"fel akartál vinni a Holdba"
Kereső  »
XXX. ÉVFOLYAM 2019. 23. (781. SZÁM) – DECEMBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
HORVÁTH BENJI
Ébredés
Fehér Imola
„A vers tisztítja a lelket”. Beszélgetés Simonfy József költővel
VARGA LÁSZLÓ EDGÁR
szürke eminenciás
Soós Amália
Versek
PÁL-LUKÁCS ZSÓFIA
Kultikus beszédmód az irodalomban. „Mindenkinek jut egy történet, ami csak vele eshetett meg.”
Kenéz Ferenc
Ott valahol…
Tóth Mária
Tarhonya
Bognár Zoltán
A tatár
Jánky Béla
Pofont sem kapsz már per potyóresz (nonszensz-versek, limerickek, groteszkek)
Tibor Hrs Pandur
Versek
Andrej Tomažin
(Kiindulópont) (Izhodišča)
Horváth Szekeres István
Novellák
Murányi Sándor Olivér
Átkelési kísérlet (Regényrészlet)
Franz Hodjak
Homokkal teli bőrönd. Koffer voll Sand (Regényrészlet)
Beretvás Gábor
Amikor már nem neked lejt a pálya
FISCHER BOTOND
Európai keresztmetszet – az esztétikai fáradtság jelei
TŐTŐS DOROTTYA
Kibújik a macska a zsákból?
Kovács Péter Zoltán
„A világon minden rendben van”
Zsidó Ferenc
Elszigeteltség vagy egyetemesség?
Jakabffy Tamás
Az aktuális krónikás
Zakariás Ágota
VII. Mimesis: Palimpszeszt
 
Jakabffy Tamás
Az aktuális krónikás
XXX. ÉVFOLYAM 2019. 23. (781. SZÁM) – DECEMBER 10.

(Ennél „aktuálisabb” ez a lapvégi rovattárca már nem is lehetne…)

 

Alig csendültek le Selmeczi újabb, már hatodik operájának záróakkordjai a második előadáson, elült a vastaps, mégis lelki-szellemi-esztétikai en garde-ban egy egész színházterem. Az aktualitást ez is adja, meg az a bravúr, amellyel Selmeczi György, a Sigismund Toduţă Zenelíceum, a Kolozsvári Magyar Opera, Szokol Judit budapesti vendégrendező, a produkcióban részt vevő mintegy százötven-kétszáz hivatásos munkatárs és kb. 80 gyerek/fiatal képes volt egy illúziót megteremteni. Ennek nyomán azt bírta érezni a zenésszínházi kultúra iránt nem teljesen immunis kolozsvári közösség, hogy összeállt a város. Valamiféle különleges kohéziót teremtett (nem mellékesen a kétszáz év okán)1 a lokális mondákban hívő, zenei fantáziában tobzódó, a szabadságról és a játékról lemondani végzetesen képtelen kollektív alkotó­erő. Aktuálissá teszi A krónikást az is, hogy a két intézmény, a Zeneiskola és az Opera egyaránt otthona a szerzőnek: édesapja, dr. Selmeczi János rövid ideig operai karmester volt – sokkal hosszabb ideig viszont a zenei felsőoktatás egyik nagy teljesítője –, édesanyja, Selmeczi Marcella pedig szintén zenetanárnő; fiuk, A krónikás szerzője tizenkét éven át maga is oktatott a Zeneiskolában, és immár 29. évadát jegyzi az Opera művészeti vezetőjeként.

 

Vígopera a javából a kolozsvári zenére-találás képzeletbeli mondája. Opera buffa zenéjében és ludikus parádé szöveganyagának összeszerkesztésében. Szőcs Margit meséket írt Selmeczi rendelésére. Egyed Emese librettóvá szabta-varrta, László Noémi- és Tompa Gábor-versszövegek csöppentek bele… s amikor nagyjából felsejlett már valami végleges szövegkönyvforma, Selmeczi megrendelte magát a Krónikást is mint központi szereplőt: részint lejegyző-rögzítő outsidert, részint a történetet a közönségre rábeszélő barátunkat, ő pedig (jelesül Laczkó Vass Róbert) sajátlag írta az operabeli szövegét, mert erre kapott derűs és nagyvonalú kérést a komponistától.

 

„Nem tudok gyerekoperát írni” – mondja Selmeczi, és ugyan mi okunk volna kételkedni benne, ha egyszer mondja?!, a vígopera válfajában viszont átütő erővel remekelt. A zenétlenség átkát nyögő egykori Kolozsvár színeit, polgárainak és népség-katonaságának zsibongását fokozatosan kevergeti harmóniává. A humor soha nem hagyja el. Donát pásztor (aki voltaképpen a Krónikás maga) önfeledten pikulázik, míg rá nem felel egy terccel magasabb (!) visszhang. A városban menedéket kérő, a ferences Huba testvér és a tanítónőszerű Ilona vezette tucatnyi dévai árva az éneket és a hangokat ígéri a biztonságért cserébe. A város bírója (a hatalom egyszemélyes megtestesítője), bár marconának akar tűnni, voltaképpen maga a szemenszedett jóságos, és mindvégig diszkréten groteszk árnyalatokba öltözik. Vidám és szellemes az a tobzódó repertoár, amely – az „Én azt mondom: dó, / én azt mondom: ré, / én azt mondom: mi, / de a fá is kell belé” refrénű tömegjelenetből bomlik ki, hangonként más-más ismert éneket idézve. S mit mondjunk a dadogós kisbíró dadogós áriájára? Vagy mit a városi maszkabálon egymás után sorjázó menüettre, legényesre, szász–német népdalra, csárdásra, fél ütemnyi utalásra a Háry János toborzójából, a boogie-woogie-s, swinges pillanatokra. És körömszakadtáig tréfás könnyedséggel esik szó a pénzről is, a dolgok e mindenkori legkomolyabbjáról. Aki emlékszik Selmeczi Bizáncából a kalmárra, Murzafoszra, aki szinte kuplét „csinál” a közönséges és demoralizáló pénzből („Egy kicsi pénz, két kicsi pénz ide-odacsúszik… ”), az szinte ennek közvetlen folytatásaként nézi-hallgatja A krónikásban a „Hopp ide fillér, hopp ide pengő, hopp ide tallér, dollár” jelenetet. De zeneileg épp ilyen precíz, megmódolt, de könnyed a martalócok félhomályos tüneménye (bár dramaturgiailag ez az a hely, ahol kissé leül a történet), majd újra-megjelenésük a második rész végén – csellók: pizzicatto, fagott: kapatosan groteszk, macskajajos vezérszólam.

 

A vígopera sommázata: az egyetlen „negatív hős”, a monstruózus Kőzúzó Kúnó időtlenül tovább építheti Déva várát, ha már annyira akarja, de a dévai gyerekek jóvoltából zenéhez jutott kolozsváriak számára – a lányrablás fejében kirótt büntetésként – vagyonából iskolát kell építenie a Kincses Városban. Nem ember- (pontosabban asszony)élet kell a Nagy Műhöz, hanem léleknevelés.

 

 

Jegyzet

1 Az opera megírásának közvetlen oka az, hogy Bécs, Grác, Innsbruck, Párizs és Prága után Kolozsvár a hatodik európai város, amelyben a középfokú zeneoktatásnak intézményesített kerete jött létre 1819-ben.

 

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében