a színházba folyamatosan, újra és újra beleírjuk magunkat, többé-kevésbé drámai, színházi – sőt olykor rituális eszközökkel élve.

 

A ritualitás pedig éppen a művészeti eszközök együttes használatában rejlik, ha ettől az adott szöveg az adott tájban (is) élővé és jelenvalóvá válik, jelként is fennmarad, utalások soraként és sora által viszi, viteti tovább önmagát; amennyiben az utalás és a (tájra/technére) utaltság természetes velejárója a színházba, üres térbe, tájba belépőnek, rítusban résztvevőnek.

 

Sebzett táj a Lanczkor-féle színház, mert szükségszerűen mesterséges, egyfajta landart-tevékenység eredménye, és ennek okán a különböző szövegek nem csupán zenei, fotográfiai, színházi, drámai motívumok gócpontjaként felfogott összművészeti ténykedések eredményei, de tájépítészeti, kertművészeti – és mindezek okán mnemotechnikai alkotások/formák is egyben.

 

Ahogy a romantikus kertben saját és sajátos mnemotechnikai térként bukkan fel a romos templom, ugyanilyen értelemben, szerves részként, mégis idézetként működik a görög drámahagyomány Lanczkornál. A szerző azonban nem hagyja, hogy elmerengjünk – felmutatja az utalás tényét és máris visz tovább. Egyenesen a hajléktalanok világába, az éles helyzetek „tájaira” kalauzol bennünket, mint a kötet legterjedelmesebb, annak mintegy felét kitevő Föld című drámaszövegben.

 

Shelley Prométheusza, Hölderlintől Empedoklész halála, az abszurd dráma egyes gesztusai épp úgy felsejlenek ebben a szövegben, mint Maeterlinck A vakok című drámája – mindez távolságtartó szikársággal és elemelt, töredezett, mégis lírai nyelven. Mert a Föld, a maga tömörségében, emberiségkölteményként, pontosabban Föld-költeményként is olvasható. Vak ember, zenész, hajléktalan, újságíró, rendőr – az embertípusok „színe-java” felbukkan a szereplők között, a lehetséges világok egymással találkozó, egymást csak érintő dimenzióiként, ám hús-vér emberekként, tehát: színpadképesen.

 

A sötét nap fényének hölderlini izzását végig megtartja e dráma, amely „költemény” mivoltához méltón úgy idézi meg a kert motívumát, hogy annak közepén, avagy hűlt helyén tényleg megjelenhessen Auróra, a hajnal allegorikus alakja („Auróra, a Nap húga vagyok, / S ha vaksötét is van szemeitekben, / Bevilágíthatatlan éjszaka, / Sötétetekben én vagyok / A rendező közép”). Azonban a földi világgal történő találkozás okán ő is hidegre, halára ítélt mennyasszonyként végzi, olyan ötödik elemként, aki Luc Besson filmjének főszereplőnőjével ellentétben – nem találhat megmentőre.

 

Pompázatos címet visel a kötet első darabja: Constantin Brâncuși bebizonyítja az amerikai hatóságok előtt, hogy szobra nem pusztán néhány kilogramm bronz, amiért behozatali vámot kellene fizetnie. A történet pikantériája, hogy maga az esemény, az „előadás” a Hegyestű kőfejtőjében játszódik le. A helyszín felülírja a címet, magát az eseményt, amely a „semmi” közepén is a játék, a művészi létmód lehetőségeit kutatja, tűpontos replikák sorával, a hiábavalóság „negatív” rítusaként.

 

Fontos e szó, a rítus, a többi szöveg kapcsán is, nevezhetnénk akár orgiátlan misztériumoknak is őket (a bécsi akcióművészetre is utalva), mert minden szöveg a találkozásról is szól, ám az egyes jelenetek szinte tapintható világokat létrehozó ereje ellenére az érzékiség kilúgozódni látszik e színházi tájakból, mint a Médeia alszikban, ahol a szereplők tulajdonképpen nincsenek jelen. „Nem itt vagyok, nem is látsz” – hangzik el – már a középkori színjátszás „Kit kerestek? Nincsen itt!” replikapárjára utalva, de a középkori formán átsugárzó reménység nélkül… Pedig „istenségek” is megjelennek, a két hajóvontatót a Maros és a Tisza figyeli, ám az eseményeket nem befolyásolják. A hiányról és az elkerülhetetlen sorsról is szól, ilyen értelemben ez a szöveg a leg-„klasszikusabb”, bár kétségtelenül távol áll Lanczkortól, hogy lecövekeljen bármely korábbi, veretes formánál. Szűkszavú, forgatókönyvszerűen pontos szerzői utasításai, a nem is elemelt – sokkal inkább nem-levő, finoman felül­stilizált, recitatívós hangnem úgy kölcsönöz drámaiságot e szövegnek, akárcsak a kötet valamennyi darabjának, hogy nem válik egy pillanatra sem érzelgőssé – a szereplők a táj kimetszett, megszólalásra bírt darabjai.

 

A táj, minden természeti volta ellenére, szikár, már-már megszerkesztett, mert a tér középpontjában mindegyre felsejlenek a hiány, a nem-lét körvonalai, ezért is ijesztő, iszonytató az Eukraditész fiai egyik „főszereplője”, a város hűlt helye. Azonban Lanczkor szövegei e folyamatosan jelenlévő hiány okán, nagyon visszafogottan, szinte észrevétlenül, de beszélnek a szentről, a reményről is, hiszen a „szentély, íme, romosan, de áll” – összművészeti stílben, virtuális világok tereit, utalásait is magához vonzva a saját időtlen időin belül, ahogy azt egy mai tájsebzett színház, posztdramatikus időkön is túl, legjobb tudása szerint teheti.

 

 

Lanczkor Gábor: Tájsebzett színház. Tiszatáj Könyvek, Szeged, 2017.

 

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében