"fel akartál vinni a Holdba"
Kereső  »
XXX. ÉVFOLYAM 2019. 23. (781. SZÁM) – DECEMBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
HORVÁTH BENJI
Ébredés
Fehér Imola
„A vers tisztítja a lelket”. Beszélgetés Simonfy József költővel
VARGA LÁSZLÓ EDGÁR
szürke eminenciás
Soós Amália
Versek
PÁL-LUKÁCS ZSÓFIA
Kultikus beszédmód az irodalomban. „Mindenkinek jut egy történet, ami csak vele eshetett meg.”
Kenéz Ferenc
Ott valahol…
Tóth Mária
Tarhonya
Bognár Zoltán
A tatár
Jánky Béla
Pofont sem kapsz már per potyóresz (nonszensz-versek, limerickek, groteszkek)
Tibor Hrs Pandur
Versek
Andrej Tomažin
(Kiindulópont) (Izhodišča)
Horváth Szekeres István
Novellák
Murányi Sándor Olivér
Átkelési kísérlet (Regényrészlet)
Franz Hodjak
Homokkal teli bőrönd. Koffer voll Sand (Regényrészlet)
Beretvás Gábor
Amikor már nem neked lejt a pálya
FISCHER BOTOND
Európai keresztmetszet – az esztétikai fáradtság jelei
TŐTŐS DOROTTYA
Kibújik a macska a zsákból?
Kovács Péter Zoltán
„A világon minden rendben van”
Zsidó Ferenc
Elszigeteltség vagy egyetemesség?
Jakabffy Tamás
Az aktuális krónikás
Zakariás Ágota
VII. Mimesis: Palimpszeszt
 
Murányi Sándor Olivér
Átkelési kísérlet (Regényrészlet)
XXX. ÉVFOLYAM 2019. 23. (781. SZÁM) – DECEMBER 10.

– Vidra! Nem viccelek! Ez egy vidra! – kiált fel anyósülésemről költőbarátom, akivel farkaslesen voltunk a Bükkben (sejthettem volna, hogy farkast nem látunk, Magyarországon továbbra is csak a vadkamerák látnak). – Nem egy kutya? – kérdem hitetlenkedve. Mindketten ugyanarra a barna színű tetemre gondolunk, amit a Szentendrei-sziget felé haladva pillantottunk meg az M3-leállósávban a Gyöngyös patak hídjánál. Mintegy ötszáz méterrel odébb van a pihenő, így meg tudok állni.

 

Gyalog rohanunk vissza a tetemhez. Döbbenetes látvány fogad. Előttem hever holtan a vizek ura. Mérete akár egy közepes testű kutyáé. Gyönyörű feje az aszfaltra hanyatlik. – Valami barom elgázolta! – szólal meg költőbarátom, én meg közben a rendkívül keskeny patakot kémlelem. El nem tudom képzelni, mit keresett itt ez az állat, hiszen Fekete István is nagy folyóban helyezi el vidrafőhősét, Lutrát.1 És hogyan lehetett ennyire óvatlan, pedig a tudomány és a vadászok egyaránt szuperóvatosnak ismerik? Miért akart átkelni az autópályán? Ezt már soha nem tudjuk meg, csak döbbenten nézzük a tetemet. Költőbarátom kéri, emelném fel, le akarja fotózni, mivel olyan fotótárlatot készít, amely autópályán elütött állatokról szól. Morbid ötlet. Megfogom a vidra farkát, és kissé idegenkedve emelem fel. – Remélem, nem anya volt… – jegyzem meg, majd nem tudom, hogyan, hirtelen eszembe jut legkedvesebb egyetemista társam, akinek anyját elütötte egy kamion Gyergyócsomafalva mellett, így hatan maradtak félárvák. Ennek akkora híre járt Székelyföldön, hogy a gyergyói főesperes végezte a temetési szertartást. Szemem behunyom, ajkam összeszorítom. – Mi történt, utálod? – kérdi nyers mosollyal a költőbarátom, miközben szöget változtat, hogy más oldalról is készítsen képet. Megvárom, amíg végez a fotózással, majd én is lencsevégre kapom életem első vidráját. Igen, első, akkor is, ha már nem él. Ekkor még nem tudhatom: az első elevennel a Tisza-tavi Ökocentrumban találkozom majd, de az afrikai alfajhoz tartozik, mert nappal is ébren van, így szemügyre vehetik a látogatók. Fura hangja madársikolyhoz hasonlít – amikor megosztom a Facebookon, egyik ismerősöm sem jön rá, hogy emlőstől származik. Nem tudom, Oravecz Imre író-költő rájönne-e, állítása szerint hosszan megfigyelt egy vidracsaládot.2 Eszembe jutnak Balázs Imre József Vidra éneke a vadászterület megjelölése közben című versének sorai:

 

„Testem jó lakását,

bőröm ölelését

el ne vegyék tőlem,

ne hozzák halálom.

Sörét el ne érjen,

rossz hús ne romlasszon,

marást visszamarjak,

parttalan tavakban

úszva megmaradjak.”

 

Az autópályát ő is kihagyta… Érthető, hiszen ember, állat számára egyaránt döbbenetes és banális halálnemről van szó. Állok szótlanul, mobilom kameráját bekapcsolva hagyom, és továbbra sem tudom elképzelni, mit véthetett ez a felnőtt vad. Eszembe jut középső öcsém állítása, miszerint a felelőtlenül közlekedő embert ugyanúgy leszűri a természet, mint a vadász puskája elé besétáló tapasztalatlan és óvatlan farkast. Ugyanaz a szelekciós effektus érvényesül, attól függetlenül, hogy vadonról vagy civilizációról beszélünk. Az én első vidrám vadonja az M3 gyöngyösi szakasza volt. Valószínűleg éjjelente többször sikeresen átjuthatott, hogy tovább folytassa útját a patakon, amelyet valamiért ki kellett kerülnie a hídnál. Ezt abból gyanítom, hogy felnőtt, tehát tapasztalt állat lehetett, mégsem számolt a nagy számok törvényével, hogy egyszer rajtaveszhet. Jómagam számolok ezzel a törvénnyel, ezért sosem jövök vissza másodszor, hogy megvizsgáljam, vajon miért nem tud átkelni egy közepes testű állat a híd alatt. Mindig is féltem akár gyalog, akár autóval megállni a biztonsági sávon, mióta a legendás erdélyi rockzenekar, a Metropol Group énekese kiszállt a hátsó csomagtartójában megkeresni valamit, és hátulról halálra préselte saját autójával egy belé száguldó kocsi. – Egyszer láttam, ahogy elütnek egy őzet – mesélem szomorúan immár újra volán előtt a költőbarátomnak. – Megálltam, és odaszaladtam a gázolóhoz. – Hívja a rendőröket, én addig megkeresem – próbáltam nyugtatni. Az árokban találtam rá a sötétben. Fentről szabályosan ketté volt vágva a teste, körülötte mindenütt vér. Később mondta erre egy fizikus barátom: – A sofőrök nem számolnak azzal, hogy már kilencven kilométer per óránál ugyanaz a folyamat jön létre a bádog és az élő test találkozásakor, mint amikor a késsel elvágjuk a vajat. Ha számolnának vele, másképp vezetnének…

 

Az én első vidrám a civilizált 21. században volt óvatlan. Mennyivel szebb lett volna meglátnom teljes pompájában a folyóban, amellyel éjjelente beszélek, mint itt élettelenül heverve. Azóta akárhányszor jövök-megyek Erdély és Magyarország között, a Gyöngyös pataknál önkéntelenül leveszem lábam a gázpedálról. Mára már reflexszé vált. A szigetre érkezve elképzelem, amint a szentendrei Duna-­ágban kiemeli kecses fejét Pócsmegyer végében, a malomtól nem messze, a kövek menti vízből. Horgászás közben gyakran kémlelem, nem ő fodrozza-e a víztükröt a naplemente utáni percekben, amikor a Duna búcsút vesz a fénytől.

 

 

Jegyzetek

 

1 „A folyó csak nőtt, dühöngött, hánykolódott, megmarta a partokat, egyik helyen felkavarta az iszapot, másik helyen lerakta, barlangokat vájt, mintha tudta volna, hogy ilyen barlangokban feküsznek nappal a mázsás harcsák, és csak éjjel mennek rablókörútjukra. De vájt olyan barlangokat is, amelyek két-három méteres alagúttal kezdődnek a víz alatt. Ezek felfelé vezettek, s a partban, magasan a víz felett, újra kiöblösödött az üreg, amely mindig rejtett és száraz maradt. (…) – Eredj fiam – mondta a folyó egy kis hullámnak –, eredj, nézd meg, itthon van-e a nagy Lutra.” FEKETE István, Lutra – Egy vidra regénye, Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1963, 5-7.

2 „(Idill) Tarna-parti sétám során megfigyeltem a mederben egy vidracsaládot, két kölyköt, egy anyát és egy rókát. A kölykök nyiszogva, hangosan szaglászva jöttek lefelé a jégen, és feltehetően az anyjukat keresték, akit meg is pillantottak, miután füttyentett nekik a szegélyező nád közül. Odarohantak hozzá, és örömükben rávetették magukat, de az is lehet, hogy szopni akartak, és az nem hagyta, mert talán már túl nagyok voltak ehhez. A nádszálaktól nem lehetett világosan kivenni, csak egy nagy, ide-oda guruló, sötét gombolyagot lehetett látni és nádropogást hallani. A rókát, amely feljebb tartózkodott a jégen, nem észlelték, de nyilvánvalóan rájuk vadászott.” ORAVECZ Imre, Feljegyzések naplemente közben, Élet és Irodalom, LXlll. évf. 41. szám, 2019. október 11., 15.

 

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében